MAGAMRÓL, VERSEIMRŐL

Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás, ha a negyvenes évek elején nem lett volna kötelező. Kisebb-nagyobb nehézségekkel sikerült megszereznem az anyakönyvi okmányokat nagyszüleim születéséig, a múlt század első feléig. Ezekből tudom, amit tudok, s anyám és legidősebb nővérem spontán, esetenként irányított elbeszéléseiből.

Az apai ág szabolcsi, pontosabban: nagykállói. 1844-ben itt született László nevű nagyapám, a keresztlevélbe – lévén görög katolikus – Bazil névvel beírva. Szülei (ugyancsak a keresztlevél szövege szerint) Csorba János gk. nemes és Novák Márta rk.

Ehhez a Csorba Jánoshoz fűződik a legszebb és legszomorúbb családi legenda. Hogy nemesember volt, azt a keresztlevél is igazolja. De a történet tudni véli azt is, hogy jómódú, sőt gazdag és előkelő családból származott, édesanyja csillagkeresztes hölgy volt, szabad bejárással tehát a császári-királyi udvarba. (A rossznyelvek szerint ugyan ez a hölgytársaság az udvar szexuális kiszolgálóegységét jelentette.)

Csorba János dédapám viszont afféle mulatós, egyébként roppant szeretetre méltó ifjúként lassacskán mindent kicsalt hiszékeny ükanyámtól, s a nemesi címen kívül neki már semmije se maradt. Feleségül is egy polgárlányt vett, Novák Mártát. László nagyapám a csizmadia mesterséget tanulta ki, aztán a MÁV szolgálatába lépett, s főkalauzként ment nyugdíjba. 1867-ben feleségül vett egy Juhász Mária nevű hajadont, aki Sényőn született 1851-ben, s akinek anyakönyvi kivonatában az apa neve nem szerepel, csak az anyáé (ugyancsak Juhász Mária), neki magának meg a keresztneve alatt ez a megjegyzés: „törvénytelen”. Ide kapcsolódik egy másik családi legenda. Vagy talán igaz törénet? Nem ellenőriztem egyiket sem. Szabolcs megyében, egy Kállay-birtokon élt egy ritkaszép juhászlány. A földesúr felesége állandóan betegeskedett, s a Kállay uraságnak gyermeke született a szép lánytól. Ez a gyermek volt Juhász Mária, akit az uraság gondjaiba vett, hozománnyal látott el, s férjhez adott már tizenhat éves korában, 1867-ben nagyapámhoz, a huszonhárom éves csizmadialegényhez. (Talán azért hozzá, mert Csorba László mégiscsak nemesi származék volt?) 1870. április 25-én világra jött apám. Szintén Nagykállón, s a görög katolikus templomban a György nevet kapta. Közben MÁV kalauzzá lett nagyapámat az erdélyi Piskibe helyezték. Apámat Déván beíratta a reáliskolába. Négy osztályt el is végzett. Tovább taníttatni azonban nem tudták. S minthogy igen ügyes keze volt, ugyanott, Déván elszerződtették címfestőinasnak. Aztán Aradra került, ahol segédi oklevelet kapott. De ez csak az első szakmája lett. Mi minden mást nem tanult meg még életében! Afféle iparos polihisztorrá vált. Szűkebb szakmája valamennyi ágát-bogát ismerte. Bár dilettáns fokon, de arcképeket is festett. Aztán: asztaloskodott, cipészkedett, borbélykodott (persze a családban), fényképezett (nem művészi, de igen magas szakmai szinten, pl. nagyított, montázsokat készített), órát javított, s már a század első évtizedében fonográf felvételei voltak. Ezeket részben magam is tapasztaltam, részben hallottam, s nyomaikkal találkoztam. Jó serdülőkoromig rengeteg üveglemez negatív hányódott különféle fiókjainkban, szekrényeinkben. A költözködések elpusztították őket. Sokáig megvolt a gyalupadunk és egy vonókésünk is, még mindig őrzöm a hajdani talpreszelőt és az órásnagyítót.

