A gépelt füzetlap Csorba hátrahagyott verseinek kiadására történő előkészületek közben „keletkezett”, a verset a költő özvegye, Margitka gépelte, a kérdést, megjegyzéseket Bertók László költő nekem címezve írta rá a lapra. Csorba Győző verseinek kéziratát 15 darab A/4-es füzet „rejti”. Mikor készültünk a hátrahagyott versek kiadására, minden a füzetekben olvasható kézírásos szöveget összehasonlítottam a Csorba kötetekben megjelent versek általam készített számítógépes adatbázisával. Amit megtaláltam, ami tehát már megjelent, azzal értelemszerűen nem foglalkoztunk, ami még nem jelent meg, azt Margitka legépelte, különféle füzetlapokra. Ezeket a gépelt verseket, töredékeket elvittem Bertók Lászlóhoz, aki vállalta a hátrahagyott versek kötetbe szerkesztését. Bertók László alaposan átnézte a gépelést, összevetette a füzetben olvasható szöveggel, aztán ráírta a lapokra javaslatait, szövegváltozatait (többször előfordult nehezen olvasható szó, szövegrész Csorba kézírásában, ahogyan az itt közölt A nyújtózó c. versében is), vagy éppenséggel kérdéseit. Esetünkben pl. azért kerültek fel a bal felső sarokba a „Megjelent?” „Nem?” kérdések, mert Bertók úgy emlékezett, ez a vers megjelent már valamelyik kötetben. Néhányszor valóban előfordult, hogy a költő „hallása” pontosabb volt, mint a számítógép, s a vers – egy-két szó, ékezet változtatással – mégis megjelent már valahol. Most nem így volt, a versnek semmilyen közlésére nem bukkantam rá az újabb ellenőrzések után sem. Bertók mégis a vers alá írta – immár fölkiáltó jellel –, hogy „Megjelent!” A költőnek a jobb felső sarokba írt megjegyzése – „Cs. Gy. által adott cím ↔ a vers alá írva” arra utal, hogy a versesfüzetekben sok olyan verstöredék, vers, volt, amelynek Csorba még címet sem adott, míg ennek volt címe, ha azt Csorba csak a vers után írta is a füzetbe. (Talán ez is erősítette Bertókot abban, hogy a vers megjelent: azt gondolhatta, Csorba nyilván azért írt – valószínű utólag – a vers alá címet, hogy azt megjelentesse valahol.) Bertók – ne feledjük, könyvtáros is volt! – rendkívül precíz ember, a legkisebb hibát azonnal észreveszi. Ez jól látszik javításaiból is, például, ahogyan a vers közepe táján a jobboldali margón kijavította a kötőjelet gondolatjelre, s hogy tévedés ne essék, még betűvel is kiírta: „gondolatjel!”. A vers végén gondosan javította Bertók a datálást is, egészen pontosan arra, ahogyan azt Csorba a füzetbe írta: „63. XI. 21.”. A lap tetején Margitka ceruzás írása olvasható: „56.”, vagyis a vers kéziratát a versesfüzet 56., általa utólag számozott oldaláról másolta írógépbe. A lap bal alsó sarkában látható „B.” betű megintcsak Bertók precizitására utal: a költő minden általa átnézett lap aljára odatette szignóját, ezzel is igazolva: valóban volt a kezében a lap.
A lapalji határozott megjegyzésből látható, hiába volt az igyekezetem, nem tudtam bebizonyítani, hogy a vers nem jelent meg Csorba kötetben, ezért aztán a vers nem jelenhetett meg a Hátrahagyott versek (Pécs : Pro Pannonia, 2000.) c. kötetben sem. Most viszont, hogy újra a kezembe került, s itt az internetes lehetőség, közzéteszem: ha valaki olvassa és ismeri Csorba életművét, döntse el maga, látta-e már valahol ezt a verset vagy sem.
Nagyon szívesen emlékszem vissza a Csorba Győző hátrahagyott verseinek kiadását megelőző nehéz, de szép időszakra. Több okból is. Csorba Hátrahagyott versek c. kötetének bemutatóján Bertók László szerkesztő és Szirtes Gábor a könyv kiadójának vezetője mellett én is a pulpituson ültem a Pécsi Művészetek Házában, s nagyon izgultam, hiszen közönség előtt életemben először beszéltem Csorbáról. Szeretek fölkészülten menni mindenféle alkalomra, ezért a bemutató előtt, leírtam magamnak, amit föltétlenül szerettem volna a szépszámú hallgatósággal megosztani, azonban természetesen nem sikerült, közel sem tudtam úgy elmondani, ahogyan megfogalmaztam. Most előkerestem az akkori szöveg számítógépbe is beírt változatát, ha idézem, nem kell újra írnom, miért is emlékszem vissza szívesen azokra a hetekre, hónapokra, amikor a Hátrahagyott versek készült.
