Dal

Az évekkel-szálló nem védheti arcát,
pókhálót köt rá a lassúdad idő,
port fúj a szemébe, lisztet a hajába,
pilláira ólom-gyöngysort kötöget.
Az évekkel-szálló nem védheti arcát –
de a resten álló túljut a napok
s éjek fordulásán, fölhág az oromra,
zengő fények-árnyak csóvái közé.
Az évekkel-szálló nem védheti arcát, –
magasra-segítem mind, aki enyém:
tünde-ifjúságban villognak örökké,
dalolva hajóznak koporsójukon.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 40.)