„Szeretnék. másokat élni segíteni”

 

                                          TÜSKÉS TIBOR BESZÉLGETÉSE CSORBA GYŐZŐVEL

 

– 1985. április 4-én költői, műfordítói és irodalomszervezői munkásságod elismeréseként Kossuth-díjjal tüntettek ki. Tudtommal ez volt az első alkalom, hogy vidéken élő magyar író ebben a magas kitüntetésben részesült. Születésed óta Pécsett élsz. Költői pályád itt bontakozott ki. Milyen lényeges különbséget érzékelsz a régi, a két háború közti idők vidéki irodalmi élete és a mai között?

– Igen, én is úgy tudom, hogy vidéken élő magyar író eddig még nem kapott Kossuth-díjat. S azt hiszem, hogy ez is rávilágít némileg a két háború közötti, vagy a még régebbi idő és a mai napok vidéki irodalmi élete közötti különbségre. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: a magyar vidék irodalmi élete ,,felnőtté” vált. Nagykorúvá, jórészt önállóvá. Természetesen helytelen lenne úgy felfogni a vidéki irodalmi életet – mint ahogy a vidék életét általában is – hogy függetlenné válhat a budapestitő1. Ez képtelenség lenne. Viszont arról igenis szó van, hogy ma már vidéken is élnek szép számmal olyan írók, akik egyetemes értékeket teremtenek. Ha csak a statisztikát nézzük is, a Magyar Írók Szövetségének kereken száz tagja vidéki lakos.

– Szükség van ma a szellemi-kulturális decentralizációra, vagy az érték szempontjából teljesen mindegy, hogy hol jön létre?

– Azt a kérdést fölvetni, hogy szükség van-e ma szellemi-kulturális decentralizációra, meglehetősen időszerűtlen. Az általános fejlődés is ebben az irányban halad. Ez már magában is bizonyíték. És nemcsak akkora városra vonatkoztatva, mint Pécs, hanem kisebbekre, sőt községekre is. Az örvendetesen gyarapodó, apró helytörténeti s egyéb gyűjtemények, múzeumok egy-egy faluban igenis valamiképpen kulturális értékek. Talán mozgósítóbb, termékenyítőbb és maradandóbb is a hatásuk egy-egy kisebb közösségre, mint a máshonnan kapott szellemi termékeké. De ha a pécsi Csontváry- vagy V asarely-múzeumot nézem – hogy helyi példákat említsek – ezek sem csak esztétikai értékek, hanem kulturális értékteremtő és nemes lokálpatrióta érzelmeket támasztó-tápláló intézmények is.

. – Volt-e kísértés, lehetőség életedben, hogy elmenj a városból? Mi kötött meg Pécsett, mi tart meg ma is a városban? A ragaszkodás a helyhez, a vidékhez nem gyöngeség-e?

– Kísértés is, lehetőség is volt már az évek során, hogy elmenjek Pécsről. Hála istennek, mindig közbejött valami, s az amúgy sem nagy lánggal lobogó szándékaimat könnyen eloltotta, Azért mondom, hogy hála istennek, mert végül is úgy nézem, helyesen tettem, hogy itt maradtam. Ragaszkodás és gyöngeség egyaránt volt bennem. Régebben inkább a gyöngeség: irtózás a változástól az adminisztráció bonyolultsága, családi dolgok stb., később a némileg dacból is született „csakazértis” hűség, hogy valakinek itt is kell maradnia. Ezt főként íróbarátaim szinte. csoportos Budapestre költözése okozta. A csoportos szót itt persze nem a tömeg értelmében veszem, de ha írókra gondolok, akkor már az a három-négy, aki nagyjából tízévenként itt hagyta Pécset, bizony csoportnak mondható. […]

– Új.kötetedben, a Görbül az idő-ben van egy vers, Ars poeticák a XX. századból a címe, amelyből arról írsz, hogy ha az ember ezeket a huszadik századi ars poeticákat olvassa, „kezd megzavarodni / mert halmozódnak a hideg-meleg / fekete-fehér ellentétek”, vagyis az azonos időben élő, igen kiváló költők egymástól nagyon eltérő ars poeticákat fogalmaznak meg. Lehetségesnek tartod, hogy egyetlen. költőnek is változzék idővel ars poeticája, a költészetről vallott fölfogása?

