Tüskés Tibor: Szabadulás vagy kötöttség

 

 

  

TÜSKÉS TIBOR

 

Szabadulás vagy kötöttség

 

EGY IRODALMI VITA MARGÓJÁRA — CSORBA GYŐZŐ, RÓNAY GYÖRGY
ÉS WEÖRES SÁNDOR

 

 

Születési idejüket tekintve nemzedéktársai egymásnak. Rónay György és Weöres Sándor ugyanabban az évben, 1913-ban születtek. Csorba Győző három évvel később, 1916-ban látta meg a napot. Halálozásuk évét tekintve egy-egy évtizeddel később követték egymást. Rónay 1978-ban, Weöres 1989-ben, Csorba 1995-ben hunyt el. Az irodalomtörténet-írás a Nyugat harmadik nemzedéke költő-tagjaiként tartja őket számon. Pályájuk során egy­másra figyelő társak, életük egyik „pillanatában” egymás vitafelei voltak.

Csorba Győző és Weöres Sándor a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején is­merkedett meg Pécsett. Amikor Csorba első verseskötete, a Mozdulatlanság 1938-ban megjelent, még nem ismerték egymást. De Csorba második kötete, A híd panasza verseit Weöres már a kötet összeállítása előtt az akkori iskolai osztályozás érdemjegyei szerint értékelte. Csorba korábban József Attila költészetéért lelkesedett, Weöressel való találko­zása után új mértéket talált. Visszaemlékezésében mondja: „akkor már Weöres Sándor is erősen hatott rám. Az ő teljesen friss hangvételét nem tudtam elkerülni. (…) És a vélemé­nyéből nagyon sokat lehetett tanulni. Ez nekem nagyon-nagyon hasznos időszak volt.”1 Van egy fénykép, amely Csorba Győzőt és Weöres Sándort ábrázolja Pécsett, a Széchenyi téren 1942-ben. Csorba Győző a közös fényképet olyan fontosnak tartotta később, hogy hatvanadik születésnapján az Új Írásban közölt visszaemlékezésének szövege mellé il­lesztette. Ugyanitt egy másik fénykép is található. Ez 1970-ben készült Pécsett, és a fotón Csorba Győző, Károlyi Amy és Weöres Sándor látható.2

Csorba második verseskötetéről, az 1943-ban megjelent A híd panaszáról a Magyar Csillagban Rónay György írt kritikát.3 Ebben a bírálatban az idősebb – de ugyancsak fia­tal, akkor harmincéves – Rónay még az elismerés hangján köszönti költőtársát. Tud Csorba korábbi Hélinant-fordításáról, és A híd panasza költőjét „mély, komor, magvas” költőnek mondja. „Isten és halál a két nagy élménye.” Fölismeri Csorba költészetének mindvégig meghatározó ihletforrását: „kiábrándultan és makacsul, viaskodó elszántsággal perel az elmúlással.” Erős, „meglepően valóságos” képeit dicséri, és erre példákat idéz tőle. „Valami zord középkori íz bujkál a soraiban, sötét színeiben és aszkétikus elszántsá­gában: Nem a zene, hanem a gondolat felől indul neki a versnek; és elsősorban nem a világban néz szét, hanem önmagában. (…) A felszín helyett a mélybe tör; ihlete nem szökdécsel, medret váj magának.” Némely formai botlását, lazaságát teszi szóvá, és azt az „újí­tást”, hogy a strófával nem fejezi be a gondolatot, „a mondat mindig túlfut rajta”. (Majd látni fogjuk, hogy amiért Rónay bírálja Csorbát, a strófaszerkezet valamint a sorok megtörését, azt Weöres a költő „formai újszerűségének”, sőt tőle tanult és vett újításnak nevezi.) Erősebb formai fegyelemre buzdítja, „hogy teltebben és tisztábban, – ne lazán és elmosódva – szóljon verseiben az a szép, mély emberi hang, igazi férfihang, amelynek végzetéről és magányosságáról legjobb darabjai beszélnek”. A bírálatot ezzel a két jelzővel zárja: Csorba Győző „komoly költő, igazi költő.”

