Új Helinant versek

    Új Halál-versek

Hélinant szellemének

                 I

Halál, kit egyszer ó szavak
kölcsön-kürtjével hívtalak,
s régen-porokhoz küldtelek,
ma én magam szólítalak
e félős, ingatag falak
közül, választott gyermeked.
Aggastyán, kisded egyremegy,
ma árnyékodban tévelyeg,
mindaz, ki él: a bő harag
heggyé növelt. Szerettelek,
s mint ordas állat, rettegek,
ha vad vadász elé szalad.

                  II

Halál, ki nemrég jóbarát
voltál, s a bűn bolond borát
ellökted ős szomjunk elől,
szétfújtad gőgünk mámorát,
csaló győzelmeink torát
sírásba törted, ím, ledől
a szép világ, fejünkre dől!
Hogy ostorozván mentse föl
kegyelmed a vak ostobát,
nem küldlek hozzá. Nagy pöröly,
mindannyiunkat tördösöl,
szórsz, mint a szél az út porát.

                 III

Halál, Halál, nem küldelek,
de szólok gyermekül veled,
szepegve és bátortalan.
Talán leejted fegyvered,
dühöd kutyáit elvered,
s meghallgatod riadt szavam.
Hűvös figyelmed rajta van
szívünkön, s rágja zajtalan,
mint féreg a gyümölcsbelet.
A kétszínű idő suhan,
s egy színt terít ránk untalan:
csak reszketünk élet helyett.

                  IV

Halál, te nézed sorsomat,
tudod: mióta s mily sokat
vesződtem véled, életem
gyapjában hányszor fennakadt
világraszóló ágbogad,
hányszor törődtem térdemen,
nyúzott az ejtő értelem,
fordult ki számból ételem,
ízetlenül a jó falat, –
Halál, menekvő két szemem
hűs haj takarja, hűs selyem-
felhő takarja arcomat.

                 V

Halál, Halál, kerüld el őt,
a pusztulók között kelőt,
ne szóljon rá goromba szád,
ne oldalogj elé előbb,
míg nem jön el szabott időd,
s nem törheted le szűz nyakát.
Majd elmesélem én galád
végünk helyetted s nagy baját
annak, ki emberbőrbe nőtt.
Ó, hagyd a dolgok fátyolát,
rajtuk keresztül lásson át,
ha életéhez gyűjt erőt.

                 VI

Halál, Halál, szolgád vagyok,
s urad leszek, ha meghalok,
ha lábad föld alá tipor.
Előled hozzá pártolok,
s gáncsodtól el nem bukhatok,
ha el bírok hasalni jól.
A szerteomló semmi-por
magos hatalmaddal dacol:
Halálnál is több a halott.
A mozdulatlan domb alól
örök biztosság sípja szól,
fújják a bánthatatlanok.

                  VII

De nyirkos pincék mélyeit
bújkálni, hogyha fölnyerít
a ronda, újdon szörnyeteg,
s irtóztatások mérgeit
nyeldesni, mint sötétbe vitt
kölyök, s csak tűrni rebbeteg,
hogy szédülő fejünk felett
a zordon bolt dörög-remeg,
legkoldusabb cselédeid
ekkor vagyunk, Halál, rideg
kezed cibál, mint rossz gyerek
játékszer-semmiségeit.

                   VIII

Ha tudnám: meglepsz ostobán
istállód szárnyas, új lován,
s legázolsz engem, védtelent,
elédsietnék jókorán:
(megóvhatnám magam talán
elnyúlva holtan). Ferde csend
nyitná fölém a végtelent,
s már látnám: minden mit jelent,
amin tűnődtem hajdanán. –
De útjaimra köd kereng,
mit látok így? a csúf jelent,
s maradsz ijesztő mostohám.

                    IX

Halál, ne veszkődjünk, legyünk
barátok újra! Végzetünk
igazgat úgyis (ő nagyobb
úr, mint te vagy): feléd megyünk
mindannyian, tehetsz velünk
kedved szerint. Mért nem hagyod
békén a sok zarándokot?
előre mért sanyargatod
törékeny-csontú életünk?
Hiába könnyek, sóhajok:
elérkezik komor napod,
s komor napodhoz érkezünk.

                  X

Halál, Halál, bújj vissza mély
odúdba, melyet éjes-éj
kerít: hisz élő rettenet
a föld. Ne küldjön ránk szeszély!
Ha egykor kértelek: beszélj,
ma kérlek: hallgass! – elrepedt
szívünk amúgyis sír, remeg,
mi lenne véle még veled?
Nekem se mondd: ne félj, ne félj!
tudom szoros törvényedet,
s tudom, hogy égő nyelvedet
romlás borítja és veszély.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 16-19.)