A távozó

Sűrül a sorsa. Homlokán
jégcsap lóg és babér.
Sóhajt a föld üres nyomán,
borzadva fújja gyér haját a szél.

Külső irtózatok helyett
a test homályain
rezzen, s tör rá a rettenet,
ott dúl a harc hanyatló tájain.

Kétrét hajol, s az útra néz:
fehéren ég az ut.
Már hallja nyílni a nehéz,
ösvény-rekesztő, zajtalan kaput.

Szín, illat – hagyva székeit –
suhogva leng köré,
a hang is gazdátlan kering
fülébe: ami ember s emberé,

széthull előtte. Váz-kezén
egy csillag jobban ül,
mint egy göröngy. Alig beszél:
nem értenék szavát száján kivül.

A dús-gubancú fák riadt
félsszel tessékelik
tovább: künt sír a hold alatt,
sír és kiált estétől reggelig.

Sír és kiált, s a rét füve
könnyét emelgeti.
Párává foszlik szép neve,
s a rezge szél egekbe kergeti.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 46.)