Ez a Csorba Győző Társaság 56. hírlevele.

​Most szeretnek minket a helyi lapok:)

1. Beszámoló a Város oldalában című beszélgetésről a Pécsi Riport online újságban
A beszámolót Bereczki Lajos írta.

2.  Mészáros B Endre beszélgetett Pintér Ábellel, a költő 6. unokájával, Csorbával kapcsolatos emlékeiről és a Négy kicsi cica című képeskönyv történetéről az Új Dunántúli Naplóban. Mellékelem a szkennelt változatot.

Bereczki Lajosnak és Mészáros B. Endrének köszönjük a híradást Csorbáról és a Csorba Emlékévről!

A mellékleteket ld. itt.

3. Bereczki Lajos említette a beszámolójában, hogy a beszélgetés végén anekdotákat mondtam. Megkerestem az általam szabadon előadott történetek eredetijét Csorba hagyatékában, most pontosan idézve átadom azokat.

Az első:
„Hogy el ne felejtsem: 1944. november 12-én megnősültem. Fenyegető, vészes körülmények között: már majd egy hónapja tartott a nyilas uralom. Kezdett körülvenni a gyanakvás. Egyszer közvetlen főnököm, aki hobbiként bútorokkal, lakásberendezéssel foglalkozott, áthívott a polgármesteri hivatalba (a nyilas polgármesterébe).
– Fel kell akasztanom egy Szálasi képet. Nem jössz velem? – Azt feleltem:
– Ha Szálasit kell akasztani, akárhová elmegyek.
Valahogyan kiszivárgott.

Egy másik nyilas vezető – azelőtt barátom – megnyugtatott, hogy csak régi ismeretségünk ment meg attól, hogy nem ad át a rendőrségnek. Egyik vitánk alkalmából azt találtam neki mondani, hogy erkölcstelen gazemberség a háború folytatása és az emberek oktalan pusztítása.” (Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia, 2001. p. 24-25.)

A második:

„Mikor régebben [1946-1950 között. P. L.] összegyűjtöttük a fasiszta könyveket, találtunk közöttük egy Horthy-albumot is, nagyon finom szarvasbőrbe bekötve. A szarvasbőrt nem adtam zúzdába, hanem szépen lefejtettem Horthy bőrét, és megbeszéltem Tárja Bélával, hogy a nejemnek csinál egy szandált, egy afféle nyári lábbelit, amihez alig kell anyag. Ezt meg is csinálta tisztességgel, mert a két fedőlap, az előlap meg a hátsó lap elég volt ahhoz, hogy kijöjjön belőle az a kevés, amire szükség volt. Úgyhogy Horthy „bőréből” volt akkor az én feleségem nyári szandálja, és különösen groteszk volt, hogy azt egy könyvtárigazgató csinálta.”

[Tárja Béla a könyvtár igazgatója volt akkoriban. Eredeti foglalkozása cipész volt. Munkásmozgalmi múltjára tekintettel nevezték ki könyvtárigazgatónak.]
(A város oldalában : Beszélgetések / A kérdező Csuhay István. – Pécs : Jelenkor Kiadó, 1991. p. 174.)
Hogy miért volt szükség a fasiszta könyvek összegyűjtésére, arról mellékelek egy dokumentumot.

​A harmadik: ​

​„A másik kiváló könyvtáros Sallai István* volt, akihez talán még közelebb kerültem em­berileg. Ragyogó elme, állandóan termékeny gondolatokkal. Azt hiszem, a falusi könyvtár­hálózat kiépülésében és megerősödésében neki volt a legnagyobb szerepe. Mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett. Előadások sorát tartotta. Sebestyén Gézával együtt tankönyvet írt a könyvtárosok számára. Szinte minden orszá­gos értekezleten előadott. A könyvtárak orszá­gos konstrukciójában egészen modern kezde­ményezései voltak, igen sokat tudott a világ könyvtárügyéről. Falusi tanítóként kezdte pá­lyáját. Nem tudom megállni, hogy ne mesél­jem el egy roppant jellemző történetét, amit példabeszédként terjesztett, ő úgy hívta, hogy alapvicc. Röviden arról van benne szó, hogy amikor még kisgyerek volt, édesanyjának – ha jól emlékszem: Baján – volt egy kis üzlete. Nem abban a házban, ahol lakott. Ö több íz­ben elment édesanyjával az üzletbe. Egy alka­lommal hasmenés jött rá, és becsinált. Édes­anyja kétségbeesetten kiszaladt az utcára, és egy arra járó fiákerest megkért, hogy vigye haza a fiát. A gyerek beült a kocsiba, s megin­dultak hazafelé. Amikor pajtásai látták, hogy hintóban ül, körülfogták, szaladtak mellette, és irigyelték. S a történetet Sallai István rendsze­rint úgy fejezte be: „Hintón mentem, fönt ül­tem magasan, irigyeltek érte, és nem tudták, hogy szarban ülök.” És még hozzátette: „Hát sokan vannak manapság így.”
(Könyvtáros. 1986. 11. p. 682.)

* A beszélgetésen a történet szereplőjeként Sallai István helyett Sebestyén Gézát emlegettem, most javítok, bocsánat. A korszak legjelentősebb, tudós könyvtárosai voltak ők ketten, közösen írták a Könyvtárosok kézikönyve című alapvetést. A könyv fogalommá vált a könyvtárosok között, olyannyira, hogy csak Sallai-Sebestyénként emlegettük. Sok új kolléga gondolta azt, hogy „Sallai Sebestyén” egyetlen név.

​Köszönöm figyelmüket. ​