Szavak a szépségről 

                                  A Pécsi Nemzeti Színház újjáépített
                                  Kamaraszínházának megnyitására 

Az ember él… Vígan… szorongva… félve…
Olykor bajára, olykor örömére. 

– S az örömöt legfőképpen kiváltók:
az önpusztítva szépséget kínálók.
 

A szépség nem luxus –, boldog fölösleg;
akiknek nem jut, vagy keresni restek:
nagyon szegények.
                                    Bármi seb szakadhat,
szépségtől gyógyírt mindenki kaphat.
Ha nélküle – az ember úgy is élhet,
de ez csak tengés, állat-forma élet.
A méltó homo sapiensi rangra
egy tesz méltóvá: a szépség hatalma. 

Kijár a hála a kenyéradónak,
védőnek, gyógyítónak, oktatónak,
s akik melegbe bújtatnak, ha fázunk,
meghallgatják bokros sopánkodásunk.
De ki napunkat szépséggel díszíti,
s könnyebbé, gazdagabbá ékesíti,
mert, amit senki más, olyat teremt ő:
áldassék és tiszteltessék a költő. 

Akárhogy költ: eszközzel, önkezével,
deszkán, vásznon, szóval, hanggal, zenével,
esetleg velejéig fölzavarva,
s hasznos-szelíd botrányokat kavarva. –

Az ember él… Más-más elrendezésben. 

Van, aki buzgóbb a megismerésben,
aki a szent fölöslegekre szomjan
barangol egy varázs-birodalomban,
és lát, tapasztal, és elmondja mindig:
szóval, képpel, hanggal – mikor mi illik –,
hívják bolondnak, álomkergetőnek,
józan vonót kínnal nyekergetőnek,
nevessék ki, ő mégse hagyja abba. –
Hívén –: az ég fordul világosabbra,
s az ember az lesz, aki kéne: ember,
egymás javára végre és nem ellen. – 

Most itt egy kert nyílt, kert, új, képletes kert.
Virága létező, virága kedvelt.
Akik a szépség üdvéért hevülnek,
s ajándékáért rendre idegyülnek:
megkapják itt – dúsan, csokorba kötve,
s úgy mennek el, mint kincset örökölve.
S fölismerik rajtuk, kik nézik őket,
hogy pártfogoltjai a morc időnek:
megváltoztak: fényes szemükbe írva
kalandjaik sokféle drága titka,
hogy mélységes-mélyen szívükbe vésték,
s hogy bennük már öröklakó a szépség.