           Aradról apám Pestre ment tovább képezni magát és szerencsét próbálni. A múlt század kilencvenes évei elején történt. Pesten megismerkedett egy Vajay Kálmán nevű lakatossal, aki a MÁV-nál dolgozott, s hívta oda apámat is. Így került a központi főműhelybe betűírónak. Nem sok időre. Két munkástársát elbocsátották – a többiek s apám szerint is – igazságtalanul. Apám húsz-egynéhány éves fejjel szociáldemokrata küldöttség élén tiltakozott a rendelkezés ellen. Őt is elbocsátással ijesztették, s őrizetbe vették. A munkások erre a víztorony felrobbantásával fenyegetőztek, mire apámat szabadon engedték, de néhány nap múlva a rendőrség titokban ismét letartóztatta, s Triesztbe toloncolta. Kereken két évig élt ott, vállalt alkalmi munkákat, s megtanult olaszul. Egyszer elkeseredésében egy kivándorló hajóra is fel akart szállni. Anyja közben a Kállayak révén kegyelmet kért számára Baross Gábortól, a „vasminiszter”-től. Meg is kapta, s apám visszakerült régi helyére.

A másik vonal, az anyai ágé egyszerűbb, s nem is tarkítja annyi történet. A helyszín Dunavecse. Itt született nagyapám, Borsódi Péter 1826-ban Borsódi Péter és Bodonyi Mária szülőktől. Házasságot kötött Hajdú Máriával – szintén Dunavecsén – 1862-ben. Nagyapám az anyakönyv szerint „kézműves” volt, valójában halász. Nagyanyám afféle iparengedély nélküli pék, kenyeret sütött és adott el. Tizenhárom gyermekük született, anyám az utolsónak 1877-ben, s éppen október 6-án. A gyermekek közül csak kettő nőtt fel, a többi már kicsi korában meghalt. Életben maradt az elsőszülött Julianna és az utolsószülött Mária, vagyis: anyám. Julianna Budapesten szolgált, s felesége lett a már említett Vajay nevű lakatosnak. Julianna Pestre csalta anyámat, s beajánlotta egy családhoz szolgálónak.  Vajay révén aztán apám megismerkedett anyámmal, s 1897-ben Budapesten összeházasodtak.

Sehogy sem tudtak azonban gyökeret verni. Apámra mindig kicsit ferde szemmel néztek felettesei. „Túl nagy volt a szája” – idézgette anyám a hivatalos véleményt. 1902-ben aztán alkalom nyílt rá, hogy otthagyják Pestet. Pécsre kerültek. Két gyermeket hoztak magukkal, két legidősebb nővéremet. További hat testvérem, velem együtt, már itt született. A kilenc testvér közül én nyolcadiknak jöttem. Utolsónak nálam négy évvel fiatalabb húgom. 1898-tól 1920-ig tartott a család növekedése. Én éppen a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt”. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen apró koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek.

Apámmal alig tíz esztendeig éltem együtt, anyámmal több mint negyven évig. Apámat csak gyerekszemmel láttam, anyámat felnőtten, sőt meglett korban is. Apámról inkább ösztöneim, érzelmeim gyűjtöttek és hordoznak emlékeket, anyámról tudatos képet formálhattam.

Csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, könnyen lobbanó temperamentumom s kiszolgáltatottságom a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rám törő érzelmekre, sőt érzelmességekre bizonyára apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellőérintésre is mozduló hangulatom, tarka fantáziám, változékony kedélyvilágom alighanem anyám hagyatéka.

Ha gyermekkorom első éveibe nézek vissza, roppant kavargás fogad. Erős, olykor erőszakos színek, hangok, arcok, alakok tolonganak föl. Nem hiszem, hogy a harsánysághoz inkább vonzódó gyermekszem optikája volna az oka. Vagy semmiképpen sem egyedül ez. Inkább arról van szó, hogy a teljességében tizenegy tagú (két szülő, négy leány s öt fiú), majd sokáig nyolc-kilenc főben állandósult család „élt”. Mert ehhez a csaknem tucatnyi emberhez még hozzá lehet számítani legalább ennyit a szomszédok, barátok, játszópajtások, hitelezők s egyéb műfajbéli rendszeres látogatók seregéből. S itt mindig termelődött valami: jó hír, rossz hír, történet, öröm, bánat.

