Kendő

                        I

Puha álom óvja, puha szender –
hova tereled ég-szinű szemét?
Mély-fekete utakon érsz haza, – ó,
a fehér utak fekete fátylat öltenek!

Mozog, él a föld, tüzeket ápol,
fejeden a vihar virágos ék –
fürge, fiatal ütem űzi őket,
amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar.

                       II

Szakadozik a homályos éjszaka,
ide-oda száll a derű, utadba áll.

Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé,
simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt.

Hova siet, aki éppen erre járt?
nyomaira barna uszály kering alá.

                        III

Hátat fordít, – csupa sugár,
sarkában árnyék kuporog,
szirmok közé bújt a jókedv,
haló bogárként rejtőzik.
Ó, drága órák, szép láncok,
ünnep-idő, teli kehely,
kormos terítőn rög-arany,
holt hamu száll, száll az égből.

                       IV

Hajló sírás csillog, élő virág nő
vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl,
ezt pólyálod – járjon az csak magában
sikló útján, mint a fáradt kisértet.
Hátat fordít – már csak omló fehérség,
apró foltját szétzilálják a lombok.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 27-29.)