Sőtér István: Ithakába…?

SŐTÉR ISTVÁN

 

Ithakába van-e visszaút?

       A költő igazi sikere, ha magához szoktat bennünket. Ehhez azonban kitartóan kell lelkünkre kötnie valamit, amit csak ő tud. Csorba Győző kezdetben mintha nem érzett volna kedvet ilyesmihez. Gyűjteményes kötetében (Vissza Ithakába) három részre tagolja eddigi termését, tudatos tagolással, és egyik kritikusa méltán lát átgondolt rendszert Csorba Győző ciklusainak felépítésében. A kötet három része (1938-1964, 1965-1976 és 1977-1984) három költői korszakot is jelöl, melyek észrevehetően elválnak egymástól, noha különbségeiknél nagyobb a hasonlóságuk. Mert Csorba Győző költészete kezdettől a magány költészete marad, de ez a magány más-másféleképpen helyezkedik el a világban. Az első korszak alig vesz tudomást a világról, az akkori költészet csak az Énről szól, érintkezései a dolgokkal igen óvatosak. A második korszakban a világ betódul az Énbe, egy nagyon is válogatott világ, – a család, a kert, tájak és városi látképek, de ezeknek a dolgoknak is csak az árnyai vetülnek a lélek falára, mint a külvilág árnyai Platón barlangjában. A harmadik korszak mintha megszüntetné az eddigi magány-költészetet, s az élethez hű társként szegődik az öregség. Mert az öregség megbízható, nem pártol el, kész az eszmecserére, nem hagy cserben. Csorba Győző költészete ebben a társas viszonyban válik igazán bensőségessé. Mindez persze mégsem jelenti azt, hogy már második korszakában fel ne oldaná néha magányát a család, a szerelem, sőt még a természet is.

Csorba Győző költészetének a legnagyobb értéke a valódisága. Soha nem adja meg magát költészeti divatok csábításának, soha nem akar többet mondani, mint amennyire képes, sőt, néha kevesebbet mutat annál, mint amire képes valójában. Hangját viszonylag korán megtalálja, és felelősen őrzi, nem vállalkozik kísérletekre, mutatványokra. Kemény, puritán költészet ez, nem tobzódik a modernségben de nem is él a hagyomány kényelmével. Bontott formája azért hiteles, mert költészete intellektuális jellegének ez felel meg leginkább. Miben áll ez az intellektuális jelleg? A lélek, az értelem válogatós reagálásában, bizonyos szemérmességben, mellyel az érzéki világból csak bizonyos behatásokat fogad el. Még ellágyulásai fölött is őrködik, és igazán valóságosnak csak azt a komolyságot tekinti mely betölti első versei óta. Szuverén költő, – ami magabiztosságot jelent, és bizonyos különállást is. Vagy talán félrehúzódást? Bizonyos, hogy nem akarja minden áron a lelkünkre kötni azt, amiről meg van győződve. Hiányzik belőle a legtöbb lírikusnál meglévő pátosz; nem kesernyés, de nem is lelkesedő. Verseinek önkénytelen és öntudatlan formája a belső monológ. Mindez együtt jár bizonyos hajlammal, félszavakba burkolt utalásokkal, mintha hiúságnak és tetszelgésnek tartaná, hogy látványosan kimondjon mindent. Szavai mögött rejtett szavakat sejtünk, gondolatai mögött szándékosan visszatartott gondolatokat. Költészetében van valami feszültség, és mintha ő maga sem kívánná, hogy feloldódjunk a költészetében. Önnön feloldódásairól ritkán ad hírt. Amikor pl. a leányáról ír, mintha végre elégtételt érezne, s ilyen verseinél talán csak a feleségéről szóló szebb, a harmadik korszak egyik legszebb költeménye, s a kötetnek talán a legszebb szerelmes verse, mely annyira elüt a költészet mindennapjainak szerelmes verseitől (Én gyönge lélek):

 

Most ha jönnél idegenül kicsit tört vállal.
fájós lábad miatt kicsit szabálytalan járással
s a mostani szemeddel arcoddal kezeddel

Ez a vers magában foglalja a „tízegynéhány ezernyi nappalt s éjszakát / melyek koptattak zúztak deformáltak”, – és a vers végére illesztett, önirónikusan kétkedő szavak is csak arra szolgálnak, hogy elfüggönyözzenek valami mély érzést és meghatottságot.

