Takáts Gyula

TAKÁTS GYULA

Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek

Így élünk, Győző, vidéken bizony
s vidéken még jobban, a kegyetlen idő!…
− De mondd, ugye hogy Pesten is szalad? −
És így utolértél, Öcsém!… De hol van
az a lomb, mikor még hatvan
voltam én s te írtál,
mint ma én köszöntőt
neked, te írtál nekem,
kivel − bár agyam nem vésett márvány −
oly sok közös szépre emlékszem,
mit együtt… Bizony már harminc…
Éppen a hatvannak fele,
hogy ott álltunk Arezzóban mi ketten
s a Petrarca-ház szeme deres…

Ó nem a szerelem… A könny?…
A hideg!… Az a szokatlan odalenn
nem a szív tüze… Szonettek, canzónék,
melyhez, hogy fordítsunk, erőt
ott gyűjtöttünk e ház előtt…

 

És Assisiben, a nem éppen szent,
a buzeráns barát szeme
megakadt rajtad… Emlékszel-e? …
És átölelt s a csók, hiába mondta,
tudtuk, nem a magyarnak szólt,
neked… Pirulsz? … Nevetsz?!…
De tempora mutantur és benne
Ferenc utódja is, e szent…

S az óriási festett péniszek
a pénzért kinyitott táblák mögött,
hogy drágábban, mint szín-arany
s lenyomnak minden mérleget,
hirdették Pompejiben a falak.
Az utcakő lapján is, vésve,
mint ma az úttörők jele,
krétával nyíl, a harc iránt,
de itt a kemény kőben állva,
vezették a harcost a lupanárba.

 

Borzöld tenger!… Capri… Solfatara…
Édes gyümölcsök, szúrós kaktuszok
között gőzölgött Campagna
s a sibyllai tájban annyi
szellem, de nekünk mind magyar!
Mint Pécs mellett Mohács
sugallta és éber fényében lengve
láttuk Aeneászt s Pannóniát,
Vergiliust… A kék Bukolikák…
És mutogatták a sírt, ahol
nem egy árva nemzet süllyed el,
de honnan épp a költészet emel,
miként minket a véletlen szárnya
emelt át akkor Itáliába…

 

Haditerv szerint, mint Zrínyi
a somogyi dombok között,
a hét halmot úgy portyáztuk át.
Este a térkép, ha jött a hold
s a Tiberisen is zörgött
ablakunk alatt, akár a kard,
akkor kötöttük már a szablyát
s korán kicsaptunk, rázúdulva
a Városra kegyetlenül,
amíg Pilinszky s szegény Toldalagi
egy szobában délig aludtak
és Sándor is az ágyból mondta meg,
a Pantheonnál is mi szebb…
De újra, hogy ne szidják a pogányt,
húnmódra fosztogattuk a Vatikánt,
mert csak Attila állhatott
oly kegyesen Róma előtt;
szemével vitte, nem keze
a gyöngyöt, szobrot, könyvet és a nőt…

 

Etruszk sírokra esküdött Kerényi.
Zrinyi nyomában itt most Klaniczay
és Jánuszért hevült Kardos Tibor,
míg lovasjáték döngött a Pincion,
pineák, élő ernyők alatt,
mint Dufy képén kék-sejtelmesen,
de bátor zöldben a lovak,
zsokék, a pálya és körbe mi
szálltunk, szép verseny, nyitott kapu
és zászlók és nem a vas, köröttünk
arany kalitkát lengetett a nap
a sok makaróni és a sajt felett
és nem csak a gyümölcs, a Paradicsom
aga sugárzott és benne Fülep
és Lukács egy gyepen az Akadémián
mutogatta, cipője lyukas…
Milyen idők!… De szép s bár hatvan
év fele, de mint a pálma
árnyékot ejt és datolyát
az évek futó-sivatagába…

 

Aztán a komp Calabriából
kék tajtékon és fent szivárvány.
Szédülve ültél, ám a látvány
nyugtatta idegeidnek iszonyát
és Messinában már futottál
a mólón, hogy kezeddel mielőbb
érintsd a mondák, istenek vizét
s ahogy lenyúltál Neptun s Venus helyett
úszott forogva, égre fölragyogva
a Ion-Tirréni hab határán
egy hatalmas matróz ürülék…
Az ember, az istenek helyett,
− gépek hugyába dőlt szobor −
szennybe fürdetve Magna Graeciát,
mint lakk-rozsda a reneszánszt, a képen
sárgítva az „égi és földi szerelmet”,
Madonnát, várat, emlőt, mandulát.
Giorgione képén nézd ezt „a vihart”…
Keserűen nézte Ferenczy Béni.
Szobra állt a görögök között.

 

És verseink!… Cataniában…
Az Etna-tűz a kék havon…
Narancs és tenger, közte láva
s utunk apró babércserjék között
anyargott le Siracusába…
És ott, a zsarnok színpadán a Szózat,
− mit el is felejtett már a nép −,
szabad tenger szelében szállt,
csengett a szó s a kagylós félkaréj
mérnöki pontos akusztikája,
ahol a szent tragédiák!…
Ott állt Balázs, Nemes Nagy Ágnes
és hallgattuk a szavak visszhang-szavát!…

 

És újra Róma, ahol fölcsaltalak
a San Pietro kupolába.
Ahogy kinéztél, nem a Sátán,
a tér, a látvány s az idegek szava
gyütt, mint élő Piranesi metszet…
Az oszlopok fölött lehunyt-meredten,
mint a megkísértett álltál.
Lábunknál dőlt és új történelem.
Nem harminc, mint hatvan éved fele;
háromezer, Világgal tele.

 

Óriás csomaggal a Terminire
este egyedül kísértelek.
Búcsú a Széptől?.. Ég veled…
S a sziklán már magányosan néztem
a látnok Sibylla templomát…
Tivoli… A Villa d’Este kertje,
ahol lefestett aztán az a lány…
− És hol az a fiú? − … De nem a kép!…
Győzőm, ma újra én és Az.
A régi szívvel így köszöntelek,
idézve föl a tűnt emlékeket…

(Jelenkor. 1976.11. 969-972.)