Alig múltam tízéves, amikor meghalt apám, még egy év sem telt el, amikor legidősebb bátyámat temettük. Tulajdonképpen eddig tartott gyermekkorom. Legfényesebb szakasza kereken négy esztendő volt. Nagyjából 1923-tól 1927-ig. Elköltöztünk a Vilmos utcából, abból a házból, amelyben születtem, s egy új lakótelepen kaptunk helyet. Akkortájt építették, gyorsan és elnagyolva, az első világháború utáni lakásgondok enyhítésére. Óriási előnye volt azonban, hogy mindegyik lakáshoz egy kis önálló kert is tartozott. Talán még ennél is többet jelentett, hogy a város szélén feküdt, egy régi temető közvetlen szomszédságában s nem messze a lóversenytértől, a rétektől s a búzaföldektől. Ebben a négy évben az élet szinte minden fontos dolgával találkoztam.  Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy „koromhoz mérten”. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formáival, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is. Főként a régi temető jóvoltából. Alig húsz-huszonöt méterre tőlünk kezdődött, Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, mohos kriptákkal.

Ez alatt a négy év alatt végeztem a négy elemit is. Egy külvárosi iskolába jártam. Néhány „jobb” fiú kivételével proletárgyermekekkel. Első osztályos csoportképünk a tanú, hogy még a fényképezés ünnepi alkalma sem tudott cipőt varázsolni néhány lábra.

Még innen, a Telepről iratkoztam be a gimnáziumba. Tanulnom kellett, fizikai munkás nem lehettem. S jó tanuló is voltam. Középiskolás koromban – elvesztvén a temető csodavilágát, mert ott kellett hagynunk telepi lakásunkat – a játék és a baráti társaság súlypontja mindinkább áttolódott Dunaszekcső-szigetre.

Még nem mondtam el: legidősebb nővérem 1922-ben férjhez ment egy tanítóhoz. Először Tolna megyébe, a Sárközbe, Decsre kerültek, aztán Baranyába Dunaszekcső-szigetre, a mai Dunafalvára. Akkor még nem volt önálló község: a jobb parti Dunaszekcsőhöz tartozott, mint bal parti külterület. A szigetiek Dunaszekcsőt „város”-nak, a szekcsőiek a Szigetet „vadkert”-nek nevezték. Hát itt kötöttek ki nővéremék, s itt vendégeskedtem én tízéves koromtól minden nyáron, esztendőkön, sőt több mint egy évtizeden át.

Sógorom – mint említettem – tanító volt, s én ezért nyilván különleges helyzetet élvezhettem volna a faluban. De nekem minden inkább tetszett és kellett, mint a különlegesség. Pajtásokat, barátokat kerestem, és találtam a közeli és távolabbi szomszédoknál, velem nagyjából egykorúakat, akiknek elmehettem istállójukba, felülhettem tehenes vagy ökrös szekerükre, ácsoroghattam szérűjükön csépléskor, a sárga porban, akikkel fürödhettem a Dunában, járhattam aratás után a tarlóba a libaőrző lányokhoz, akikkel emlékezetes kirándulásokat rendezhettünk a zátonyra, s akiket megtaníthattam néhány városi tudományra: futballra, pingpongra, sakkra, új slágerekre, s akik helyett írhattam a szerelmes leveleket (egész magamat beléjük adva) szomszéd falubeli lányoknak.

A Szigettől megkaptam a Dunát is, vízmániám nagy ajándékát, máig csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, s a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishal-rajaiban, a nap és a hold ráfektetett fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem…

Érettségim évében, 1935-ben Pécsett teljes egyetem működött. Pontosabban úgy teljes, hogy az egyetemhez tartozó evangélikus hittudományi kar Sopronban székelt. Szívem a bölcsészkarhoz húzott. Annyit viszont tudtam, hogy bölcsész-végzettséggel roppant nehéz az elhelyezkedés. Gimnáziumi barátaim nagy része jogra ment, velük tartottam én is. Természetesen azonnal találtam magyarázatot és vigasztalást: a magyar írók közül sok járt jogra.

1939-ben doktorrá avattak, 1941-ben állásba kerültem Pécs város közigazgatásához. Kulturális munkakört ígértek, de lettem kerek két évig a gazdasági ügyosztály előadója. Munkakörömhöz tartozott a köztemető (sírhelyárak, parcella-elévülések stb.), a város mezőgazdasági statisztikája, a gyepmestertelep ügyei-bajai s hasonlók. 1943. november elsejével végre városi könyvtárossá neveztek ki (Weöres Sándor utódjaként és ajánlására), de gyakorlatilag 1948 közepéig alig tudtam könyvtároskodni. A háborús katonai behívások miatt hol itt, hol ott kellett helyettesítenem.