– Itt hasznos visszamenni egy kicsit az alapokhoz. Kezdjük a „Poeta non,fit, sed nascitur” igazságával. Ha aztán valaki valóban költőnek születik, akkor miért ír? A „miért” ok-. és célhatározó kérdőszó, .Azt gondolom, egzisztenciálisan fontosabb az okot nézni. Ír, mert nem bírja ki, hogy ne írjon. Ha aztán ehhez valamilyen cél is kapcsolódik, akkor az ok és a cél szerencsésen találkozik. Az ars poeticák az előbbieknek megfelelően meglehetősen bizonytalan születésűek. Ha elsődlegesen az ok teremt művet, akkor a költő vagy bármilyen művész jobbára a saját gyakorlatából vonja le az ars poeticát; ha viszont a cél, akkor az ars poetica esetleg ebbe az irányba igyekszik terelni a gyakorlatot – nem mindig sikerrel. Hogy az ars poetica változhat-e? Okvetlenül. Ahogyan az ember és az emberben a művész is változhat és változik is. Maga az élet, a tapasztalatok, körülmények, örömök, bánatok, röviden és egyszerűen: a sors viszi az embert magával. Persze, leglényegében minden művész ugyanaz marad még akkor is, ha a megfogalmazott ars poetica mást mutat. Legfeljebb egy-egy törekvés, kísérlet, a művészi oldal egy-egy sajátos vonásának hangsúlyozottabb kiemelése történik ilyenkor.

– Régebben keveset írtál, kevesebbet publikáltál. A szó ünnepét (1959) a Szabadulástól (1947) tizenkét év választja el. Akkor azt mondtad, hogy a szó ünnep, a költő ritkán szóljon; a tömörséget tetted normává. Ma, amikor sűrűn publikálsz, kétévente jelennek meg új köteteid, más igényt támasztasz a költészettel szemben?

– Azt én soha nem mondtam, hogy a költő ritkán szólaljon meg. Az „ünnep” jelleget nem okvetlenül az alkalom ritkasága adja. Persze ma is azt vallom, hogy a költészetnek valamiféle „ünnep”-nek kell lennie. Akkor, amikor egy kötetemnek ezt a címet adtam, hogy A szó ünnepe, a „szó”-t nem csak, sőt nem is elsősorban nyelvi fogalomnak szántam, hanem a szellemnek és a léleknek az élet, a létezés magasabb szféráival történő találkozásait akartam jelezni. Hogy régebben kevesebbet írtam? Ennek e1sősorban nagyon prózai okai voltak. Volt egy polgári foglalkozásom. Naponta nyolc órai munkával. Itt-ott egyéb civil munkát is el kellett vállalnom. Mióta több az időm, több jut az írásra is. Említetted a tömörséget. Nagyon szégyellném, ha ezzel a régi és mindig fontosnak tartott elvemmel ellentétbe kerülne, hogy az utóbbi időben többet írok. Lehet keveset írva is bőbeszédű egy költő és fordítva: többet írva is tömör. Szeretném hinni, hogy nagyobb termékenységem nem lett tömörségem kárára. […]

– Nézzünk szembe az obligát kérdéssel: az elődök, illetve a kortársak közül ki volt az a három alkotóművész, akinek – ma úgy gondolod – a legnagyobb hatása, alakító-formáló szerepe volt költészetedre, személyiségedre?

– Azt kérded, hogy három alkotóművészt nevezzek meg, aki nagy hatással volt rám. Nehéz feladat, s téged is nyilván a szokványos mitikus-misztikus hármas szám késztet a kérdés ilyen föltevésére. Mégis mondok három nevet, de azzal, hogy nyugodtan bővíthetném a névsort. Tehát: József Attila, Weöres Sándor és a képzőművész Martyn Ferenc. Hogy melyikük mivel hatott rám, azt nehéz volna röviden elmondani. A két utóbbival közvetlen baráti kapcsolatba kerültem. József Attilát még serdülő koromtól fogva az emberi és költői nagyság csodájának tartom.

