Révfülöpi beszélgetés

                                                                                                       Kérdező: Bertha Bulcsu

       Félórája üldögélek már a révfülöpi nyaraló emeletén, amikor észreveszem, hogy csapdába kerültem. A csapda Csorba Győző titokzatos személyisége. Az emberi közelség és messzeség abszurduma hirtelen rám tör, s máris érzem, hogyan változik meg körülöttem minden, hogyan csúszik ki a biztos, néhány perce még pontosan látott ember a kérdéseim, a ceruzám és az írásjeleim közül. Ha az olvasókat esetleg érdekli, azt is elmondhatom, hogy ez a nyaraló még nem készült el egészen. A földszinten éppen a vaslépcsőt szerelik. Vidéki mesterek és segítőkész rokonok birkóznak a szerszámokkal. Nagy vashangok támadnak, fűrész szakad, s más fémneszek… Mi fent, a legbelső, és a legkisebb szobában húzódunk meg. A szoba fala, ajtaja még festetlen. A Fülöphegy zöldellő gyümölcsöseire nyílnak a betonkeretes, kicsi ablakok. A szoba kopár, cellaszerű, a karthauziakra emlékeztet. A bútorzat ideiglenes. A sarokban kék vaságy, szemközt, a fal mellett alacsony bak, ami eredetileg az állványozáshoz tartozhatott. Csorba Győző a kék vaságy tetején hever, én az állványozó bakon üldögélek. Az ágy lábánál bor, szóda, pálinka. Ehhez még tessék hozzáadni négyszáz fokot. Július van, a forróságtól felolvadt az országút, s a nyárfák lángolnak az árokparton. Bent is meleg van, mint a rosseb, az izzadtság végigfolyik a hátamon, bele a gatyámba. Nagy pohár fröccsöket hajtok le, amitől aztán még jobban izzadok. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én kértem a révfülöpi találkozást, mivel Pécsen annyi számon kérhető bűnt hagytam magam mögött, hogy félek odautazni. Csorba Győzőnek is melege van, de nem eléggé… Nem zavarja a meleg, jól elviseli. De így is rosszkedvű, fáradt, szinte öreg. Ez is megijeszt. Ötvennégy éves mindössze. Nem lehet öreg. Tizenkilenc évvel idősebb nálam… Pécsen hetente, naponta láttam az arcát. Megszoktam. Nem vettem észre változásait… S most egyszerre, mintha az arc… Véglegesebb lenne… Nem változott lényegesen, csak annyit, mint a vázlat viszonylatában a mű. Sok ez, vagy kevés? Nem tudom… – Beszélgetünk. – Éppen azt mondja, hogy 1916-ban született, a családi mondás szerint akkor, amikor az öreg király meghalt. Első Ferenc József számomra történelem, és Károly király is az, és Horthy Miklós is. Tizenkilenc év semmi, mégis ha emberré válásról van szó, ismeretlen, ellentétes világok férnek bele. Zavarban vagyok Csorba Győzővel… Szigorú figyelmét írói indulásom első pillanatától a nyakszirtemen érzem. Fejmozdulataihoz igazodtam, nevetéséhez… Nem vagyok költő, így szabályosan nem válhattam tanítványává. Talán éppen ezért rokonává fogadott. Én persze rossz rokon vagyok. Elfogadó, elváró, betoppanó, ivó, elfelejtő… Pécsi háza mindig vendégszeretően fogadott. Alig léptem be, máris étel került az asztalra, gyümölcs, bor, minden… Végtelen beszélgetések, bent a költő szobájában, s a gondozott, de szabálytalan kertben. A gyermekkor ólomkatonái a szoba ablakában, s termőre fordult lugasok, gyümölcsfák az udvaron. Zöld, titokzatos kert a város felett. A kertben bogarak, lucerna, ilyen növény, amolyan, a világ. Csorba Győző újra és újra elámult mindegyiken. S értette rendjüket. Kert és ember nagyon összetartozott. A ház jól illett a kertbe, s az ólomkatonák az ablakba, s az időtlenség az egészhez. Ritka könyveket emelt le a polcról és bizonyítékokat sorolt fel, a megsárgult lapokba itt-ott beleforgatva. Én közben megittam az egész üveg bort. Csorba Győző egy kortyot sem. Szeret tiszta fejjel