          1944. november 12-én megnősültem. Feleségemet a városházán ismertem meg. Gyors- és gépíró volt. Asztalossegéd apja nemrég halt meg. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel közel jutottunk egymáshoz. Nagyszerű ember, tőle egyedül többet kaptam, mint mindenki mástól együtt. Három lányom született, s lassan rájöttem, hogy lelkem legmélyén család-középpontú vagyok. Lányaim felnőttek, kettő férjhez ment, már három unokám van.

1960-ban meghalt anyám, aztán még egy bátyám és egy nővérem. Már csak egyvalakinek kell elmennie, s a tizenegy fős család nagyobb része lesz odaát. –

Mikor kezdtem az íróságot?  Talán már akkor, amikor megszerettem a verseket, s oly sokat tudtam betéve. Főleg Petőfitől. Jóval iskoláskorom előtt. Verset írni tízévesen próbáltam először, aztán a tizenharmadik évem körül már napi foglalkozásommá vált. Ma is őrzöm a pepita táblás füzetdokumentumot. Nagyon rossz verseket írtam.

Valamikor ötödik gimnázium táján, nyáron, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes. A falusi tanítóházban elég szép könyvtár volt, persze nem csupa klasszikusokból. Adyt nővérem rendszeresen olvasta. Ady – nem nagy szavak – egészen kicserélt. Egyelőre Ady-epigonná. Nézni, látni, érezni, megszólalni, akár egy sort is leírni csak adyul tudtam. Illetve: ahogy én Adyt elképzeltem. Petőfi után törvényszerűen jött Ady, s maradt mindkettő – időleges el-elhalványodások után – biztos csillaga életemnek.

Első versem nyomtatásban egy budapesti szerkesztésű, református középiskolás lapban jelent meg. A Mi Utunk-nak (ez volt a lap címe) aztán az érettségiig rendszeres munkatársa voltam.

Az irodalom azonban ekkor is, egyetemi éveim alatt is számomra annyira magánügy volt, hogy személyes kapcsolatot Pécsett íróval vagy írófélével egyáltalában nem teremtettem. Illetve csupán egyetlen jogász évfolyamtársammal, egy Bólyi Ernő nevű prózaíróval. Munkaszolgálatosként halt meg néhány év múlva, s már addigi novellái alapján is igen komoly ígéretnek látszott. Bólyi ismerte a Pécsett bölcsészkedő Weöres Sándort, egy-egy hírt is hozott róla, első versesköteteit is kölcsönadta. Óriási hatással voltak rám, mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.

Instruálásból éltem, s támogattam, időnként tartottam is a közben kicsire fogyatkozó családot. A munkanélküliség hol egyik, hol másik testvéremet kényszerítette az utcára. De annyira dolgozott bennem a megjelenés vágya, hogy még ilyen körülmények között is elkezdtem takarékoskodni. Sikerült is egybenélkülöznöm akkora összeget, hogy a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cifra nevű cég szóbaálljon velem. 38-ban megszületett első kis kötetem, a Mozdulatlanság. Néhány száz példány készült belőle, ma is őrzök jópárat. Csúnyácska, a lehető legegyszerűbb tipográfiával, gyönge papíron, a versek egyvégtében tördelve. De azon túl, hogy első volt, szeretettel gondolok rá két egyéb okból is. Vers van benne József Attiláról, alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató. A másik ok: a füzet megszerezte nekem Várkonyi Nándor barátságát, s ezzel feloldotta helyi elszigeteltségemet. Így jutottam be néhány év múlva a Janus Pannonius Társaságba, kapcsolódtam be a Sorsunk szerkesztésébe, s kötöttem egyéb irodalmi barátságokat is. A legfőbb ajándék számomra Várkonyi Nándor gyakori társasága volt.

Valamikor 1947 elején Kardos Tibort, a nagyszerű tudóst, aki a pécsi egyetemet végezte, kinevezték a római Magyar Akadémia igazgatójává. 47 őszére aztán vendégként meghívatott öt hónapra az Akadémiára. A jogcím: részvétel Janus Pannonius magyar kiadásának előkészítésében. Az Akadémia persze nemcsak Rómát, hanem egész Itáliát jelentette, s korántsem csupán Janus-fordításokat, sőt ezeket akkor a legkevésbé. Az időben remek társaság gyűlt össze a Via Giulia 1. alatt. Az öt hónap számomra legalább öt évnek felelt meg.

