Védelmedben

                  Védedelmedben

Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek –
              de én ember vagyok:
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:
              kékség és csillagok
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,
              aki virágtalan elszáradott.

Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:
             viszed fél terhemet;
ernyő és fészek a kezed: szelíden
              elsüllyeszt és befed –
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben
              lendítsz a zeg-zugos világ felett.

Melletted a valóság, a lankadatlan hála
              s a boldog szerelem,
mellette sérült hiúság varázsa,
              s mi százannyit terem:
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,
              s rajta adakozó, szines szemem.

Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:
              a gonosz én vagyok,
helyesen korholsz, mikor engem korholsz,
              hiszen én lázadok,
meleg bilincseidből futok – a gondozó sors
              hiába szólogat, hiába fog.

Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!
              pehelynek lássalak,
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,
              ahogyan játszanak,
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,
              bontsd le fejem fölül a házamat.

Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,
              ne múltam zendülő
fejetlensége ágáljon, sikoltson
              bolond számból elő –
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,
              a teljesült remény, e szent erő.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 28-29.)