Nagyjában ugyanebben az időben, mindössze három évvel később, 1946-ban Csorba Győző kritikát ír Weöres Sándornak közvetlenül a háború befejezése után megjelent négy könyvéről.4 Ezek közül a Gyümölcskosár és A szerelem ábécéje régebbi anyagból összeállított válogatás, de A teljesség felé és az Elysium új szövegeket tartalmaz. Csorba a korábbi és az új anyagot egyaránt dicséri. „Weöres – alig hiszem, hogy tévedek – a legjobb magyar gyermekverseket írta idáig.” Felismerése ma is érvényes: „A gyermeklélek ragyogó ismerete (nagyon mélyen magába nézett a költő) s pompás mesterségbeli tudás teremtette ezeket a verseket. E két erény még senki másnál nem párosult ilyen szerencsésen irodalmunkban.”

A két új kötetről is felső fokon szól. „Új hang Weöres eddigi munkásságában A teljesség felé című kötet. (…) Rokonai: Lao-ce, Kung-fu-ce, a tibeti és a hindu bölcsek írásai.” A kötetből választott idézetek után Weöres tanítását így sommázza: „Aki a teljességre jut, annak nincsenek többé vonzalmai és ellenszenvei, nincs benne szeretet és gyűlölet, reménység és rettegés, öröm és bánat: lelke a zavartalan harmónia állapotában nyugszik, a tagolatlan egység békéjében. Weöres már-már eléri ezt a tökéletességi fokot, de olykor, ha körülnéz, át-átfut lelkén egy felhő, hol, milyen messze hátul botorkál a világ!”

Az Elysiumot is meglepetéssel veszi kezébe Csorba. „Weöres látja, amit csak a leg­nagyobbak vettek észre: az individuális líra alkonyát.” Az élményköltészet kora véget ért. „Az egyéni élmények köre kimerült, a variációkat a múlt század költői fölélték. Tovább kell ásni: a személyiség alatti rétegekbe, az egyéni esetlegességeken túl a létezés örök funda­mentumáig kell hatolni, a kozmikus kitágulás lehetőségének a közelébe.” Költőként Csorba maga is eszményt a tudatalatti világ fölszabadításában, az egyetemes, „közös alap” föltárásában, a személytelen lírában lát. „Az individuális költőnél a vers a személyiségből fakad; az exisztenciális költőnél a vers a személyiség alatti alapból fakad.” A szokásos esztétikai mértékeket sutba kell dobni – zárja bírálatát Csorba.