– Költészetedben az utóbbi időben fölerősödött az ironikus hang. A poétikai eszközök között – a rímekben, a szókincsben – számos jele van ennek. Az irónia nálad pusztán a hatáskeltés eszköze, kifejezésmód csupán, vagy életszemlélet, magatartás, a világról, a létezésről való „véleménymondás”?

– Régen rossz, ha egy költőnél az eszközök elválnak az életszemlélettől s a közölnivalótól, ha csupán hatást akarnak kelteni. Persze a hatás reklám-értelmében. Amikor én előbb a tömörségről beszéltem, abba beleértettem azt is, hogy az élmény – ami nélkül nem tudok írni, s amit végül is az életszemlélet minősít – és a kifejezés mögött mindig a legrövidebb utat keresem. Igyekszem tehát arra, hogy az élmény megjelenítésének minden eleme közvetlenül funkcionális legyen. De mindig a megjelenítés érdekében. Szerintem nem lehet jó semmiféle művészi termék, ha nem valamiféle – ahogyan te fogalmaztál – véleménymondás. Olyan, ami persze az életszemléletben, kifejezhetném úgy is, hogy a művész filozófiájában gyökerezik. Az irónia verseimben mindig jelen volt. Epigrammákat már korai köteteimben is jócskán találni. Az irónia viszont könnyen csúszik át szatírába, s úgy vélem, nálam inkább arról van szó, hogy a különféle nem kedvelt tények, tapasztalatok megváltoztatási lehetőségének a hite egyre inkább kialszik. A szatíra indulatában még ott bújkál a reménység, hogy használ valamit a megfogalmazás, az „odamondogatás”. Az iróniában a „kézlegyintés” válik uralkodóvá. A szem látja a valóságos vagy annak vélt abszurdumokat, a nyelv meg is fogalmazza, de a szív már nem hisz, vagy enyhébben szólva: kételkedik a változás lehetőségében.

– Ha valóban úgy van, hogy az „álcázott gúny”, az irónia és az önirónia megnőtt költészetedben, akkor ezt a fölerősödést mi váltja ki? Személyes oka van ennek („görbül az idő”?) vagy a világban nőnek meg azok az erők, amelyek a költőben a tehetetlenség érzését megnövesztik? Az irónia költészetedben inkább a személyes sorsra válasz, vagy a világban érzékelt kiúttalanságnak, a dolgokon való változtatni nem tudásnak a kifejezője?

– Nem hinném, hogy a világ változásai szülték bennem ezt a folyamatot. Inkább én változtam meg. Amikor az ember már sokszor megy a falnak, óvatosabbá, gyanakvóbbá válik. S az öniróniában végül is saját régebbi hiszékenységén mosolyog. Hogy mindez személyes sorsom kivetítése-e vagy az objektív világ tudomásulvételének következménye-e? Lírikus vagyok, tehát alanyi költő. Ami nem érint, vagyis ami – akármilyen távolról – nem válik sorsommá, arról nincs mondanivalóm. Nyilvánvaló, hogy a világ és az élet csak ezzel a közvetítéssel jut szóhoz. Hogy visszautaljak az előbb már említettre: az iróniát és az öniróniát is változó filozófiám adja.

– Költészeted egyik alapmetaforája a kert. Nyilván nem egy néhány négyzetméternyi földterületről van szó a versekben. Mégsem lehet közömbös azt tudni, hogy milyen személyes forrásokból, élettényekből fakad ez a kert-élmény. Mikor és hogyan találkoztál életedben a kerttel? És ha a kert valóban többet jelent lírádban, akkor ez a kert-metafora milyen költői tartalmakat, jelentéstöbbletet bír el? Kert és természet azonosítható fogalmak?