"Bertók László, a most bemutatott kötethez írt utószavában, azt állítja: ha a ezeket a verseket olvassuk, előtűnik Csorba Győző az ember és a költő teljesebb világa. Eddig csak a legmagasabb csúcsokat láttuk, most a jéghegy víz alatti részéből is felsejlik valami. Ha maradunk ennél a képnél, azt mondhatom, én először a jéghegy víz alatti részével ismerkedtem meg. Láttam Csorba Győzőt az embert: a feleségem édesapja volt, apósom, akivel a hétköznapi élet mindenfajta gondjában és örömében osztozhattam: láttam és tapasztaltam jókedvének pillanataiban, sokszor rosszkedvének lehettem viselője, szereltem vele együtt szeretett óráit, dolgoztam számtalanszor megverselt kertjében – házában – nyaralójában, útmutatásai alapján, vigyáztam a csendre unokái között, mikor azt mondta a felesége Margit asszony, mindenki kedves Margitkája, hogy most ne zavarjuk, mert dolgozik, élete utolsó szakaszában pedig támogattam a súlyosan beteg, elesett embert. Meg persze, szinte kötelességszerűen, föl-fölnéztem a jéghegy csúcsára is: olvastam a költő megjelent verseit, a róla szóló írásokat, örültem kitüntetéseinek. Nekem azonban Csorba Győző költőt, az alkotót, csak most, a hagyaték gondozása közben sikerült fölfedeznem: a jéghegy csúcsa csak az ember halála után kezdett fölmagasodni előttem. „Ha valakit nagyon közelről nézünk, nem biztos, hogy pontosan látjuk”, mondta többször Csorba Győző. Azt hiszem, velem is ez az optikai csalódás űzött tréfát: nagyon közelről láttam az embert, s ez a túldimenzionált emberkép eltakarta előlem a költő képét.
Hihetetlen mennyiségű hagyaték maradt Csorba Győző után. Természetesen nem anyagiakra gondolok, mikor hagyatékról beszélek, hanem szellemiekre: könyv, folyóirat, hangkazetta, videokazetta, film, levél, kézirat. Azt sem lehetett tudni, mihez kapjon az ember.
Különféle okok miatt el kellett adni a költő házát, s a költözésre való készülődés közben, azzal párhuzamosan kellett megkezdeni a hagyaték rendezését és ez nagyon megnehezítette a dolgot: sietni kellett. A nagy ház minden zuga tele volt iratokkal, könyvekkel: mit, hova vigyünk, hogyan osszunk szét? Végül a költözés megtörtént: sikerült úgy elrendezni a dolgokat, hogy nagyjából tudtuk: mi, hova került? Mi van Margit asszonynál, mi került hozzánk, stb.
A következő nagy kérdés volt a hogyan tovább? miként kezdjünk el dolgozni? Világos volt: a most már „végső” helyen levő hagyatékot rendezni kell, a rendezetlen halmazokból rendezett egységeket kell létrehozni. A munka közben azonban lépten-nyomon abba kérdésbe ütköztünk: mi jelent már meg ebből, mi nem?
Segített a számítógép: először csak a megjelent versek címét és kezdősorát írtam be. Ez is segítség volt, de kevés: Cs. Gy sokszor változtatott a megjelenés előtt a szövegen, így az első soron is, cím pedig nagyon sok esetben nem is volt a kéziratokon. Az összes vers kellett volna a számítógépben, hogy könnyű legyen a megjelenés ellenőrzése. Megint segített a számítógép, illetve annak egy kiegészítő része: a szkenner. Beszkenneltem az összes kötetben megjelent verset. Nem kis munka volt: az 1720 oldal szkennelése, a szkennelt anyag korrektúrája: küzdöttem a számítógéppel, a különféle programok tanulásával, a fáradtsággal este tizenegy és éjfél körül. De készen lett, s közben egyre többet mondtam Szirtes Gábornak a Pro Pannonia kiadó vezetőjének, hogy lesz ám itt több olyan vers, amit még nem adott ki a költő! Gábor válaszolta: „Csak gyűjtsétek, keressetek lektort, én kiadom, szívesen, biztosan pénzt is tudunk a kiadáshoz szerezni.”