Azért kellett Csorba Győző arcképét ezzel a kései, nem pedig a korábbi verseivel kezdenünk, mert ez a szép költemény a legjobb példa e költészet közvetett voltára. Paradox vállalkozás egy líra közvetett és áttételes voltáról beszélnünk, de Csorba Győzőnek ilyen a lírája, és ha nem lenne ilyen, talán fel sem figyelnénk rá. Meglepő, hogy korai verseiben mennyire csak magára tud figyelni, és milyen kevés az, amire szüksége van az érzéki világból. Római költeményei is többet mondanak Pécsről, mint Rómáról, és ez a város még leginkább a korszak egyik legszebb versében, a Pietában van jelen, ahol pedig szó sem esik róla. Otthonunk mindig az idegenben válik menedékünkké, és idegenbe kerülni annyit is jelent, mint megsemmisíteni addig megteremtett lényünket. Vannak, akik épp ennek a megsemmisítését kívánják, vannak azonban, akik a megőrzését. Manapság, egy agresszív líraiság korszakában, Csorba Győzőből, kezdettől mindmáig ez az agresszivitás hiányzik. Vannak költők, akik az agresszivitásnak még a megjátszott látszatával is félre akarnak vezetni bennünket. Van líra, mely meg akar félemlíteni. Annál nagyobb a jelentősége annak, hogy Csorba költészete mentes mindettől.

Kritikusai jelentőséget látnak abban, hogy vidéken, tehát fertőzetlenebb szellemi környezetben él. Csorba Győző ama kevés költő közé’ tartozik, akik őrzik költészetük méltóságát. Magány és nyugtalanság: az első korszak kettős alap érzése, s az első versek egyike is A magányról szól. Vagy a halálról, mint a Lefelé, („Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában / folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam”). A nyugtalanság dicsérete épp annyira a magány terméke, mint az Esti ablak mögött. Ehhez a lelki állapothoz szorosan tartoznak a Nyáréjszaka lázas képei, de az egyik versben (Följegyzés) épp ennek a hangoltságnak ellentétére ismerünk, a fiatal asszony képében, aki virágait öntözi a teraszon, „s egyetlen percet sem gondolt magára”.

Érett korszakában is befelé forduló marad ez a költészet („amit kint hagytam nem találom csak ami bennem azt találom…”). Ennek a korszaknak talán legtöbbet mondó verse a Padlás-Odüsszeia, mely Vilt Tibor Sufni című kisplasztikájára annyira emlékeztet: „Hökkentő gyűjtemény: kétszálas, textilszigetelésű villanydrótok, faszenes vasaló, ólom vízvezetékcső-darab, falifogas, csillármaradvány, félfordító, dúlt elemlámpa-tok, vekkeróra… Kint jár a szél, nap szikrázik”. Az élet tükörképei-e ezek a tárgyak? Csupa kemény, hideg anyag, melyek úgy gyűlnek a padlás belsejében, mint az Énbe befelé vetülő külvilági képek, mint az élet szakaszainak maradványai, melyek közül meg kell találni az utat vissza, Ithakába. A kötet címe sokat mond: ez a költészet mindenestől a visszaút keresése. Hol rejlik ez az Ithaka Csorba Győző költészetének tengerén? Könnyű lenne azt felelni, hogy a családban, de amikor az utolsó korszak családverseit olvassuk, ebben sem lehetünk egészen bizonyosak. A padláskép egyébként már korábban is, a Triptichon amorisban is előfordul: „Ruhaszárító padlás a világ”. Tehát mindig belül vagyunk, valami fedél alatt, a bőr, vagy a tudat kérgei alatt, pedig Ithakát csak a szabad térben lehetne megtalálni, és a padlás-vers szomszédságában. Az utolsó egyik sora árul el sokat: „a történetek a bőrön belülre szorulnak”. Fedél alatt, kéreg alatt, bőr alatt megy végbe mindaz, ami ezt a költészetet táplálja.

A padlásból mégis ki kell szabadulni. Ehhez azonban meg kell alkotni a tükörképet, azaz inkább annak látomását, s ezt végzi el a költő Az öreg Miltonban, aki vak, és ezért ugyancsak belülről lát mindent:

 

Vak vagyok: bírhatlan – sok volt a fény.
De jobb így, új mocskot nem láthatok,
s a régit meg kimossa tán belőlem
a belső tündöklés, hogy csak nevessem
a teremtés e gyönyörű hibáit,
lányaim, kik naponta meggyaláznak,
nevessem, hogy fázós ebként kuporgok,
s a szomszéd fűszeres lett kényuram.