– Jól látod, illetve jól gyanakszol: a kert és a természet nálam lényegileg egyet jelent. Odáig, hogy a „megművelt”, „hasznot hozó”, „tulajdonjogilag hozzám kapcsolódó”, „bekerített” földterület nekem nem mond többet, mint egy darab erdő vagy rét akárhol, ha intimebb kapcsolatba kerülhetek vele. Bár Pécsett születtem, itt is töltöttem egész életemet, szerencsémre körülményeim úgy alakultak, hogy valamiképpen mindig közvetlen érintkezésben lehettem a természettel. Ehhez jelentősen hozzájárult az, hogy nagyjából tízéves koromtól fogva húsz-egynéhány éves koromig minden nyaramat egy kis Duna menti községben, a mai Dunafalván tölthettem nővéreméknél. Most saját kertem van. Ez a kapcsolat bensőségességét és mélységét a természettel csak segíti. A Világ körüli utazás című versemben megpróbáltam elmondani – de persze sok egyéb versemben is más-más oldalról –, hogy egzisztenciálisan mit látok én a kertemben, vagyis a természetben. Röviden: a totális életet és a totális világot. Reálisan és szimbolikusan egyszerre. Magamra és az emberi közösségre egyaránt vonatkoztatva.

– Az emberi közösséget említed… Ez juttatja eszembe a másoktól hallott „vádat”: budapesti szerkesztőségekbe nem jársz, az irodalmi élet vitáiban nem veszel rész, publicisztikát nem írsz. Mi a véleményed az író közéleti szerepéről? A költőnek mindent versben kell elmondania? Árt a költőnek, ha közügyekben fárad, közdolgokban nyilatkozik meg?

– Meglehetősen nehéz és mindmáig tisztázatlan kérdés. Mindenki azt hiszi, hogy tudja, mi a közélet és mi a közéletiség. Szajkózzák e szavakat már-már gépiesen, de alig próbálnak mélyükre nézni. Azt gondolom magyarul és egyszerűen: közéleti minden olyan emberi tevékenység, amelyik nem marad a szoros értelemben vett egyéni, illetve családi határokon belül. Tehát akármilyen mértékben, de más, illetve több ember érdekeit szolgálja. Ebből a fogalmazásból már az is következik, hogy a közéletiségnek különféle fokozatai vannak. [..] De nemcsak fokozatai, hanem változatai is vannak a közéleti munkának. Aszerint, ki milyen területen végzi, s milyenek az eszközei.

– Publicisztikát nem írsz, az irodalmi közélet vitáiban nem szólalsz föl, ugyanakkor szívesen mutatsz be fiatal költőt, írsz könyvekhez előszót, sőt, alighanem olyan verseket is írtál, amelyeket valamiféle tág értelemben politikai verseknek lehet nevezni. Vállalod ezekre a versekre ezt a jelzőt? Melyek ezek a versek?

– Nos, én verseket írok, műfordítok, költészettel, irodalommal foglalkozom. Tagja vagyok a Magyar Írók Szövetségének, sőt a szövetség választmányának is. Részt veszek a Dél-dunántúli Írócsoport folyamatos életében, továbbá főmunkatársa vagyok a Jelenkor című folyóiratnak. Író-olvasó találkozókra járok, rendhagyó irodalomórákra, olvasom teljesen ismeretlen költők hozzám küldött kéziratait, vállalok velük személyes találkozásokat, beszélgetéseket, jóval túl a főmunkatársi kötelességemen, véleményt mondok fiatal vagy kevésbé fiatal költőbarátaim írásairól, segítek esetenként köteteik összeállításában; felkérésre vállalok évfordulós, illetve továbbképző előadásokat, és sorolhatnám még. Vajon közéleti cselekvés-e mindez? […] ÉI bennem egy olyan sejtelem, hogy ha mindenki az országban minőségileg a legjobban végezné a munkamegosztásban neki jutott feladatot, akkor lenne igazán „közéleti” ember, és akkor lenne a legjobb közéletünk. Hogy a közös problémák megoldásában közvetve vagy közvetlenül mindenkinek részt kell vennie, az természetes. De a részvétel megítélésében óvatosabbnak kell lenni. Az a véleményem, hogy verseimmel ugyancsak közéleti tevékenységet folytatok. Már több ízben megfogalmaztam ars poeticámat. Lényege: költészetemmel szeretnék másokat élni segíteni. Meggyőződésem – erről is beszéltem már máshol –, hogy embertársaim között jócskán akadnak, akik hozzám hasonló gondokkal, problémákkal küszködnek, az enyéimhez hasonló terheket hordoznak, örömöknek örülnek. Ha tehát én a magam dolgairól igyekszem jelentést tenni, ezzel mindazoknak, akiket említettem, segítek problémáikat tisztázni. Ám vannak nekem közvetlen politikai verseim is. A Simeon tűnődése című kötetemben például a Mai La Fontaine című vers, amit századunk diktátorainak ajánlottam. Legújabb, Görbül az idő című könyvemben például az Illyés Gyuláról szóló két vers. De régebbi köteteimben is epigrammák, rövid versek sorát tudnám említeni. Például Bogácsné és a púp, Vázlatok portrékhoz, Karakán, Borsszemek stb.