1998-ig 40 olyan kéziratot találtam, amelyik addig kötetben még meg nem jelent verset tartalmazott. Gondoltam, majd szép lassan összejön egy kötetre való. Ekkor robbant a „bomba”: Margit asszony „előállt” a versesfüzetekkel: 15 A/4-es füzet, tele minden oldala verssel. Ez tkp. a költő verses naplója, merthogy prózait – tudomásom szerint – nem írt. Innen kezdődött az igazi nagy munka: először az összes kézírásos szöveget összehasonlítottuk a megjelent versek szövegével, Margit asszony pedig legépelte a meg nem jelent verseket, töredékeket. Közben Margitka beszélt Bertók Lászlóval, aki első szóra vállalta a szerkesztői munkát: összeállít egy kötetet a megjelenésre alkalmasnak látszó versekből.
Ezután így teltek a napok: munkaidő után, merthogy mindenkinek dolgozni is kellett, Margitkával vagy Viola lányommal, vagy feleségemmel, a költő középső lányával, Noémivel, összehasonlítottuk a kéziratszövegeket a számítógépbe beírt megjelentekkel, Margitka legépelte a megjelölteket, a gépelt lapokat a füzettel együtt átadtuk Bertók Lászlónak, ő ellenőrizte, válogatta, majd visszaadta a füzetet és a gépelt kéziratokat, megmondta, azok közül mit gépeljek számítógépbe, majd ugyanez történt a következő, meg a következő füzettel, egészen a tizenötödikig.
A munka nagyságára nézve: kb. 1200 verset gépelt le a költő özvegye a füzetből, majd B. L. első rostája után 817 db-ot írtam számítógépbe. Ezután következett egy "lektorálás": B. L. átnézte a begépelt szöveget, javította a kézirat és a füzetek alapján, aztán újra rostált és meghagyott 667 verset. Ez jelent meg végül a most kiadott kötetben. Ezerkétszáznál több veresből 667. Alig a fele. Ez a szerkesztői szigorra is utal, de elsősorban persze arra: micsoda energiája volt Csorbának, micsoda erő űzte-hajtotta a versírásra: „kimondani, kimondani – ismerni kell a rejtezőket”, ahogy ő fogalmaz Ars poeticájában.
A gépeléssel, javítással, lektorálással párhuzamosan átnéztem a költő hagyatékában levő több, mint 2000 folyóirat- és újságszámot, antológiát: kerestem, melyik vers jelent meg már bennük a mostani kötetben közöltek közül: 116 verset találtam meg 125 kiadványban. Természetesen jelenhetett meg több is: én csak a hagyaték folyóiratait tudtam átnézni a szerkesztés lezárásáig. Biztosan akad olyan vers még, amelyik megjelent valahol, valamiben, de a költő nem kapott belőle tiszteletpéldányt, vagy az elkeveredett. Ez azonban már nem lehet sok: Csorba Győző könyvtáros is volt, mindent összegyűjtött, ami munkásságához kapcsolódott. Sajnos rendezni nem maradt ideje, mára azonban a folyóiratok, napilapok, könyvek már rendezettek, könnyen áttekinthetők.
Találkozhattunk természetesen különlegességekkel, érdekességekkel is szép számmal a munka során, Csorbának sok "arca" volt. Ezek közül néhányat bemutatok alább:
A politikus költő
A vers megjelent a Vas Népe 1981. I. 11.-ei (p. 9.) és a Tolna Megyei Népújság 1981. I. 11.-ei (p. 10.) számában is. A napilapokban megjelent változatból a versesfüzetben található kézirat első három sora („A mai török a százszor veszélyesebb. / A kétes komfort űzi innen (csalja el) / az őslakók új sarjait”) – nyilvánvaló politikai okból – kimaradt. A Hátrahagyott versek c. kötetben természetesen a teljes szöveget közöltük. (Az 1970-1980-as években működött Központi Sajtószolgálat az odaküldött művekből, kritikákból, interjúkból, írásokból ajánlott-szolgáltatott a megyei lapok részére. A vers ezért jelenhetett meg ugyanazon a napon két megyei napilapban is.)
