TANÚ

Majd ha dühös hévvel sárral dobni fognak,
vagy ha rokonává tesznek csillagoknak,
ha való létemből nem marad egy csepp se,
a valóhoz híven ami igaz lenne:
lesz még − ez az álmom −, aki őriz engem
tompaságaimban, fényességeimben,
aki előtt élve mertem fölragyogni,
mertem férfiatlan-gyöngén porba rogyni,
aki tudta, hogy a hömpölygő szavaknak
árjai gyakorta fogynak, elapadnak,
hogy makacs árnyakkal küszködtem naponta,
fölvéve a tollat s egyre sutba dobva,
aki födelet vont fejemre, ha áztam,
burkolt takaróba, melegbe, ha fáztam,
aki látta, hogy az édességes ének
termett ágán milyen keserű növénynek,
aki ezt elmondja, s lesz róla bizonyság:
ne kozmetikázzák arcom, se ne rontsák,
s majd aki ha sírba tér végül utánam,
akkor halok én is csak meg igazában.