– Mit tartasz ma a legfontosabbnak a magyar költészet jövőjét illetően? Ahhoz, hogy a huszonegyedik században is legyen érvényes költői válasz az akkor élő ember számára… Mit üzensz azoknak, akik a hét évszázad magyar lírai hagyományát vállalják, és azt akarják folytatni? És mit azoknak, akik egy gyökeresen más hangra, új lírai forradalomra, sőt, a korábbitól merőben eltérő nyelvfelfogásra esküsznek?

– Talán a kérdés megkerülésének látszik, de aligha lehet másképp válaszolni rá: a líra jövője a jövő generációk ügye. Hogy a huszonegyedik században is kapjanak költői válaszokat az akkor élő emberek, azt a majd akkor élő költőkre kell bízni. Nagyképűség lenne, ha tanácsokat próbálnék adni nekik. Ha a huszonegyedik században is lesznek magyar költők – márpedig lesznek, mert kell hogy legyenek –, meg fogják érezni koruk igényeit, szükségleteit, közérzetét, gondjait, szorongásait, egyáltalában mindazt, ami valamennyi kor emberét körülveszi s foglalkoztatja, és felelni fognak a föltett vagy csak pangó kérdésekre. Eddig még minden kor megteremtette a maga művészetét, megszülte a maga művészeit, köztük költőit is. Ami most már a hagyományőrzők és az újítók kérdését illeti, arra nézve megintcsak egy meglehetősen általános választ adhatok. Hagyományőrzők és újítók mindig voltak. Kellettek is, hiszen hagyományőrzők nélkül a nagy tömegek nem tudták volna megkapni költői táplálékukat a saját korukat illetően. Újítók nélkül viszont nem teremtődött volna meg az a lépcső, amelyre a következő generációnak szükségszerűen lépnie kellett. Jómagam az igaz költőket szeretem, akik áltatás nélkül merik nézni magukat és korukat, és amit látnak, azt ködösítés nélkül el is merik mondani. S ha már mindenképp üzenet kell, akkor ez az üzenet nem lehet más, mint felhívás erre a költői magatartásra.

– És mit tartasz legfontosabb költői tartalomnak, közlendőnek a saját költészeted szempontjából? Mi az, amiről a huszonegyedik századi ember számára beszélni akarsz? Mit üzensz neki?

– Hogy én mit tudok majd még mondani a huszonegyedik század emberének? A történelem nem epikus folyamat, hanem drámai. Hatalmas feszültségek sorozatos szembenállásán, időleges megoldódásán, majd újratermelődésén át megy előre. De valami mindig állandó benne, s ez: a humánum. Itt-ott üldözve, megszégyenítve, sőt félig eltiporva szívósan él, s minden keserű tapasztalat ellenére, úgy érzem, hogy erősödik is. Ha ebből a humánumból sikerül valamit verseimben megmutatnom, s ha ennek a humánumnak a gazdagodásához valami kevéssel hozzá tudtam járulni, akkor ez – hiszem – megmarad belőlem a huszonegyedik század és talán még a későbbi századok emberei számára is. S ezeknek az embereknek egyúttal azt üzenem: maradjanak meg embernek, s ha ebben verseim egy parányit is segíteni tudják őket, örülök neki.

 

                                                                                                                        (Kritika. 1985. 11.21-22.)