Weöres Sándor: Csorba Győző

WEÖRES SÁNDOR

Csorba Győző

 

Nagy öröm és megtiszteltetés nekem, hogy Csorba Győzőről, a nagy magyar költőről szólhatok. Országosan talán kevesen ismerik kellőképpen, mert vidéken elvonulva, Pécsett él családja és munkája körében. Az alkalmas alkotási lehetőség jobban vonzza és köti, mint az országos hír és érvényesülés. Valóban megvan a veszélye annak, hogy költőink, íróink nagy része a napi áramlatokkal és többnyire múló aktualitásokkal együtt úszva formálja mondanivalóit. A magányos pécsi költő sok mindenből kimarad viszonylagos elzártsága miatt, de ha  régi köteteit elővesszük, a maradandóság csap felénk belőlük. Korai verseinek hatóereje szinte évről-évre növekszik, pedig megjelenésükkor frissiben azok a versek sok tekintetben problematikusnak látszottak.

Csorba költészete egyik kitűnő kortársára, Pilinszky Jánosra. emlékeztet, bár alig valószínű, hogy egymásra hatottak volna. Mind a kettő igen kevés színnel, gyakran csak fekete-fehérrel dolgozó művész. Mind a kettőt Barcsay Jenő festőnk egyik korszakával rokonítanám, mikor a Barcsay-képeket, erdőket, tájakat, fákat, házakat a vásznon szinte teljesen elborította a sötétség. Mindamellett ez a Barcsay-féle sötétség lényegében nem volt komorság és pesszimizmus, csak a sötét tónusok uralma. Ugyanez a benyomásom az említett két költőről, gyakran nevezik őket pesszimistának, pedig inkább csak a borús árnyalatok művészei, azonkívül szeretik sötéttel intenzívvé tenni a fényfoltokat, a világosat. Pilinszky lírájában magányos lélek vergődik, Csorba sötét tónusai viszont a mindennapi élet, a család, a munka aláfestői.

Csorba költészetének formai elemeit vizsgálva szembetűnő, hogy az enjambement-nak, vagyis az értelmi tagolódás egyik verssorból másikba átcsapásának aligha van avatottabb magyar mestere, mint ő. Számtalan különös hangsúly-hullámjátékot tud alakítani az enjambement használatával. Korunkban magyarul ő alkalmazta a szavak kettéválasztását egyik verssorból a másikba. Ez a verstani jelenség XVIII. századi költőinknél és szórványosan korunkban Babits Mihálynál is előfordul. Én ezt a verselési módszert Csorbánál láttam először, tőle tanultam, és elég gyakran próbáltam is alkalmazni. Csorba költészete sok olyan strukturális, metrikai, ritmikai, verstani elemet tartalmaz, amit érdemes tőle megtanulnunk és aminek remélhetőleg nagy jövője van.

Persze Csorba nemcsak a forma művésze, hanem a tartalomé is. Az a dallamosság, mely például a XIX. századvég verseit gyakran jellemzi, Csorbánál elég ritka és talán sohasem elsődleges jelentőségű. Tartalma, mondanivalója komolyságra, felelősségre tanít, a kor, a nép, a környezet, a szűkebb vagy tágabb értelemben vett élet iránt. Beszéljünk személyes emlékekről is. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, nyolc évig éltem Pécsett és ott Csorba Győző volt a barátom, akitől mindig komolyságot, nyugalmat, a higgadt és józan munka csendes örömét tanulhattam. Általában a pécsi körülmények szétszóróak, nyugtalanítóak voltak. Néhány idősebb írótársunk, Várkonyi Nándor, Lovász Pál és mások társaságában Csorba volt az, akinek nyugodt lénye állandóan néma figyelmeztetés volt a lelki felemelkedésre és az elmélyülésre. Anekdotikus emlékeket, eseményeket nem is nagyon tudnék felidézni vele kapcsolatban. Úgy él bennem együttlétünk emléke, mint a mozdíthatatlan szikla ereje és nyugalma.

Korai kötetei óta Csorba hatalmas külső és belső fejlődésen ment át. Lírája egyre gazdagszik és terebélyesedik és főként magasodik. Hozzám mégis a korai kötetei állnak a legközelebb, mikor Pécsett együtt éltünk és dolgoztunk, akkor keletkezett A híd panasza c. kötet. A címadó versből idézek:


S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
   mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
   felém lengett az ív, és durva testem zengett,
bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp ízében.

És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
   mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
   ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kívánság
hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam
.

Vagy egy másik igazi csorbai hangütés:


Barátaim csodálva nézem
s
irigységgel: milyen jó élők!
a sorsuk kérdez, ők felelnek…

Bizonyos, hogy a mostani magyar költészet átláthatatlan betűtengeréből a túlnyomó rész el fog süllyedni. Amit a Csorba által „jó élők” írtak és azon kívül is sok mutatós, csillogó látszateredmény az idő folyamán egyre inkább megfakul. De éppen Csorba versei, amelyek megjelenésükkor olykor fakónak, igénytelennek látszanak, az idő sodrában mindinkább érlelődnek, kiteljesednek. Ez a látszólagos igénytelenség tele van a maradandóság feszítő erejével. Ahogy korunk lármáját felváltja majd más korszak másfajta lármája, úgy vonulnak el ennek az időszaknak betűhullámai és emelkedik ki belőle mind tisztábban a magányos pécsi költő, Csorba Győző arca.

 

(Irodalmi és Nyelvi Közlemények. 1967. 1. 86-89.)