élni, mindig gondolkodásra készen várni az elkövetkező pillanatot. Saját szokásaiból nem csinál sem erényt, sem törvényt. Mindig tiszteli az idegen szokást, gusztust, életvitelt, vagyis a többi embert. Én akkoriban soha nem gondolkodtam azon, hogy mi dolgom a kertjében. Miért enged be a kapun? Miért ad bort? Miért beszélget velem drága délutánokon vagy napokon át? Harminc alatt az ember mindent természetesnek tart. De most hirtelen megtorpanok. Tizenkilenc év! Atya úristen! Persze, egy szerkesztőségben dolgoztunk. De mégis? Hogyan mosódhatott el ez az idő? Nem időben éreztem magamtól messze, hanem rangban, fényben. Már nagy költőnek számított, amikor megismertem. A Csorba Győző-versek kíméletlensége megborzongatott. S láttam, hogyan tud nevetni. De hogyan!? Mozdulatlan arccal, ha kell. Csak az orr figyelmeztet a földrengésre. A száj fegyelmezett. Szavakat formál, kérdez. Na, mondom, erről van szó… – Most pedig ez a tizenkilenc év. Igazán emberközelben Weöres Sándorral élt, s azt hiszem, Várkonyi Nándorral. Mit gondoltam én idáig…? A közelség vajon mit is jelent? És nemcsak évekről van itt szó, hanem arról, hogy Csorba Győző szellemi ember. Az értelem birodalmát járja. Az értelem birodalma pedig végtelen. Itt van, és mégis messze jár. S ez az a távolság, amit ebben a hőségben hirtelen megérzek. Nemcsak belőle, talán belőlem is fakad. Csorba Győzőből persze desztilláltabban, tettenérhetetlenül. Bele kell törődni. Vagyis ez a jó. A szellem nem birka, amivel össze lehet bújni, s megnyugodni az általános birkaságban. A szellem birodalmában nincs egy akol, egy pásztor, és azt hiszem, birka sincs. De ha van, akkor egyetlen birka, s a többi madár, ló, kecske. A szellemben persze az a csodálatos, hogy közösséget is tud teremteni egyik pillanatról a másikra. Így ez a messzeség közelség is, meg nem is. Csorba Győző a kék vaságyon hever, néha félkönyékre támaszkodik, néha felül, s régi dolgokról mesél. Azt mondja, hogy ötéves koráig a Vilmos utcában lakott, de akkor a házat megvette egy postás. A család az Athinai utcába költözött, az öreg temető, a faiskola és a katonai gyakorlótér szomszédságába.
– Ott voltunk mi urak – bizonykodik, és egészen felül az ágyon. Engem néz, vagy mögém néz, már nem is tudom. Hangja lágyabbá válik. – A mi birodalmunk volt az egész. A gyakorlótér, a temető, a kertek, rétek. Minden gyümölcsfáról tudtunk a környéken. S a temető… Égtek a gyertyák, s mi ott suhogtunk el a sírhalmok között, mint a szellemek. Pécs akkor egészen másforma volt. Rétek, bulgár kertészetek között vezetett az út a református templomig. Akkor a Vitéz utca táján még olyan putrik sorakoztak, hogy félt az ember elmenni előttük… A templomból hazafelé persze mindig futball, rohanás a réteken át…
Hogyan, hogyan se, a kék vaságy lassan felemelkedik a költővel, s a szűk cellaablakon kiúszik. Eléggé megdöbbenek, mert az ágy szélesebb, mint az ablak. Az egészben csak az a megnyugtató, hogy a hangját így is hallom. Szűrten, messziről érkezik a hang. Néha elbizonytalanodnak a mondatok.
– Az apám betűíró volt a MÁV-nál. Korán megrokkant… Kilencen voltunk testvérek, én nyolcadik a sorban…
Felállok, kipillantok az ablakon. A kék ágy lassan megkerüli a Fülöphegyet, aztán délnek irányoz. Átrepül a Zselicségen, át a Mecseken, s máris ott egyensúlyoz a Tüzér utca, Athinai utca táján. A költő hangja tétováz. Nem csoda. Hol vannak már a rétek, bulgárkertek? Hová lett a régi temető, a gyakorlótér, a téglagyár, s a szél, ami böjtidőben a foghíjas utcákban rohant? A nyomát sem leli a költő, hamar visszatér. Közben én elmondanám, hogy valójában kicsoda, micsoda.
