A Csorba Győző Megyei-Városi Könyvtár hagyományosan színvonalas rendezvényeinek sorából új színfolt, egy több részes sorozat bontakozik ki, melynek első "darabja" a november 29-én a Tudásközpont kis konferenciatermében Mesterhármas címmel tartott irodalmi est volt. Amint azt dr. Szabolcsiné Orosz Hajnalka igazgatónő bevezetőjében elmondta, egy pályázaton elnyert pénzből olyan sorozatot állítottak össze, mely neves szereplők segítségével a művészetek több ágát szeretné az érdeklődők számára élményt adóan felvillantani. Az igazgatónő a tervek rövid ismertetése után bemutatta az első rendezvény résztvevőit, Bertók László Kossuth-díjas költőt, Méhes Károly Radnóti-díjas költőt és Ágoston Zoltánt a Jelenkor szerkesztőjét, a beszélgetés vezetőjét. A beszélgetés, mint azt a meghívó is ígérte, a mester-tanítvány kapcsolatnak a mesterré, alkotóvá válás folyamatában játszott szerepét járta körül.

Először Bertók László beszélt költői indulásáról, a csurgói gimnázium – ahol ő tanult – irodalmi köréről, fiatalkori verseiről, azok politikai töltetéről, s ebből az időszakból Fodor Andrásról, tulajdonképpeni felfedezőjéről, első mesteréről emlékezett meleg szavakkal.

Bertók a Csillag szerkesztőségébe, Fodornak, az irodalmi rovat munkatársának küldte első verseit, s Fodor váratlanul hosszú és igen alaposan elemző válaszlevélben méltatta a fiatal diák költői próbálkozásait. A kalandos események után szerencsésen megmaradt levelet – a Bertókot letartóztató ÁVÓ emberei elől a Hazafelé c. Fodor-kötet borítójának "füle" mentette meg, abban akadt fenn, bújt meg, amikor a házkutatók végigpörgették a lapokat – Lázár Balázs a Vígszínház színművésze – maga is költő, kötete is megjelent már – olvasta fel. Bertók László ezután Csorba Győzővel a Pécsre történt költözése után kialakult kapcsolatáról beszélt: ez a kapcsolat is mester-tanítvány kapcsolatként indult. Csorba figyelmét Fodor András hívta fel a végsőkig elkeseredett, Pécsről menekülni akaró fiatal és tehetséges költőre, s biztatta Csorbát, beszélje rá Bertókot, maradjon Pécsett, "irodalomközelben". Csorba egy hosszú beszélgetésen meggyőzte a "menekülő embert", ne költözzön haza, maradjon a költői fejlődéséhez megfelelőbb közeget nyújtó városban. Valami olyasmit mondott neki (ezt más emlékezésekből tudom): "Hogyha te a faludban a Pista bácsinak és a Julcsi néninek akarsz verseket írni, akkor csak menjél vissza, de ha költő akarsz lenni, akkor itt kell maradnod." Bertók Pécsett maradt, s aztán később mindig elvitte verseit Csorbának, aki ugyanúgy, mint egykor Weöres az ő verseit, "leosztályozta" – egyestől ötösig – a fiatal tehetség kéziratos műveit. Az így kialakult mester-tanítvány kötelék később olyan közvetlenné vált, hogy végül Csorba is megmutatta megjelenés előtt a verseit Bertóknak, s meghallgatta az ő tanácsait is. A hosszú évtizedeken keresztül erősödő "munkakapcsolat" a Jelenkor szerkesztőségi ülésein és a Pécs város utcáin tett közös séták, beszélgetések közben olyan szoros barátsággá alakult, hogy Bertók az öreg költőt immár atyai jóbarátnak érezte, ami nem is volt túlzás, mert Csorba – súlyos betegségében, mely élete utolsó évében ágyhoz is kötötte, már csak őt fogadta, mint mondta: "Laci előtt így is merek mutatkozni, előtte nem kell viselkednem."
A beszélgetés következő részében fény derült Bertók László és Méhes Károly mester-tanítvány kapcsolatára is: Bertók volt, aki Méhes első köteteit segített összeállítani, szerkeszteni, akihez Méhes a verseit vitte bemutatni megjelenésük előtt. (Erről személyes emlékeim is vannak. Miután Bertók lemondott Városi Könyvtári igazgatói állásáról, részmunkaidősként dolgozott a könyvtárban, s velem osztozott heti másfél munkanapján egy közös, szobának nevezett kis  "lyukon" – de kedves szoba és időszak is volt ez nekem! -, s ott fogadta egyszer-egyszer  Méhes Károlyt. Olyankor, mikor az ifjú ember jött, én elnézést kérve kimentem, s hagytam a költőket "dolgozni". Jó erre az időszakra emlékezni, de fáj is: valami olyasmi múlt el vele az életemből, amelyet pedig nagyon szerettem, s elszoruló torokkal, de mégis jóleső érzéssel, melegséggel nagyon sokszor felidézek magamban.) –
Méhes Károly és Ágoston Zoltán is megemlékezett Csorbáról. Méhes elmesélte, találkozásaik során egészen megilletődött volt, alig mert szólni Csorbához, az akkor már Kossuth-díjas költőhöz, Ágoston pedig az A város oldalában című Csorba beszélgetéskötetből olvasott fel részletet arról, mit mondott Weöres Sándor Csorba első verseskötetéről. "Részben Sanyi humorérzékére, részben pedig a szókimondására, meglepő gondolkodására jellemző, hogy mikor olvasta azokat a verseimet, amelyek aztán A híd panaszába kerültek bele, elkezdett nagyon nevetni. Mondom, „Mit nevetsz, Sanyi?” Azt mondja, „Hát ezek a versek olyanok, mintha nő írta volna őket.” Egy darabig hallgatott, aztán így folytatta: „Méghozzá egy zsidó nő”. Nem tudtam, hogy mire érti, mindenesetre nyíltan beszélt, nem ködösített. Két Baumgarten-díjjal a háta mögött joga is volt hozzá." Tehát itt is egy olyan mester-tanítványi kapcsolatra bukkanhattunk, amely aztán később, mint azt tudjuk, halálig tartó, igaz barátsággá mélyült. 

