Vers Rómából. Drágámnak, 1947 karácsonyára – Fia

Csorba 1947 őszén, 1948 tavaszán római és itáliai körúton volt. Az utazást élete legszebb élményei közé sorolta, ugyanakkor mérhetetlen honvágy gyötörte: fiatal feleségéhez szerelemmel teli leveleket, képeslapokat írt, erről a honlapon már többször is hírt adtam. (Alább majd idézek emlékeiből.) A Gyögéd vizit c. versében így ír erről:

(Történt 1950. júliusban, megjelent a  Csikorgó c. Csorba kötet 176-179. oldalán. A verset Csorba sógora, Velényi János Ciprián halála után 1981-ben vagy 1982-ben írhatta, annak emlékére, amikor a náluk bujkáló pap sógort elhurcolta az ÁVÓ.]

"Az egyik éber közben boldogan
föllelte a levélcsomót, amit
Itáliából majd félév alatt
ifjú nejemnek írtam: túl-tele
szerelemmel s lelkesedéssel a
csodákon – pátoszos, de részletes
beszámolókat.
                             Egy perc és a dús
fejekben készen volt az épület:
„Pap… szökevény… Róma… római
pápa… köteg levél… szervezkedés
a hatalom megdöntésére… tiszta ügy,
hogy őfőszentsége, a Pápa Úr
mint reformátust engemet szemelt ki
gaz terve cinkosául”
                                   Úgy körül-
belül reggel négyig tartott a szép
vizit, aztán egy forma-űrlapot
löktek elém aláírásra, és
a sógort a levelekkel s mi más
egyébbel, azt már nem nagyon tudom,
elhurcolták.
                   A sógor hónapok
múltán szabad lett, ám leveleim
végképp elvesztek, s velük bennem is
sok minden s nem lett meg többé soha."

A feleségéhez, Margitkához szerelemmel s lelkesedéssel pátoszos levelek tehát az ÁVÓ valamelyik levéltárában keveregtek, most Isten tudja, hol vannak, de képeslapok, melyek nem voltak egybekötve a levelekkel, maradtak. Itt a honlapon is bemutattam már azokat. Ám most egy eddig kiadatlan verset találtam a hagyatékban, a Vers Rómából című, Drágámnak 1947. karácsonyára – Fia alcímű  vers kéziratát. A vers 1. oldala; 2. oldala; 3. oldala.

Így beszél erről A város oldalában című beszélgetéskötetben:

