Fogyó világ

                        Fogyó világ

Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott,
váza van csak: bőre, húsa rég lemállott,
              csípős szél fúj rajta dallamot. –
Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon?
úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon
              homlokodnál kedves csillagod.

Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak,
hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak,
              megnyugodva várják sorsukat.
Ám a házak lankadatlan küzdenek még,
bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség,
              vermek és homályba-vájt utak.

Hol keressek változatlan ízt e tájon,
lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon?
              ne maradjak egymagam hibás.
Hogy terítsem szép palástom más nyakába:
tudja ő is, mit veszít, ha már hiába,
              óhatatlan lesz a pusztulás.

Jó sereg te, részesek, tanúk világa!
rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta:
              titkod együtt rothad el veled.
És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak,
messze zúg már: holdat és napot babusgat,
              bátorítják öblös fellegek.

Gáncs-vető követ gurít az út elébem,
rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem,
              jobb, ha bölcsen meg se mozdulok –
csak magamba nézek, és szemem bogozza:
merre jár a vágy, ha néha visszahozza,
              merre nem szorul köré hurok.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 44-45.)