Bertók még a Pécsett az 1970-es, 1980-as években kialakult alkotói közösségekről is beszélt, többek között Parti Nagy Lajos, Pálinkás György, Meliorisz Béla, Erős Zsuzsa nevét említette, mint olyanokét, akikkel közös antológiában szerepelt, vagy akiket segített mint a Jelenkor szerkesztője.
Az est hallgatói előtt világossá válhatott, mennyire fontos a művész életében a mester szerepe, az első lépések megtételekor segítő idősebb társ támogató barátsága, milyen fontos a mostanában egyre jobban hiányzó irodalmi társaságok, szoros, nem politikai, hanem minőségi alapon szerveződő alkotói kapcsolatok szerepe az íróvá, alkotóvá válás folyamatában.
A beszélgetést Lázár Balázs mélyen átélt, ihletett versmondása tette teljessé, zárásul a költők maguk válogattak verseikből, Bertók László például az est végén Fodor Andrásra emlékező versét, majd Csorba Győzőt sirató filozofikus nagy költeményét olvasta fel.
Igen kellemes, jó hangulatú, bensőséges, sok tanulsággal szolgáló est volt, remélhetően a sorozatban hasonlók fogják követni.

Az egész eseménnyel kapcsolatban az jutott eszembe, amit már-már mániákusan hajtogatok és a mellettem ülő Nagy Imre irodalomtörténész professzornak is elmondtam: úgy érzem magam az ilyen irodalmi rendezvényeken, mintha valamiféle titkos társaság, valamilyen összeesküvők gyűlésén lennék: ugyanazok az arcok, ugyanaz a szűk, egyre idősebb tagokból álló kör gyűlik össze mindig. Fiatalok meg, annak ellenére, hogy Pécsett bölcsészkar is van, szinte alig, vagy egyáltalán nem jönnek el az ilyen rendezvényekre. Nagy Imre azt válaszolta: a könyvtár igazgatónője szerint az olvasóteremben száznál is több hallgató lehet, de nem jöttek be, őket a személyes kapcsolat valószínű nem érinti meg, nem érdekli, ők a számítógépen tájékozódnak.

Hazafelé buszozva szomorúan gondolkoztam azon, hogy vajon a fiatalok által oly nagyon szeretett virtuális világ, a virtuális közösségek kiiktatják-e, fölöslegesé teszik-e majd a valóságos emberi kapcsolatokon kialakult, azokon alapuló világot, a valóságos emberi közösségeket? Lehet, válaszoltam a saját kérdésemre, de én azt már nem szeretném megérni…