A keserűség itt összesűrűsödik, de valójában úgyszólván valamennyi költeménybe jut belőle valami. Mégse higgyük, hogy feloldás nélkül marad ennyi feszültség, és Ithakát talán az Egynyári virág jelenti. („Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő”), és ezzel a virággal azonosulni lehet, anélkül, hogy társává válhatnánk: „Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban, júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel, szomjúsággal és éhséggel él.” Nem tud, vagy nem akar kiszabadulni önmagából, aki ezeket a, verseket írta. De nem úgy vagyunk-e műveinkkel, mint gyümölcsével a Körtefa, miközben a körte a polcokon „a végleges társas magányban érni kezd. Kívülről semmit se kap többé” – „De a fának erről sejtelme sincs már.” Így kerülünk szembe az élet és a költészet talányaival, és egyezkedünk az ürességgel, melyben a gyümölcséről mit sem tudó körtefa megmarad. Ha igaz az Egry-idézet, hogy ,,nagyon sokat kell elvenni egy képből, hogy ne legyen üres”, – akkor igaz ennek a fordítottja is. Ezért annyira óvatos Csorba, amikor képekhez, metaforákhoz folyamodik. Az utolsó korszak költészete bátran szembenéz az ürességgel sőt témaként vállalja. „Az ürességet kellene megírnom / De milyen az üresség a papíron?” Csorba Győzőnél a tárgyak átlátszóak, mint Egry témái, a víz és a levegő.

Különös folyamat megy végbe Csorba utolsó verseiben: társává válik az öregség, semmiképp sem nyűgként, s nem is csupán lírai témaként, hanem mint az ürességet betöltő felfedezés, hiszen a leromló test tulajdonképp újból születik, másfélévé, mint az eddig megszokott, és úgy barátkozhatunk vele, mint egy újonnan érkezettel. Néha úgy érezzük, a költő várt is erre az életkorra, nyitottan, kíváncsian, és most frissen tekint körül azon a terepen, melyet az öregedés söpört ki előtte. Hiszen ez egy új táj! – kimondatlanul él e versekben a csodálkozás. A testről eddig tudomást sem vettünk, most „inkább biztatónak” érezzük a fájdalmat: „ily éles kín képes teremni még / erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is”. A test alkalmatlanságai, elégtelensége: nem költői témák-e ezek is?

Csorba Győző költészete „Én-központú” líra, talán még inkább ilyen, mint akárkié, az elmúlt évtizedek magyar költészetében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ehhez az Énhez, Csorba költészetéhez egykönnyen hozzáférhetünk. Költészetének főszereplőjét a költő többé-kevésbé átlátszó függönyök mögé rejti. Csorba nem akarja megkönnyíteni az őhozzá vezető utat, akadályokat állít rajta, néha tévutakra csal, s ebben különbözik az ő közvetett lírája legtöbb nemzedéktársának sokkal közvetlenebb költészetétől. Ez a különbözés nem hiba, de nem is erény, – egyébként a harmadik nemzedék költői egymástól éppannyira különböznek, mint amennyire valamennyiüktől Csorba Győző. Nem csak emberileg magányos, de irodalomtörténetileg is. A magány egyeseket vonz, másokat távolít. Csorba hangneme társnélküli hangnem korunkban, és ha követésre késztet, úgy nem a formájával, hanem a világhoz való viszonyával. Az ilyen viszony ugyanis egyre kényszerűbben öröklődik társakra, utódokra, és Csorba költői magatartása a jelen és a jövő tipikus magatartásának kezd bizonyulni. Igazuk van azoknak a méltatóinak, akik sztoikusnak látják ezt a magatartást, és minél inkább átéljük korunkat, egyféle sztoicizmust egyre időszerűbbnek érezhetünk. Téved, aki ezt a filozófiát passzívnak véli, – az ilyen világfelfogás harcot jelent, összeszorított foggal, önmagunk ellen, de a világ ellen is. Megállni önmagunkban, és a világ előtt le nem tenni a fegyvert: ez ennek a bölcseletnek a tanítása, és ez a legfontosabb mondanivalója Csorba Győző költészetének is.

  Kötetének címlapjáról szép, mélységesen komoly arc tekint ránk. Ez tekint ránk a költeményeiből is: zárt ajak, befelé forduló tekintet, csupa zártság, és ugyanakkor mégis, magát elibénk táró tartás, mely egyben felszólítás is: Nézzetek!

 

              (Jelenkor. 1987. 4. 291-294.)