Csorba Győző halálának évfordulójára

Szép, csendes, napsütéses, koraőszi idő volt 1995. szeptember 13.-án. Azon a napon éppen Pesten voltam hivatalos ügyben, délután 5 óra körül értem haza Pécsre. Egyedül Ábel nevű, akkor 12 éves legkisebbik gyermekemet, a költő unokáját találtam otthon. Azzal fogadott, hogy „Anya a Viki papáéknál van.” (Viki papának hívták az unokák Csorba Győzőt.) Ezen nem csodálkoztam, hiszen sokat voltunk a költőnél, néha "csak" egyszerűen látogatóban, de segítőként 1995-ben már naponta többször is, mert a magatehetetlenül, bénán fekvő beteg ember ápolásának nem minden fázisával tudott egyedül megbirkózni áldozatos felesége, minden rokon és ismerős kedves Margitkája. Hanem azt is mondta még Ábel fiam, hogy várjam meg egy kolléganőmet, (aki közel lakott), mert ő jön és akar még valamit mondani, mielőtt mi is elmegyünk meglátogatni a „Vikit”. A kolléganő jött, kihívott az utcára, és ott mondta meg, hogy Csorba Győző délután meghalt. Erről eddig nem beszéltek Ábel előtt, most majd én mondjam meg neki, és csak akkor menjünk el, ha Ábel is menni akar. Sokáig megrendülten, némán álltam azután is, hogy az ismerős elment, mert bár tudtuk, hogy nem sok ideje lehet már a költőnek, de a halál mindig sokkolja az embert. Ha tudja, és biztos a hamarosan bekövetkező végben, akkor is, és akkor is, ha váratlanul jön a halál, mellyel annyit viaskodott Csorba a verseiben. Összeszedtem magamat, bementem a házba, megmondtam a fiamnak a hírt, ő keserves sírásra fakadt, hiszen, mint minden unoka, ő is nagyon szerette „Viki papát”. Vigasztalgattam, lassan összeszedtük magunkat, aztán elmentünk a Damjanich utcába…

De erről talán majd egyszer máskor írok… A feltoluló emlékek nem hagynak, úgy látszik, 13 év is kevés volt ahhoz, hogy „nyugodtan” tudjak emlékezni.

Csorba Győző, te „szép, jó, kedves ember”, nyugodjál békében!