MAKAY GUSZTÁV

Csorba Győző

– RÉSZLET –

Csorba Győző a népi szegénységből indult – apja vasúti iparos, s a költő, a nyolcadik a kilenc gyermek között, ugyanegy ágyban alszik vele, míg tízéves korában árván nem marad –, de a városban (Pécs) születik, a jezsuiták gimnáziumában tanul majd – jórészt tájékozatlanságból – a bölcsészkar helyett jogra iratkozik be, s kitűnően végez, nemsokára különös érdeklődéssel a XII. századi Hélinant halál-verseit fordítja franciából: a népi naivságról többé szó sincs. De a „polgári” költészet se program az ifjú költő számára. Mindvégig független marad az irodalom osztálycsatározásaitól, sehová sem csatlakozik jobb érvényesülésének érdekében, s a hang, amely megszólal verseiben, se ,,népi”, se „polgári”, hanem emberi hang, – az egyéni emberé, aki sorsát önmagában hordja.

Milyen ez az egyéni hang?

Első hallásra feltűnik sötét színe, mély tónusa. A nehéz gyermekkor Csorbánál nem a keserves emlékek lázadó feltolulásában kísért vissza időről időre, hanem ebben a sötétszínű hangban, amely derűtlen sorsa tudatából, az emlékek nyomásából, komor visszafojtottságból, óvatos bizalmatlanságból sűrűsödik össze. „A súlyos múlttól szinte roskadok” – írja már első kötetének első versében. Ez a hang nem a rosszkedv hangja, nem is a kiábrándultságé (a rosszkedvűek valamikor jókedvűek voltak, a csalódottak hittek), hanem a lobogó életörömtől megfosztott sorstudatnak, a saját hiányaink érzésének folytonos nyomása alatt kialakult komolyságé. Hangulatskálájának legfelsőbb foka: az időleges béke csöndes sugárzása, az elnyugvás; a derűs vidámság már túl van a határon. „Fáradt vagyok nagyon az örömhöz, − csak béke langy esője öntöz…” Másfélszáz verse között egyetlen igazán vidám sincs, a kamaszos könnyedség is hiányzik belőle, és komolysága alig enyhült valamit az évek során. Didergővé vált a lélek, aki nem szokott ahhoz, hogy a napos oldalon járjon. Nem véletlen, hogy elejétől fogva vonzódik a halál ihletéhez, fordításaiban és egyéni témáiban egyaránt. Szeretteinek halála folyvást visszakísért verseiben, s általában forrón él benne a halottak kultusza.

Csorba Győző lírájának sajátos egyéniségét a külső és belső adottságoktól meghatározott lélekalkat saját-hangot teremtő ereje adja meg. Különleges költői értékei közé tartozik a legváltozatosabb formákon uralkodó formabírás és az az érzékletes kifejezőerő, amely líráját erős intellektuálisságában is a valósághoz köti. Különös tehetsége van a lélek és a tárgyak, a belső és a külső világ hangulati egybeolvadásának érzékeltetésére is. Dunántúli benne a lélek, a szellem és a forma tisztelete, lírájának erősen emberi jellege, amelyben a természet nem önmagáért, hanem az emberi élményekkel vonatkozásban jelenik meg, tájihletének dunántúlias íze, s a gátoltság a határozott aktivitással szemben.

Kivételes tehetségét eddig csak barátainak és olvasóinak köre emlegette váltig, s szűkebb tája tisztelte, ő maga azonban nagy szerénységében semmit sem tett érvényesülésének érdekében. Míg a tűzhely-körüliség előnyeit élvező fürgébb fővárosi költőtársai rendre érvényesültek, és sorra jelentették meg költői termésüket, ő csöndesen, büszkén vállalta a „vidéki költő” megszokott hátrányait. Az, hogy most mégis Baumgarten-díjat kapott, minden hírverés nélkül, pusztán tehetségének erejével: nagyon figyelemre méltó jelenség. Arra mutat, hogy valójában új világ küszöbén állunk, és arra a szép reményre jogosít, hogy irodalmi életünkben csakugyan valóra válik az egész magyar életet átjáró új szellem minden ígérete.

(Sorsunk. 1947. 4. 215-224.)