Csak a múlót

                         Csak a múlót

Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő
dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben
békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban.
Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük
fénylőn villog az űr fagya.
                                            Nézd, nézd gyönge szemeddel
tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel,
s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod
himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük, 

ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót!
Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra,
messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.
Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát,
tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét,
sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését,
szende szerelmét, vérszomját…
                                                      A ganaj-fia féreg
inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább
annál is, ki a halmos fellegek ormai élén
ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de
nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal
kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 35.)