Falun

             FALUN

Ködökből villantja felém
arcát másik magam.
Idegen táj ölén
kóválygok, nincs szavam
a végzetes ügyekre:
nagyobbá vált egy háztető, mint
az élet-halál örök ikre.

Íme, ember lettem újra én,
ember: hús, vér, velő –,
mik testem rejtekén
bújtak, most bújnak elő
a boldog ösztönök.
Ember lettem –, egy kicsit állat is:
a földért küszködök.

Csillagok ingó fényeit
taposták talpaim:
rossz vágyam égre vitt.
Itt, a szegénység halmain
bánom bűneimet:
bolond, aki a kézzelfoghatóról
a bizonytalanra vet szemet. 

Friss táj, ha megfakulsz,
új tájakra szalassz,
éles tükör, ha megvakulsz,
többé itt ne marassz:
legyek hűséggel ember,
ringassam a sáros földet
dédelgető szivemben.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 8.)