"1947-et írtunk még, tehát az úgynevezett fordulat évén onnan, vagy innen voltunk, ahogy vesszük. 1947-ben még létezett a Baumgarten-díj. Ez volt az egyik dolog, ami jó volt és kedvezett a mi társaságunknak. A másik jó dolog az volt, hogy Sőtér István az akkori művelődési minisztériumban annak az osztálynak volt a vezetője, amelyik a külföldön lévő magyar intézetek és az oda szóló ösztöndíjak felett rendelkezett. Sőtér István engem kedvelt, antológiájában, a Négy nemzedékben is megemlékezett rólam. […] További szerencse volt, hogy ugyanebben az időben a Római Magyar Akadémiának, ahova mi kimentünk, az igazgatója Kardos Tibor volt. Kardos Tibor pécsi illetőségű volt. Nem közvetlenül pécsi születésű, hanem a felesége révén kötődött ide a városhoz, és a városon keresztül persze az egyetemhez is. […]  Tiborral én úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy fordítottam neki Janus Pannonius-verseket. Tudnivaló, hogy Kardos Tibor a pécsi egyetem magántanáraként sokat foglalkozott Janus Pannoniusszal, írt róla tanulmányokat, előadott róla a pécsi egyetem bölcsészkarán is, ha jól emlékszem. Ő olasz–latin szakos tanár volt, korábban itt, Pécsett végezte a tanulmányait. Abban az időben, amikor először került ide Pécsre egy tehetséges irodalmár társaság. Azt tudod, hogy Trianon után Pozsonyból az egyetem ideköltözött. Kardos Tiboron kívül itt tanult akkor Tatay Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, egy Patkós György nevű fiatalember; róluk és az általuk alapított Batsányi Társaság nevű egyletről beszéltem már. Kardos Tibor közéjük tartozott. Takáts Gyula, Weöres Sándor, Bajcsa András egy egyetemi generációval később jöttek. A bölcsészkart 42–43-ban tovább is költöztették Pécsről, azalatt a szűk húsz esztendő alatt, amíg itt létezett, nem is nagyon alakult ki az intézménynek valamiféle hagyománya. Még talán generációkról se nagyon lehet beszélni. […] Mindenesetre Kardos Tibornak nagyon jó kapcsolatai voltak Péccsel. Weöres Sándort is igen jól ismerte. Minket, néhányunkat rávett arra, hogy az ő régen dédelgetett tervében, abban, hogy készüljön egy teljes magyar Janus, részt vegyünk. Méghozzá, ahogy ő képzelte, egy kritikai kiadás, abban segítsünk. A mi segítségünk már itt kezdetét vette Pécsett. Volt egy kiadvány, ami oktatási célra jelent meg, Magyar irodalmi szöveggyűjtemény, úgy emlékszem, ez volt a címe. Ebben a legősibb magyar nyelvemlékekkel kezdődött az anyag. Nyilvánvalóan az első kötetben kaphatott helyet Janus Pannonius, mert előtte jelentősebb magyar irodalom a szó szoros értelmében nemigen volt. Ebben a kiadványban Kardos Tibor szerkesztette a Janus Pannoniusszal kapcsolatos részt. Már akkor többünket bevont a munkába, hogy fordítsunk Janust. Természetesen azokat, akik itt kapcsolatba kerültek vele, Weöres Sándort, Takáts Gyulát, aztán engem a legelsők között kért fel. De azon kívül jó kapcsolata volt Nemes Nagy Ágnessel, Kerényi Károly idősebb lányával, Kerényi Gráciával, sőt még Szabó Magdával is. Még néhány más embert is beszervezett; lehet, hogy most elfelejtettem valami fontos embert. Mindenesetre ez a története annak, hogy én vele összebarátkoztam. Kardos Tibor 1947-ben aztán olyan ürüggyel, hogy létre akar hozni egy teljes Janust, és ahhoz minket, fordítóit föl kell szabadítani a hivatali elfoglaltságok, a mindennapi munka alól, beajánlott a minisztériumba egy öthónapos római tartózkodásra. Akkoriban két címen lehetett a római Magyar Akadémián tartózkodni. Voltak egyfelől vendégek, másfelől ösztöndíjasok. A különbség az volt közöttük, hogy az ösztöndíjasok kaptak egy bizonyos pénzösszeget, egy ösztöndíjat, és azt hiszem, ezen felül még reggelit és lakást is. Egyébként nem törődött senki azzal, hogy melyik ösztöndíjas merre utazik, ki mire adja a pénzét. Például Klaniczay Tibor, akivel később, még ott, Olaszországban gyakran együtt utazgattunk, ösztöndíjas volt, és kezdettől fogva nagyon ügyesen kihasználta az idejét. Elment például Közép-Olaszországba, Firenze környékére. És képes volt valamilyen erdőben aludni, csak hogy ne kelljen szállást fizetnie. Mindent a világon igyekezett gyorsan megismerni, amivel pénzt spórolhat, így a kinn töltött idejét egyre tovább tudta húzni. Az ugyanis nem volt az ösztöndíjasoknak megszabva, hogy hány hónapig maradhatnak ott. Klaniczay Tibor ismert minden olyan helyet, ahol nagyon olcsón lehetett valamit enni. Ő maga is főzött az Akadémián, ámbár az tilos volt, de tűzálló lábosban főzött magának. Ő tehát az egyik volt az ösztöndíjasok közül.
Mi pedig, idősebbek, vendégek voltunk. Ez azt jelentette, hogy kaptunk szállást, ebédet és vacsorát. Reggelit nem. Ezen kívül, úgy emlékszem – ezt most nem is nagyon lehet hasonlítani semmihez –, havonta kaptunk 700 líra zsebpénzt. Ebből vásároltuk mi a reggelinket, ami többnyire abból állt, hogy vettünk narancsot vagy banánt, azt jóformán korlátlan mennyiségben. Mi például Takáts Gyulával együtt gazdálkodtunk. Vásároltunk közösen egy kávéfőzőt. Nála volt a főző, én egy emelettel följebb laktam. Leereszkedtem úgy reggel nyolc óra 121tájban hozzá, főztünk egy kávét, megettünk egy-két banánt vagy narancsot, és evvel el volt intézve a reggeli. Indulhattunk megismerni a várost. Nekünk, vendégeknek az a lehetőségünk is megvolt, hogy ha elutaztunk valahova, a jegyek árát megkaptuk, és azokra a napokra, amíg távol voltunk, valamennyi élelmet is adtak. Körülbelül annyi értékűt, amennyit nem ettünk meg az Akadémián. Kenyeret, konzervet, szalámit, ilyen dolgokat, attól függően, hogy hány napra mentünk. Mi voltunk tehát a vendégek. Nekünk viszont meg volt szabva, hogy mettől meddig lehetünk ott. Ez volt a nagy különbség; az ösztöndíjasok elvileg sokkal tovább maradhattak, mint mi. Kardos Tibor elhatározta, hogy minket befog, ott helyben megszervezi, és lefordíttatja velünk a teljes Janus-anyagot. Természetesen nekünk eszünkbe sem jutott Janust fordítani. Gondoltuk, hogy azt otthon is meg lehet csinálni, amiatt nem kell külön Rómába menni. Először csak kettesben Takáts Gyulával kezdtünk csavarogni, később Klaniczay Tibor is csatlakozott hozzánk, aki éppen akkor végezte az egyetemet. Friss, mozgékony, sovány ember volt. Az is hasznunkra volt, hogy ő olasz szakos volt. Amit én, mondjuk, úgy harminc-ötven százalékig megtanultam az olasz nyelvből – mert még itthon végeztem egy olasz tanfolyamot, azonkívül latinul elég jól tudtam –‚ azt ő kitűnően tudta. Ahogy akkor Takáts Gyula mondta, Klaniczay a mi első számú nyelvünk volt. Akárhova mentünk, a különféle alkukat ő bonyolította le a szállásadókkal…" (In: A város oldalában. (p. 118-123.) 

