A Csorba Győző Társaság 93., ünnepi hírlevele Arany János emlékezetére.

Mi járna ma a fejemben, mint a fájdalom. Randa vírus kapott el, olyan, amilyen az interneten nem terjed. Talán majd majd valami – nem számítógépes – vírusölő ezt is eltünteti. De a fájdalom mellett természetesen az Arany János emlékév is itt van a fejemben. Arany kedves költője volt Csorbának. Sokszor emlegette, pl. ezt is idézte tőle: "az Arany János-i meghatározás, … szerint »a humor halandó létünk cukrozott epéje«". Ennek jegyében most egy csorbai cukrozott epét közlök. A Hátrahagyott versek című Csorba-kötet bemutatóján nekem is ki kellett ülnöm a pódiumra. A szereplést nagyon utálom, ezért  leírtam, amit mondani szerettem volna. Mondandóm egyik része Arany Jánosról szólt. Valamilyen portálon már fanyalogtak azon – jó magyar szokás szerint miért ne rúgjunk bele minden nemzeti ikonba – hogy miért kell Aranyt szeretni? Mit lehet erre mondani? Talán egy humoros Csorba-írást idézek. A profán versikével – a humor halandó létünk cukrozott epéje – talán a fanyalgóknak is megfelelő lesz az emlékezés. (A bemutatóra írt teljes szöveg itt olvasható.

 "[Jó Arany János…]

Jó Arany János nagyuram
te is nemzettél komoran
a te farod is ügyesen
járt mint a motor sebesen

Jó öreg öcsém facsiga
lett Juliska és LAcika
Juliska elment egyedül
Laci maradt meg gyerekül

Jó Arany János nagyuram
talán nem dugsz vidoran
nem lesz Julcsi se Laci se
………………….. lesz a tüze.

Ez a vers nem jelent meg a Hátrahagyott versek című kötetben, csak Csorba versesfüzetében olvasható. Sajnos, az utolsó sort nem tudtuk megfejteni, ezért kimaradt a kötetből. Vagy talán a malackodás miatt? Már nem emlékszem… Mindenesetre »csak itt, csak most, csak Önökkel «megismertettem…"

 És akkor most egy komoly Csorba-írás Aranyról:

„Az én Arany Jánosom
Zavarban vagyok, furdal a lelkiismeret, és szégyellem magam. Az Új Írás Arany-élményemről kérdez. Eszembe jut, hogy különféle nyilatkozataimban, amikor mestereimről esett szó, amikor azt firtatták, kik voltak rám hatással, Arany János nevét talán egyetlen alkalommal sem említettem. Pedig a valóságban Arany számomra változatlanul afféle vastartalék volt. Ha már mindenből kifogytam, üres és nagyon fáradt voltam, az ösztön rejtelmes bölcsességével mindig az ő kötete után nyúltam.
Nem úgy jött velem, mint mondjuk Ady vagy még inkább József Attila. Hiányzott kapcsolatunkból a szokvány-rendszeresség, a megbízható állandóság. Vagy talán csak a rendszeresség. Az állandóság valahogyan megvolt. Érzelmes hasonlattal olyasféleképpen, mint a tékozló fiú és apja között. A vérség biztosítja a kötelék elszakíthatatlanságát, de élővé, érzékelhetővé csupán a fiú csődjei teszik. Mikor visszakényszerítik a szülőház küszöbéhez.
De ha így van, akkor esetleg nincs is annyira komoly okom a szégyenkezésre. Az evidencia süllyed a legkönnyebben a tudat alá. Éppen mert szöveteink mélyéig bennünk van.
Mulasztásaimért most lelkendezéssel törlesszek? Könnyen tehetném: ad rá elég okot Arany költészete. Költészetet mondtam? Helyesebb volna azt mondanom: teremtett világa: sőt szívem szerint: világmindensége.
Nem lelkendezem. Ünneprontás lenne. Maradok vele úgy, ahogyan eddig voltam. Még azt sem ígérem,hogy ezután fölsorolom, ha mestereimet, kedves költőimet kérdezik.
Petőfi azért a nyálért akarta megcsókolni Aranyt, ami a bujdosni indult és a száraz nádasban álomba zuhant Toldi szája végén kicsordult. Jelentem, hogy én sok egyébért megtenném ugyanezt. Egyebek közt ritka emberi nagyságáért, hátborzongatóan látomásos realizmusáért, elképesztő mesterségbeli mindentudásáért, lélektani bravúrjaiért, versei varázslatos zeneiségéért (akad olyan verse, amit olvasni nem is tudok, csak énekelni), Shakespeare-i humoráért… Aztán például a Szondi két apródjáért, a Vásárban-ért, a Sejtelem és a Piroska betegségében négy-négy soráért, az épp csak elkezdett Juliska emlékezetéért, a Népdalért, az Őszikékért és még sok-sok kedvencemért.

Csorba kedves Arany fotója itt látható.

Köszönöm figyelmüket.