Kit nyugtalan ágyad

Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon
ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon,
s jaj, fekete határ súrolja a szivedet,
kit az anya-békesség kelyheiből kivetett,
régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel,
s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el,
kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon,
s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom,
aki meggyürődtél, mint marokban a papír,
kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír,
ki elől a szépet lopja csak az alkonyat,
akinek a hajnal csupa borzadályt mutat:
a körébem sűrülő magánosság falain,
mint fehér galambokat, átröpítem szavaim:
látod, én is úszom, messze tőled, ám veled,
forgatom a számban ízevesztett nyelvemet;
ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség?
néptelen a tág föld, néptelen a széles ég,
zsugorodva alszik rejtekén a lendület,
az időre hagyja, ami elvégeztetett –
semmit sem csinálok, úgy történik csak velem,
s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem.
Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk,
sikló életünket sírva tartja bús kezünk. –

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. p. 24.)