A magányról

                   A magányról

Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj;
a formák fölitták a színt, alszanak
a végük-nem-érő utak, míg közé-
jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy-
beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem
vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen.

A végük-nem-érő utak! Hátukon
sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd,
sugár-fények úsznak tömény álmukon,
zilálják a lustán borongó közönyt.
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,
igyekvő szemed csapda torkába fut.

Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,
nyugalmad koporsóba fektetheted:
az ágyadba is víni kell háborúd,
parázson csigázni szegény testedet –
hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz,
szökésükre hálót azért nem borítsz.

Sötéten botorkál a szív és remeg,
a zörgő, fagyos tájba vadként figyel.
Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek
terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel-
mes öl várja? Aggódva kételkedik,
megébreszti, és veszti félelmeit.

A boltok berogynak, s a hulló vilá-
got omló romok földbe zúzzák-verik.
Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá?
A vágyak csak irtózva élesztgetik.
Ha szétfolyna bár boldog élők meleg
husában, hogy őrizze éber sereg.

Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén
borúsan lobog, mint szülőház, ha ég –
Föléhajlik, elszáll a könnyű remény,
hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég –
a vándor riadtan tekintget körül:
kinyíló kehelyként borul rá az űr.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 36-37.)