Tanulságos Csorba Győző Weöres Sándor két új könyvéről szóló kritikáját összevetni azzal a bírálattal, amelyet Rónay György írt ugyancsak Weöres háború után megjelent köteteiről. Már a kritika címében szereplő kérdőjel beszédes: A teljesség felé?5 Rónay Csorbától eltérő, más filozófiai alapról Weöres költészetére vonatkozó másféle következ­tetéseket von le. Ő is érzékeli „valaminő buddhisztikus színezetű” tanítás hatását, de a „Hamvas Béla szellemi keresztapaságára valló” filozófia (melynek „szorgos tanítványai” vannak) idegen a számára. Rónay a személyiséget és a létet védi, a költészetet a „sterilitás kísértetétől” félti; Weöres a személytelen költészetre és a szürrealista elméletekben föllelhető eszmékre szavaz, „személyiségünk poggyászát” elhajítja, és „a létből a létezésbe” evez. Rónay Weörest „vitathatatlanul ragyogó tehetségű” költőnek mondja, de a költésze­tet „e szofisztikus filozófia” esztétikai következtetéseitől, az „absztrakt” törekvésektől, a való­ság, az élmény alábecsülésétől óvni szeretné. A kritikus Weöres új köteteiben (Meduza, Elysium, A fogak tornáca) ennek a filozófiának „valóságos illusztrációját” látja. Weöres szövegei a személytelen, a szürrealisztikus líra termékei, ehhez a költő – Supervielle, Reverdy, Éluard mintájára – új nyelvet teremt, versei a „lét nyelve” helyett a „létezés nyel­vén” szólalnak meg, és itt a líra „a személyiség alatti világ” éneke. „S megbosszulja magát a művön az elmélet: a forma hiányáért nem kárpótolhat semmi, s a vers nem egyszer egy vers sebtében lejegyzett nyersanyagaként áll előttünk, zsúfoltságában szétmosódva, szer­kesztetlenségében hatástalanul.” Rónay figyelmezteti olvasóját: fenntartásait nem vala­miféle vaskalapos, ókonzervatív esztétika nevében fogalmazta meg. „Természetesen nem kívánunk holmi együgyűen gyermeteg világosságot, naiv közérthetőséget a költőtől.” És teljes elismeréssel, fönntartás nélkül fogadja el Weöres költészetének „teljes értékű”, nagy, ragyogó alkotásait, melyekre példát az említett kötetekből hosszan idéz. Ezek megformált, „megkomponált” versek, itt Weöres Sándor „nemcsak érdekes kísérletező, nemcsak sajá­tosan eredeti színfoltja a modern magyar lírának, hanem nagy, igazi, tiszta és erős költő is”. (Minderre emlékezzünk majd akkor, amikor Rónaynak Csorba új verseskönyvéről, a Szabadulásról írott kritikájáról lesz szó!)

Csorba Győző 1947 elején a Baumgarten-alapítvány jutalmában részesül (mások mel­lett Pilinszky Jánossal, Kálnoky Lászlóval együtt), részben e jutalomból tudja megjelen­tetni 1947 tavaszán Szabadulás című harmadik verseskötetét. A Weöres Sándornak kül­dött példányt a költőtárs 1947. április 5-én kelt levelében ezekkel a szavakkal fogadja:6 „Kedves Győzőm, köszönöm kötetedet, olyan mintha egy mai angol, vagy francia új költő írta volna, és amellett mégis itteni; a lehető legjobb, ami a jelenkortól telik.”

1947 Magyarországon a politikai élet elborulásának, a diktatúra kiépülésének a kez­dete. Az év tavaszán már voltak jelek, hogy Magyarország nem a polgári demokrácia, ha­nem proletár diktatúra útjára lép, a kommunisták a megfélemlítés és a terror eszközei­hez nyúlnak. 1947. február 25-én hurcolták el a szovjetek Kovács Bélát, a Független Kis­gazdapárt főtitkárát. A szellemi életben, az irodalomban azonban még éltek a polgári esz­mék és értékek, megjelentek kitűnő folyóiratok (Válasz, Magyarok, Újhold, Sorsunk, Vi­gilia), megszülettek jelentős művek, és az irodalmi vitákban zömmel esztétikai elvek és nézetek – és nem irodalompolitikai elvárások – fogalmazódtak meg.

Az ízlés, a filozófiai-esztétikai érvek különbözősége mutatkozott meg abban a szó-pár­bajban is, amely Csorba Győző Szabadulás című verseskönyvéről Rónay György és Weö­res Sándor között lezajlott.

