A testemhez

                         A testemhez

Sót és epét tettél a számba: páratlan markod
páros vagy sokszoros mérgeket rejtett.
Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott
útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett,
szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség,
holott szerény erőmmel ember akartam lenni,
s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék,
s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni,
kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam,
mert árulónak hittem, aki pokolra csábít,
kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam,
nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. –
Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel
kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben
szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel:
biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben,
s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem,
– fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak
futják be tájait, bontják előttem
burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak
zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot,
ki lassú évekig zsebében víg arannyal
kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot
kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 21.)