Azóta hosszabb időre nem voltam távol szülővárosomtól. Pécsett könyvtároskodtam, vettem részt az irodalmi életben s írtam. A Sorsunk és a Dunántúl c. folyóiratoknak indulásuktól megszűnésükig, a Jelenkornak 1965-ig társszerkesztője voltam. Különösen említésre méltó esemény nem történt velem. Ami mélyebben érintett, megírtam versekben.

Átléptem a hatvanadik életévemet. Termésem? Tizenkét verseskötet (köztük egy válogatott) és öt műfordításkötet (az egyik ugyancsak válogatott). Sok? Kevés? – Ennyi!

Valamit még befejezésül ars poeticámról. Prózában, tehát közvetlenebbül. Nagyjából magamat fogom idézni, ahogyan más alkalmakkor már megfogalmaztam.

Nos hát: mi okból írok? Mint sokan mások: belső kényszerből, pszichológiai, sőt biológiai szükségből. Serdülő éveim – előbb említettem – fényesen példázzák ezt. A versírás nálam akkor még sokkal inkább lélektani, mint esztétikai jelenség volt. A kor és a fejlődés ezt a tényezőt nem halványította el. A belső kényszer ma is a legfontosabb. Végzetesen lírai alkat vagyok. Mindenhez így közelítek. Talán ezzel kapcsolatos epikai antitalentumom is.

És mi célból írok? Erre már jóval nehezebb a válasz. Kísértések is környékezik az embert: ne szalassza el a jó alkalmat „társadalmi hasznosságának”, „magos erkölcsiségének” s egyéb más előráncigálható erényeinek bizonyítására.

Töredelmesen meg kell vallanom, hogy a cél bennem sohasem volt olyan erejű indíték, mint az ok.

Mégse tartom egyéni ügyemnek a versírást, mégis – úgy vélem – közszükségletet is elégítenek ki verseim. Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek, akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek szemét, fülét rányitom valamire. Tehát akiknek kellek. Meggyőződésem ez amaz egyszerű oknál fogva is, mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is.

Azzal pedig, hogy kellek, bizonyára segítek is. Segítek élni.  Lám, itt a cél. S ez nemcsak költői cél, emberi is. A világ és az élet jelenségei csak lassan, makacs vonakodással fedik föl arcukat. Tiltakozó szeméremmel engednek mélységeikbe pillantani. Lázadoznak megismerésük s így megnevezésük és birtokbavételük ellen. Pedig enélkül lehetetlen a tájékozódás, a biztonságos mozgás az életnek nevezett „elvarázsolt kastély”-ban. A költő meglát, megismer, megnevez. Ezzel birtokba vesz. Nem egyénibe, hanem közösségibe. Nem a magáéba, vagy csak a magáéba, hanem mindenkiébe.

Ezt teszem én is, és ezért hiszem, hogy írásaimra szükség van még akkor is, ha verseim kissé nehezebben közelíthetők meg. Tudom jól, hogy nem mindenkinek és még kevésbé mindent tudok adni. Saját sorsom, szívem és agyam van, bőrömből nem bújhatok ki. De épp emiatt pótolhatatlan is vagyok.

Nemcsak az írásra kényszerítő ok, hanem a kifejező eszközök raktára és felhasználásuk módja is jobbára alkati gyökerű. Kicsit tehát helyzetemből, gyakorlatomból vonok le esztétikai normákat. Előre bocsátom: mindenekelőtt magamra nézve tartom őket jellemzőnek és kötelezőnek.

A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és vers-szerkesztés. Amikor minden szóra bízunk valamit abból, amit el akarunk mondani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól.

A tömörség persze nem könnyíti a megértést. Tevékeny közreműködést kíván az olvasótól. Van, aki erre nem vállalkozik szívesen, bár az egész modern művészet fejlődéséből egyre inkább nyilvánvaló, hogy az élvezők igénylik ezt a szerepet. De akármilyen nehezen érthetők is verseim, vagy közülük egyik-másik, szerintem mindig közérthetők. Legfeljebb ez a „köz” tágabb vagy szűkebb.

Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. Mert ez valóságos veszély. A napi programokba mind kevésbé fér el a költészet, a titkos közmegegyezés egyre hajlamosabb korszerűtlen jelenségnek bélyegezni.

Szűnjék meg a „líra” szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.

Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.

                                                                                                                                        Cs. Gy.

Pécs,  1977. május