Rónay bírálata a Magyarok 1947. júliusi számában látott napvilágot7. A kötet kritikáját néhány Csorba-vers elemzésével köti össze, és ezt a következtetést szűri le: a költő a „belső valóságot” írja; a világ, a külső valóság helyett a „lelki félhomály”, a lélek belső valósága izgatja. Rónay kételyét fogalmazza meg: Csorba líráját veszedelem fenyegeti. „Nem mesterséges túlbonyolítás-e sokszor, amit ő csinál; nem indokolatlanul tekervényesebb utat jár-e az egyszerű, a világos, a természetes helyett?” Abban, hogy Csorba „túlcsigázza” kép­zeletét, a természetétől idegen hatás nyomát sejti. „Az olvasóban menthetetlenül az a gyanú támad, hogy a költőt megbolygatta valami hatás vagy elmélet; nem a „keble istenének” pa­rancsa, hanem egy magagyártotta mű-esztétika vagy költői filozófia erősen vitatható tör­vényei szerint ír.” Rónay a hatás forrását is megnevezi. Hivatkozik Csorbának a Sorsunk­ban megjelent, Weöres Sándor új művéről írt bírálatára, ahol Csorba teljes azonosulással méltatta Weöres „exisztenciális” líráját, melyben „a gondolatok elvesztik konkrétságukat s egy kozmikus vagy szeráfikus logika tartja össze őket: gravitáció, mint a naprendszereket”. Rónay félti Csorbát ettől a hatástól. „Mindezt azért hozom itt elő, mert úgy vélem, Csorba Győzőt is valaminő ilyen „exisztenciális” lírának az igénye sarkalja arra, hogy természetes hajlamával, egész alkatával szembeszegülve vágjon neki olyan kísérleteknek, amelyeken az európai líra idestova egy jó évtizede szerencsésen túlesett.” Csorba egyik formai újítását, a szavak sorvégi elválasztását külön kipécézi, és ezt is Weöres-hatásnak mondja. „Csorba Győzőnek ezek a kísérletei és becsvágyai – tévedések; a tulajdon tehetségét ismeri félre.” Aztán néhány szép vers cím szerinti említése után (melyekben „több formai gond s keménység” van) bírálatát így zárja: „Eredeti hangja van, saját jó szeme, saját élménye a világról; miért szegődnék egy másfajta, bármilyen ragyogó tehetség szolgálatába, – másod­hegedűsnek?”