A „malac” költő
[Jó Arany János…]
Jó Arany János nagyuram
te is nemzettél komoran
a te farod is ügyesen
járt mint a motor sebesen
Jó öreg öcsém facsiga
lett Juliska és Lacika
Juliska elment egyedül
Laci maradt meg gyerekül
Jó Arany János nagyuram
talán ha nem dugsz vidoran
nem lesz Julcsi se Laci se
……………… lesz a tüze
Ez a vers nem jelent meg a Hátrahagyott versk c. köteben, csak a versesfüzetben olvasható. Sajnos, az utolsó sort nem tudtuk "megfejteni", ezért kimaradt a kötetből. Vagy talán a "malackodás" miatt? Már nem emlékszem… Mindenesetre "csak itt, csak most, csak Önökkel" megismertettem…
Példa a költői szabadságra
Viola rajzai
Házikó baba nap virág –
Milyen egyszerű és szilárd
és milyen teljes a világ!
A Kortárs c. folyóiratban (1980. 7. sz. 1024. p.) Két semmiség közös főcím alatt a Szieszta c. verssel együtt jelent meg. (Pintér Viola a költő hét unokája közül a második.) A versesfüzetben a vers "eredeti" címe: Bálint napjai. (Pintér Bálint a költő első unokája.) Csorba alaposan megváltoztatta a címet: Bálint helyett Viola, napjai helyett pedig rajzai… Ez bizony nem "semmiség"…
A naplóíró költő:
Karambol
Egy kisautó fejre állt
s összetört Benne három
egy-vérem: két kis unokám
s anyjuk a szőke lányom
A kisautó összetört
épen maradt a három
meg sem ijedt két unokám
csak megijedt a lányom
Véletlen? Felsőbb hatalom?
akárminek találom,
hálás vagyok (mindegy kinek):
épen maradt a három
Az Élet és Irodalom c. lap 2000. X. 6. 27-i számában megjelent vers. Lapszéli jegyzet a versesfüzetben: „Ma, 80. jún. 21-én Ciliék reggel 8 után elindultak Révfülöpre. Dombóvár után hirtelen fékezés miatt árokba fordultak. Laci az összetört kocsival vissza tudott jönni. Ciliéket egy ismerős orvos hozta haza. C. kisebb sokkot kapott, de lassan megnyugodott. Az a fontos, hogy egyiket sem érte sérülés. Holnap, 22-én vasárnap vonattal elmennek R.fülöpre.” (Cili = Csorba Noémi, a költő középső leánya, vagyis a feleségem, Laci = Pintér László, azaz én, magam.)
Visszatérve a komolyabb hanghoz, örömmel mondhatom, hogy eközben a munka közben kezdtem megismerni Csorbát a költőt, eközben vált eggyé bennem az ember és az alkotó. Mondhatjuk azt hogy a betegsége és a halál – mellyel egész életében vitában volt – , egyensúlyt teremtett bennem a költő és az ember között: befejezetté tette az embert, de előtérbe emelte a költőt. Talán valamit megértettem az alkotás lélektanából, talán érzékeltem valamit az emberi teljességéből.
Hálával tartozom sok mindenért Csorba Győzőnek, azért is, hogy halála után sem hagyott magamra, óriási mélységeket és magasságokat láttatott velem, munkát adott nekem. Azt mondhatom: még a munkához szükséges körülményekről is rendelkezett: olyan neve van, amely előtt megnyílnak a kapuk: van kiadó a művei megjelentetésére, van támogató a kiadáshoz, most pl. a Millenniumi Kormánybiztos Hivatala, személyesen Nemeskürty István, aki a legnagyobbrészt állta a költségeket, és a Város Önkormányzatának Kulturális Bizottsága, amely szintén segített. (S ott van természetesen a legfontosabb: a kiadásra alkalmas vers, amelyről viszont maga Csorba gondoskodott…)
Amikor Bertók Lászlónál már túl voltunk egy hosszabb megbeszélésen és ittam a Laci kínálta finom vései pálinkát, sokszor eszembe jutott: „Talán még ezt is ő rendezte így, emlékezve arra, hogy emlegetni szoktam neki ezt a kiváló italt.”
Végezetül engedjenek meg még egy gondolatot: idézem Csorba Győző négysorosát, az Őszi kert című verset, az Időjáték c. kötetből:
Őszi kert
„Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.”
Amióta a hagyatékkal foglalkozom, mind többször jut eszembe ez a gyönyörű négysoros: mind többször gondolom, hogy a költő halála után egyre jobban hasonult kertjéhez, az őszi kertről írottak a halott költőről szónak. És ez a felfedezés jelentette számomra az egész munka legnagyobb jutalmát. Kérem önöket is, ha forgatják ezt a kötetet, jusson eszükbe egyszer-egyszer az élő Csorba Győző, s az a gondolat, hogy „Az élet lent a föld alatt az elmúlás ellen halad.”
