A menekülő

Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed,
lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka.
Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz:
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még?
A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét,
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon.
Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett?
kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett?
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz.
Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait,
s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el.
Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj,
aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan.
Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már,
miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan.
Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult,
rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom.
A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és
a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted.
Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé,
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? –
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,
mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is.
Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több,
az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott.
De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel,
szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett.
A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz,
miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát.
A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd
szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora.
Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet,
de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele.
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,
örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints.
Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka,
s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – ­ –  – – – – – –
Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 41-42.)