Rónay bírálata nem annyira Csorbát, inkább Weöres Sándort érintette érzékenyen. Rónay írására ő reflektált sietve a Válasz 1947. szeptemberi számában.8 Csorba eredetisé­gét azzal védi, hogy új kötetét igen magas mérce alá állítja: „Csorba Győző aközé a három-négy mai magyar költő közé tartozik, akik rá merik bízni magukat az új líra többé-kevésbé kipróbálatlan lehetőségeire. Merészségét gyümölcsözőnek tartja; Csorba az ismeretlen le­hetőségekkel épp úgy él, mint a bevált lehetőségek alkalmazásával. Rónayt viszont „kiváló költőnek”, de „Gyulai Pál szerű nemesen-merev kritikusnak” mondja. A továbbiakban az­tán már nem is annyira Csorba költészetével foglalkozik, hanem olyan valódi vagy föltéte­lezett vádakat cáfol, amelyekkel saját költészetét illették. Egyrészt a sorvégi szótörésről azt állítja, hogy ezt Csorba nem tőle tanulta, hanem ő tanulta Csorbától. (Nem beszélve arról, hogy ez a régiségben, például Pindarosnál, nálunk Ungvárnémeti Tóth Lászlónál, Petőfi­nél, Babitsnál, József Attilánál is előfordul.) Másrészt saját, „műhelyjátékoknak” mondott, „félreérthetetlen” verseit, ritmusjátékait, „együgyű táncdalait” védi meg. Harmadrészt Csorba „másodhegedűsségét” valamiféle gondolati relativizmussal cáfolja: „amiképpen nem kritériuma a művészetnek a következetesség, éppúgy az eredetiség sem”. Negyed­részt mintha már egy új fajta – ám Rónaynál nem olvasható! – irodalompolitikai követel­mény és az irracionalizmus vádja ellen védekezne. „Csorba líráját és az enyémet is, gyak­ran tekintik irreálisnak, felelőtlenül kalandosnak, a valóságtól elrugaszkodónak. Ahogy volt népiség-követelmény, most van valóság-követelmény, s lesz majd nem tudom milyen követelmény…” Baljós sejtelme, tudjuk, bekövetkezik majd. Így érvel: „Mi sem fordultunk el a valóságtól: hanem a külső és belső valóságnak kevéssé ismert, feltáratlan, homályos rétegei felé fordultunk (…) a mennél teljesebb emberség iránti igényből.” Mert az ön­ismeret – vallja Weöres – sosem volt olyan sürgős, mint most, „amikor az emberiséget sa­ját elszabadult szenvedélyei egyre nagyobb csapásokkal sújtják.” 
Csorba Győző véleményét Rónay illetve Weöres kritikájáról nem ismerjük. Írásban nem reagált rájuk. Csorba 1947. október közepétől 1948 márciusáig Kardos Tibor jóvoltá­ból fél évet – többekkel együtt – Olaszországban, a római Magyar Akadémián töltött. Ide 1947. november végén Weöres Sándor is Károlyi Amyval érkezett meg. Minden bizonnyal a Szabadulás című kötet, valamint a Magyarok és a Válasz kritikája is szóba került beszél­getéseik során, bár erről Csorba római naplójában9 nem történik említés. Csorba itthon hamarosan kézbe vehette Sőtér István Négy nemzedék – élő magyar költők című, 1948 szeptemberében megjelent antológiáját, és benne elolvashatta az antológia szerkesztőjé­nek róla írott – Weöres Sándor véleményével sok tekintetben egybecsengő – portréját.10 „Legutolsó verseskötete, a Szabadulás valamennyiünk számára meglepetés volt: egy új és nem remélt tehetség mutatkozott be lapjain.” Sőtér megvédi a „szürrealista” vád ellen. „Fordulata valóban felszabadulás: egy félig néma, vagy legalábbis félhangon dünnyögő világ legmerészebb hangjai szabadultak fel új verseiben, meghökkentő képek, alig is meg­szokható párosodások – elvontan ugyan, de az elvontság irigylendően szabad szárnyalásá­val, a szabadság ékesszóló biztonságával.”

Bizonyára a fiatal Csorbának nagyon jól esett a Szabadulás mellett Weöres Sándor ki­állása, Sőtér István elismerő véleménye, de azon is el kellett gondolkodnia, amit Rónay György mondott: akar-e Weöres Sándor „tanítványa”, „másodhegedűse” lenni? Csorba ké­sőbb azt vallotta, amit Illyés Gyula egy rádióbeszélgetés címében így fogalmazott meg: Minden jó hatás: erősítés. Vagyis vannak jó, és vannak rossz hatások. A rossz hatás epi­gonná, másolóvá tesz; a jó hatás felszabadít, az önálló hang megtalálásához juttat el. Csorbát – költői pályája egészének ismeretében mondhatjuk – az „exisztenciális” líra, a „szürrealista” költészet, Weöres Sándor „hatása” saját ars poeticájának fölismeréséhez se­gítette hozzá, azaz megerősítette.

Csorba nagyon sokat köszönhetett Weöres lírájának. Akár jelképesnek tekinthetjük, hogy A város oldalában című nagy, önéletrajzi visszatekintésében – a névmutató tanú­sága szerint – a 220 lapon Weöres nevét a legtöbbször, negyvenötször írja le, míg például Várkonyi Nándor személyét csupán fele annyiszor említi. Költészetével ő közvetítette számára a modern európai líra – Baudelaire, Mallarmé, Rimbaud és az újabbak, Rilke, Eliot, Reverdy költészetének – leszűrt eredményeit. Nyitottá tette az intellektuális élmé­nyek, a létkérdések iránt. Igényességet, szigorúságot táplált benne, a formai kérdésekkel szemben fogékonnyá tette. Költészete a Szabadulás után a valóság, a világ, a személyes élmények befogadása felé mozdult el, és nem azt az utat járta tovább, amelyet a Szabadu­lás sejtetett. Az érett Csorba elfogadja a költészet közösségi jellegét. Egyik kései, ars poe­tica-értékű versében írja:

