RÉGI LÁNY

Ki volt vala szívembe vésve
hegyes-éles szelídke késsel,
s szívem fakéregként kiforrta,
őrizte, bár széjjelkaparta:

azt hallottam, megelégelte,
magát erős kézzel megölte,
azt hallottam, el is temették,
porait hűs urnába tették.

Mi lenne jó? utána járjak?
bizonyságot vajon találjak?
pirítsak rá aztán magamra,
ha kedvem megkeresni volna?

Vagy fülemen be, fülemen ki,
akár nem mondta volna senki,
ott tartsam, ahol volt idáig
egész az egyetlen halálig,

és úgy akarjam akaratlan,
felé mozdulva mozdulatlan,
esküdve van-nincs(?) szellemének,
hogy addig él, ameddig élek?