Weöres Sándor: Csorba Győző: Szabadulás c. kritikájának eredeti kéziratához

“Közhely Weöres és Csorba barátságának emlékét újra és újra felidézni. De mivel kezdje az ember a mondatot, ha minduntalan ennek a barátságnak a dokumentumaiba ütközik? Weöresnek Csorba Szabadulás c. kötetéről írt kritikáját olvasva (1. oldal, 2. oldal, 3. oldal, 4. oldal) megállapíthatjuk, hogy a másik költőt akár a maga háttérbe szorításával is felemelő, segítő barátság dokumentuma is egyben Weöres ragyogó esszéje. Vegyük például ezt a bekezdést: “»A boltok berogynak, s a hulló vilá- / got omló romok földre zúzzák-verik. / Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá?«.  Rónay célzást tesz arra is, hogy Csorba ezt a sorvégzés és rímelés-módot tőlem tanulta. Meg kell mondanom, hogy ezt én tanultam tőle: Csorbának egy francia versfordítás-kéziratában láttam ily félszó-enjambemen-t, és oly ízesnek találtam, hogy menten kedvet kaptam rá: különleges akcentusokkal, a hangzás-ritmusnak és értelmi ritmusnak sajátos mérkőzésével ízesíthetjük így a verset; s csak a szokatlansága bántó. [… ] Nem tudom, én tanultam-e többet Csorbától, vagy ő éntőlem; azt azonban tudom, hogy amiképpen nem kritériuma a művészetnek a következetesség, éppúgy az eredetiség sem…”
Nagyszerű elemzésével Weöres kicsorbítja Rónay kritikájának élét, az igaziértés és műkritika iskolapéldájává magasztosuló esszéjével fölényes magabiztossággal megvédi Csorba kötetét a már elismert irodalmár fő ellenvetéseivel szemben. [Rónay azt írta a kötetről szóló ismertetésében Csorba Weörestől tanult egyes versformákat. Erre vonatkozóan ld. még Tüskés ajánlott tanulmányát az idézet végén. P. L.] Nem gépelem be az egész kéziratot, mert Weöres kézírását öröm eredetiben olvasni: a költő jellegzetes, gyönyörű kalligráfiájú betűinek olvasása ugyanolyan élvezetet nyújt, mint amilyent Weöres versolvasásának hallgatása.
Írása váteszi előrelátással emelkedik  irodalmi kritikából előbb a korszak ideológiájának majd a világ mai, de egyben örök művészeti problémájának felmutatásává:
»Most még egy vádra kell felelnem: Csorba líráját és az enyémet is, gyakran tekintik irreálisnak, felelőtlenül kalandosnak, a valóságtól elrugaszkodónak. Ahogy volt népiség-követelmény, most van valóság-követelmény, s lesz majd nem tudom milyen követelmény: mi bármelyiknek mércéje alatt alkalmatlannak bizonyulunk, de ez egy cseppet sem jelenti, hogy ne volnánk közösek a néppel, vagy a valósággal csak azt jelenti, hogy a művészre mindig kívülről akarnak szemléletmódot erőszakolni és ezzel sok kitűnő tehetséget megzavarnak, pedig a művésznek úgy kell győzni, vagy elbukni, hogy a saját hajlamát követi. Mi sem fordulunk el a valóságtól: hanem a külső és belső valóságnak kevéssé ismert, feltáratlan, homályos rétegei felé fordultunk; nem holmi különcködésből, “épater les burgeois” kedvtelésből, hanem a mennél teljesebb emberség iránti igényből. A “gnothi seauton”, az önismeret sosem volt olyan sürgős, mint most, amikor az emberiséget saját elszabadult szenvedélyei egyre nagyobb csapásokkal sújtják; szükséges, hogy az ember a szenzuális rétegei, külső én-je alól felszínre hozza ismeretlen mélyvilágát, igazi önmagát.«
Milyen magához méltóan csöndesen és megkapó egyszerűséggel emeli föl kritikájában a fiatal, még alig ismert Csorbát maga mellé Weöres, amikor a tanulmányban átvált többes számra: “… s lesz majd nem tudom milyen követelmény: mi bármelyiknek mércéje alatt alkalmatlannak bizonyulunk“.
Talán csak néhány filológiai adattal egészíteném ki még a leírtakat: Rónay György Szabadulásról írott és Weöres által cáfolt kritikája olvasható a Magyarok 1947. évi 7. számában és a Csorba Győző emléke c. kötetben (szerk. Tüskés Tibor.) Pécs : Pro Pannonia, 2003. 28-32. p. A Weöres kritika olvasható a Válasz 1947. évi évfolyamának 363-365. oldalán, de talán könnyebben megtalálható ugyancsak a Csorba Győző emléke c. kötetben (szerk. Tüskés Tibor) Pécs : Pro Pannonia, 2003. 32-36. p.
Végül még egy adalék: A nemrég elhunyt Tüskés Tibor, Csorba monográfiájának írója, életművének talán legalaposabb ismerője, a Tiszatájban írt Weöres és Rónay kritikájának összehasonlításáról egy tanulmányt, az irodalomtudós alaposságával és kissé távolságtartó eleganciájával, amely aztán az írás végére, nyilván az esszé alanyainak hatására is, a hűvös elmélkedésből a “magasba emelkedik”. A teljesség kedvéért itt közlöm ezt a munkát is.