 

                                    mondtam igen hajdan én is nagy szavakat
                                    
hogy így meg úgy hogy szentség nincs más a nap alatt

                                    – – – – – – –

                                   öcséim drága öcséim költők fiatalok

    ringyók a szavak befűzni ne hagyjátok magatok

    – ­– – – – – –

   legyen példátok inkább a rendes szívdobogás

   ami egyszerű tiszta nem szól bele álca  fogás

 

   persze a költészet szent mást nem vallok ma se még

   de úgy ahogyan szent az ember a föld meg az ég

 

  sokat tanultam idáig s lám ennyit tudok ha tudok

  öcséim drága öcséim költők fiatalok

(Költők, fiatalok)

 

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Rónay Györgyben nem csontosodott előítéletté a Sza­badulásról alkotott véleménye. Bírálatának korrigálására is kész kritikus volt. Csorba újabb köteteinek megjelenésekor módosított korábbi ítéletén, elismerte, hogy Csorba Győző nem vált Weöres Sándor epigonjává, „másodhegedűssé”. Továbbra is figyelemmel kísérte a költőtárs pályáját, és az, újabb Csorba-kötetekről – többször is – nagy elismerés­sel írt. Nem nőtt diadalérzéssé benne a fölismerés, hogy Csorba a Szabadulás után hangot váltott, a valóság felé fordult, s lírájában a konkrétság és a fogalmiság, a szenzualitás és az intellektualitás, az érzékenység és a gondolatiság szintézisének a megvalósítására tört.

A Szabadulás után nyolc évre jelent meg először Csorba Győzőnek költői műve, és tíz évre újabb verseskötete. Az Ocsúdó évek (1955) önéletrajzi költemény, lírai és epikai ele­mekből egybeszőtt, 123 tízsoros versszakból álló poéma. A költő élete első tíz évét, az apja haláláig tartó időt beszéli el, a család szociális nyomorúságának kiemelésével. „Pécsett, Vilmos utca 23-ban /születtem, kilenc közül nyolcadiknak” – olvassuk az elbeszélő költe­ményben, mely sok tekintetben Szabó Lőrinc Tücsökzenéjére emlékeztet. – Új verses­kötete, A szó ünnepe 1959-ben látott napvilágot. A prológusból és hat ciklusból álló gyűj­temény tíz év lírai termését tartalmazza. Csorba később is megőrzi köteteiben a versek te­matikai-ciklusos beosztását. A szó ünnepe az első igazi Csorba-verseskötet. Egyszerre tük­rözi lírájának sokszínűségét és alaphangját, tematikai változatosságát és morális tartását, érzékenységét és gondolati gazdagságát. Olyan sarokkő, amelyre egy teljes és koherens lí­rai világkép és költői életmű épült.

Csorba Győző és Weöres Sándor barátsága és kölcsönös tisztelete a római tartózkodás után is megmaradt, bár egyikük élete végérvényesen a szülővároshoz, Pécshez kötődik, másikuk pedig vidékről a fővárosba költözik, és budapesti lakos lesz. Az egymásról és egymáshoz írt szövegek, prózai vallomások és verses köszöntők együtt valósággal egy kisebb antológiát töltenek meg. Ez a virtuális antológia Csorba Győzőtől Weöresről szóló tíz szöveget, Weöres Sándortól pedig Csorbáról szóló hét szöveget tartal­mazna.

