Chiaroscuro

                               CHIAROSCURO

Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég.
A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét
érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt,
s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt.
Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére,
s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse,
sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy
a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot,
majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen
egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem.
S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb,
hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat
csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére. 

Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem,
és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos
szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos:
s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap,
s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad,
mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen,
fészekrakó madár.
                                 Hanem motorbúgás hasítja lenn
ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt
mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb,
már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se:
lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be.
Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már,
gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál,
ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt,
alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat.
Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem,
s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem,
alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott,
zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot,
szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok
ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok
betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok:
előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt,
a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag
belőle. –
             Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul.
Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul.
Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán
élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!

(Összegyűjtött versek. – Bp. Magvető, 1978. p. )