1947. nov. 2-ai datálással ez olvasható a költő római naplójában. (Római följegyzések. p. 23-24.) 
"Cimitero Protestante. Akár egy liget. Kifogástalanul gondozott. Ciprusok, píneák, babérok. Shelleyt és Keatset jöttünk meglátogatni. Sh.-hez könnyű odatalálni, táblácskák jelzik a fák derekán „To tomb of Shelley”. A síron fektetett kőlap. Név, alatta Byron szavai: Cor cordium, életrajzi adatok sz. 1792 mgh. 1832. Végül pár sor vers. – Keats sírja nehezebb feladat. Fél óráig keressük. Sehol. Megkérdezünk valakit, az északi fal felé mutat. Nincs. Is24mét megkérdezünk,*10 az is arra mutat. Nincs. Végre kiderül, hogy a falon egy kis ajtó van, azon át kell menni s Cestius Coelius piramisa tövében is van egy temetőrész. Egészen hátul a sarokban két sír egymás mellett. Az egyik Keatsé, a másik barátjáé, egy angol festőé és diplomatáé, Joseph Severné. Ő 1872-ig élt. Keats fejfáján a név nem szerepel. Csak ez a fölírás (kb.) „Ez a sír tartalmazza földi maradványait egy fiatal angol költőnek, aki halálos ágyán elkeseredve bírálói és kortársai véleményétől, meghagyta, hogy csak ezt véssék sírjára: itt nyugszik az, akinek a neve vízre volt írva (whose name was written in water (?))”. A két sír fejénél két óriási pinea és babérfa. A falon hátul egy Keats-relief s alatta öt sor vers.*11 A temetőben görögök, oroszok, németek, svédek stb. nyugszanak. De nem csak protestánsok, hanem külföldi katolikusok is. A bejárat felírása: „Resurrectis” Kár, hogy William Shelley, Goethe filius, Waiblinger sírját nem találtuk. Kijövünk még – határoztuk el."

A 11. számú jegyzet szövege: "A vers sorainak kezdőbetűi Keats nevét adják. Csorba Győző ezt a füzetben egy skiccel illusztrálja: csak a kezdőbetűket írja le egymás alá, a sorokat kipontozza."