Csorba Győző Weöresről négy alkalommal kritikát illetve esszét írt, és hat alka­lommal versben köszöntötte költőtársát.11 Weöres Sándortól Csorbáról szóló három cikket és négy verset ismerünk.12 Kettőjük kapcsolatát dokumentálják Weöres Sándornak Csorba Győzőhöz írt levelei is.13

Rónay György a Szabadulás után is figyelemmel kísérte Csorba Győző költői és mű­fordítói munkásságát. Még a hatvanas években a Vigiliában vezetett Az olvasó naplója ro­vatában méltatta a Séta és meditáció valamint a Lélek és ősz című Csorba-köteteket,14 a Nagyvilágban pedig Csorba műfordítás-gyűjteményéről, a Kettőshangzatról írt.15 Csorba a Szabadulás egyik versét még így kezdte: „Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj; /a for­mák fölitták a színt, alszanak / a véget-nemérő utak”. Most a Lélek és ősz kötet első versé­nek első két sora így hangzik: „Így szabálytalanul szabályos. / A kis káosz nagy geomet­ria.”  És a vers címe: Ritmus, rend, zene. Rónay nem beszél a múltról, nem emlegeti haj­dani kritikáját; Csorba költészetének kiteljesedését, gazdagodását regisztrálja. „Nincs is a kötetben semmi hivalkodás, se formában, se gondolatban; az egészen, elejéről végéig mind fokozottabb hangsúllyal, az élet iránt való mély erkölcsi felelősségtudat vonul végig: az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége.” És jelzi: Csorbánál az élet két legnagyobb élménye („egzisztenciánk döntő kérdései”) a születés és a halál, a költő szavaival: „A szülőágy s a sírhely tengelye / Ki tágabb, ki szűkebb körben forog”. Költé­szete az ellentétek és a színtézisre törekvés, a „káosz” és a harmónia keresésének dialekti­kus feszültségében formálódik. És Rónay idézi a költő prózai vallomását: „Én a költészetet mindig valamiféle élni-segítő erőnek tartottam és tartom.” Versben Csorba így fogalmaz: „Csonkulni másokért az az igazi épség.”

„Ki tágabb, ki szűkebb körben forog”, kinek előbb, kinek utóbb jött el a végső „cson­kulás”. Legelőbb Rónay György ment el, tizenegy évvel később Weöres és további hat év múlva Csorba Győző. Csorbának megadatott, hogy mindkét költőtársát meggyászolja. Amikor maga is a halál kapuja elé érkezik, kezét azok felé nyújtja, akik hajdan vitatársak voltak, de már átlépték az elmúlás küszöbét. A szenvedés összeköti az élőt az eltávozottak­kal, a veszteség a halandót a megholtak társává teszi. Csorba két gyászversében feloldódik a múlt, a lepergett idő, a hajdani nézeteltérés. A valamikori véleménykülönbség, az eltérő ízlés, a különböző esztétikai program, a más-más filozófiai nézet kisimul, harmóniában olvad föl. A nézetek immár nem elválasztanak, hanem összekötnek. Az élő költő a két holt költőtársban, a hajdani vitatkozókban testvért lát.

A Csorba életében utoljára megjelent kötet, a Szemközt vele (1991) gyászverseket tar­talmazó ciklusában találjuk Lett ideje című versét. A vers alcíme: Rónay Györgynek, akit ma is gyászolok. Mottója Rónay György Csillagok című versének négy sora: „Csillagok, titeket se tudtalak. / Véga, Aldebárán, s hány, mennyei virág! / Ne félj, lesz majd időd / megtanulni, hanyatt / fekve, ezt az egész égi botanikát.” A megtört sorokból álló, ötstrófás Csorba-vers első szakasza mintha ezt a gondolatot folytatná: 

                                       Pedig sokat tudott          a lélek ezer recéje-ránca

éles-szelíd szemének         magát készségesen kitárta

S oly biztonsággal mozgott       a gyűrt titkok között

mint aki mindegyikkel               szövetséget kötött.

 

             Csorba Győző posztumusz kötete lett a Csikorgó (1995). A halál közelségében fogant versek közül való a Hol vagy W. S.? „Sándor
                hol vagy? Hol vagy barátom?” – kezdi a ver­set, majd így folytatja:

                                               
                                                Meghaltál? Meghaltál valóban?

De éltél-e? Oly kis küszöb

és oly kevéssé láthatóan

feküdt két létformád között

Mi persze kik még itt maradtunk

sopánkodunk: „Mily veszteség!”

Értünk vállaltad és miattunk

ez érthetetlen rémmesét…

 

               A halál nemcsak elválaszt két létformát, hanem össze is köt. A halál nemcsak veszte­ség, hanem a megtalálás lehetősége is – 
                mondja a költő.

               Ez a fölismerés ma már Csorba Győző költészetére is érvényes.

 

1 Csorba Győző: A város oldalában. Beszélgetések. Kérdező: Csuhai István. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991. 55., 58.

2 Csorba Győző: Pályám emlékezete. „Hatvan! — Vanhat?" Új Írás, 1976. 11. sz. 115-128.

3 Rónay György: Csorba Győző: A híd panasza. Magyar Csillag, 1943. 14. sz. 117.

4Csorba Győző: Weöres Sándor új könyvei. Sorsunk, 1946. 1. sz. (október) 45-48.

5 Rónay György: A teljesség felé? (Jegyzetek Weöres Sándor költészetéről.) Vigilia, 1947. 8. sz. 494-501.
6 Csorba György emléke. Válogatta és szerkesztette Tüskés Tibor. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2003. 27.

   7 Rónay György: Csorba Győző: Szabadulás. Magyarok, 1947. 7. sz. 531-532.
8 Weöres Sándor: Csorba Győző: Szabadulás. Válasz. 1947. II. 363-365.

  9 Csorba Győző: Római följegyzések. 1947-1948. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2002. A november 29-i bejegyzés: „Tegnap megérkeztek Weöres Sanyiék. A feleség kellemes, kedves lélek.”

  10 Négy nemzedék – élő magyar költők. A tanulmányt írta és a költőket bemutatja Sőtér István. Par­nasszus, Bp., 1948. 247. = Sőtér István: Tisztuló tükrök. Gondolat, Bp., 1966. 295.

  11 Csorba Győző négy prózai írása: Weöres Sándor új könyvei. Sorsunk, 1946. 1. sz. 45-48.; Weöres Sándor: A lélek idézése. A Könyvtáros, 1958. 11. sz. 855-856.; Levél Weöres Sándorhoz. Jelenkor, 1963. 9. sz. 845-847. A kútnál mélyebben. Jelenkor, 1988. 6. sz. 507-51o. Csorba Győző hat verse: Római jegyzetek; Csokor; Kegyes weöreskeödés; Weöres Sándornak 70. születésnapjára; Hetvenöt; Hol vagy W. S.?

   12 Weöres Sándor három cikke: Csorba Győző: Szabadulás. Válasz, 1947. II. 363-365.; Csorba Győző. Irodalmi és Nyelvi Közlemények, 1967. 1. sz.; Csorba Győző hatvanéves. Kortárs, 1976. 11. sz. 1840. p. Weöres Sándor négy verse: Csorba Győzőnek; Körtánc (részlet); Győzőnek; Amikor Csorba Győzővel hatvanévesek lettünk.

    13 Weöres Sándor: Csorba Győzőhöz írott leveleiből. Jelenkor, 1989. 7-8. sz. 665-6 76.

    14 Rónay György: Csorba Győző: Séta és meditáció. Vigilia, 1965. 8. sz. 494-495.; Csorba Győző: Lélek és ősz. Vigilia, 1968.  7. sz. 487-488.

    15 Rónay György: Csorba Győző: Kettőshangzat. Nagyvilág, 1978. 1. sz. 130-131.


 

Tiszatáj, 2008. október. p. 76-83.