A nélkülözés hozzátartozott gyermekkorához. Előfordul, hogy a telet tornacipőben vészeli át. Tehetsége, szellemi sokoldalúsága az iskolában gyorsan kibontakozik. Középiskolás korában már minden tárgyból instruál. Jogot végez, utána két évig állástalan. 1941-ben Pécsen a városházára kerül közigazgatási tisztviselőnek. A gazdasági ügyosztályról 1943-ban átlép a könyvtárba. Weöres Sándor örökét veszi át, aki éppen lemond állásáról. 1945-ben Boros István, Pécs és Baranya főispánjának, majd Münnich Ferencnek titkára. Később ismét visszakerül a könyvtárhoz. 1956 óta Pécsen a megyei könyvtár igazgatóhelyettese. A közszolgálat befolyásolja egész életét, de olvasóinak, tisztelőinek serege mindig a költőre, gondolkodóra figyelt. Művei, versei lassan, de makacs rendszerességgel szaporodtak. 1940-ben ófranciából lefordította Hélinant A halál versei ciklusát. Magyarra fordította a Faust II. részét, két Brecht-hangjátékot, nagyon sok verset, Rilkét, Ungarettit, Gollt, Bechert, Petrarcát, Dantét, Wilde Oszkárt. Részt vett a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor szerkesztésében. Dunántúl, s főleg Pécs irodalmi életében negyedszázada Csorba Győző jelenti az állandóságot, a biztonságot, a lehetségest és az arányt. Pályája szép kiteljesedés, bizonyítás a vidéki életforma mellett. Mint a soron következő cézárok az ősi Rómában, megkapta immár a szokásos hatalmi jelvényeket, de ez a pécsi trónus sokba van Csorba Győzőnek. Úgy is mondhatnám, hogy nem éri meg… Csorba Győző szempontjai azonban mindig nélkülözték a piaci mérlegelést. Ugyanis befelé figyelt és figyel. Mivelhogy költő. Szellemrangja független a városok nevétől, önálló érték, s annyira abszolút, hogy időközben értékmérővé is változott. – Csorba Győző persze furcsán van királyságával. Mint tudatos ember, mindig tisztában volt saját rangjával, tehetségével, munkájának értékével. De a szerepeket nem szerette… Most, ahogy városa felett eljár az idő, egyre inkább belekényszerül a folyamatosságot képviselő szellemi vezető szerepébe, aki tisztán lát, aki pontosan tudja, hogy a Sorsunk időszakában hogyan is mentek a dolgok, aki tudja, mi a helyes és mi a helytelen, akinek a mondatai szétszedhetők és összerakhatók, mérlegelhetők és kitűzhetők, mivel minden szavának arany-, platina- és munkafedezete van. Csorba Győző bizony feszeng fénylő köntösében, de levetni nem meri. Megkiabálja a szabót, kifogásolja a gombok nagyságát, s a prémet a galléron, de minden hiába… Ha csak teheti, dolmányos időkről álmodik, azokat hirdeti, egyszerűen, elvegyülve a fiatal köznéppel, akár eszegetve, vagy restiben üldögélve, rossz vonatokra várva. Csakhogy a köntös, restikben, rossz vonatokon nyűve is vasalt marad, s a tányér nagyságú platina gomb hűvös borzongással tölti el az irodalmi szakmunkásokat, felelősöket, bamba pincéreket, vidéki masinisztákat. Nincs többé inkognitó, nincs többé nyugalom, nincs többé séta a régi utcákon.
Bort öntök a poharamba, kortyolgatok. Megvárom a költőt. Amikor a kék vaságy leereszkedik a sarokba, megszólalok:
– Nem innál egy kis bort?
– Egy pohárral most én is lehajtok…
Öntök. Iszunk mind a ketten. A földszinten rínak az egymásnak eresztett vasfogak. Nézzük egymást. A költő eléggé megsápadt.
– Messze jártál…
– Ti nem tudjátok már elképzelni, hogy milyen volt az a környék. Az öreg temető, a bulgárkertek, a gyakorlótér…
– Látom, már nem dohányzol…
– Nem. Abbahagytam. Ártott. Nem az akaraterő, hanem a gyöngeség diadalmaskodott. Utólag rájöttem, hogy inkább a dohányzással járó mozgáskomplexus, mintsem a nikotin kellett. A tevékenység vált beidegződéssé, s erről volt nehéz lemondani.
– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakák?
– Megbízható, mélyebb tapasztalataim nincsenek az éjszakáról. Korán elkezdtem a kenyérkereső munkát, méghozzá alkalmazottként, reggel nyolc órai munkába állással. Nemigen éjszakázhattam. Azt azért tudom, hogy számomra az éjszakák inkább félelmetesek. Nem szeretek ébren lenni, még kevésbé felébredni. Pőrén, cifrátlanul látom ilyenkor a dolgokat, s fizikailag érzem az időt és az idő múlását. Mérhetetlenül nehéz elviselni. Szerencse, hogy elég rövidre szabom az éjszakákat. Tizenegy-tizenkét óra tájban fekszem, s reggel hat, fél hét tájban ébren vagyok.
– Szoktál álmodozni, képzeletben tárgyakat, javakat birtokolni vagy utazni?
– Nem hiszem, hogy többet, mint mások. Legfeljebb másképpen, esetleg intenzívebben.
– Ha vannak beteljesületlen vágyaid, terveid, számon tartod azokat, vagy elfelejted?
– Kicsit üzletiesen hangzik az a „számontartás” szó. Nem „tartom számon”. De van valahol a tudatom mélyén néhány olyan gondolatom a jövőről, amit természetesnek, magától értetődőnek vélek. S legfeljebb akkor kapcsolom ki időlegesen, amikor néha higgadtan meghányom-vetem. Aztán később tovább hordozom. Egyetlen példát. Alig hiszem, hogy életemben eljutok Amerikába. De eszem ágában sincs kiirtani magamból ezt a gondolatot. Épp oly erővel él bennem, mint például az, hogy Miskolcra is eljutok, ahol még nem jártam.
– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?
– Nincs elég ismeretem és tapasztalatom ahhoz, hogy komolyan válaszolhassak rá. Nem szeretem a szélsőséges éghajlatot, a nem emberarcú tájat. Legalábbis lakhelynek. Megalázónak és tékozlásnak vélem, ha az energia jó része arra megy el, hogy az ember magát normálisan működőképes állapotban tartsa. Ha a hideg és a meleg, vagy általában az éghajlat ellen kell folyamatosan védekezni.
– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, hegyvidéket, a folyók völgyét, vagy a tavak, tengerek partját?
– Hogy emberi lakhelynek milyen földrajzi képlet alkalmasabb, arra feleljenek a szociológusok. Ha én kinézhetném vagy megteremthetném a magam számára a geográfiai környezetet, annak a központja nyilván valamilyen domb lenne, lábánál folyó vagy tó, távolabb emberszabású hegyek, síkságok, esetleg még távolabb, inkább csak látványnak, hegyóriások. Lapos helyen nem szívesen élnék. Felülről lefelé szeretem nézni a tájat, nem alulról felfelé.
– Szerinted milyen nemű a Balaton? Vagy például a Fülöphegy?
– Ilyen nyilatkozatot csak kegyelmi állapotban szabad tenni. Nem hiszem, hogy minden pillanatban nyilatkozhat erről az ember. Én most nem tudok beszélni róla. Csak néhány év óta vagyok balatoni lény. Úgy vagyok a Balatonnal, mint aki kedveskedik, köszönget egy hölgynek, akivel semmi dolga még nem volt, de minden porcikájával érzi a beteljesülést. De ez még nem következett be. A hegyet sem tudom kiismerni. Még nem mondta meg, hogy milyen nemű vagy ha igen, nem hallottam. A dolgok nem szólalnak meg előttünk mindig, amikor akarjuk.
A szobában nem enyhül a hőség. Az ingemet akár kicsavarhatnám. Izzad a kezem, a notesz, a ceruza… Csak Csorba Győző nem izzad. Méltóságteljesen trónol a kék vaságyon, arca végleges, de nyugtalan. Pillantása, lénye újra és újra megszökik. Kicsúszik a szűk betonkeretes ablakon, s hogy merre jár, azt csak az isten tudja. Vagy az sem. Mert ahogy nézem az arcát, lassan gyanú támad bennem… Mintha… Bizony mintha… Ki is mondom:
– Te Győző… Ne értsd félre, de néha az az érzésem, hogy a fekete mágia, vagyis bizonyos ellenőrizhetetlen hatalom nem éppen idegen tőled… Rosszul fejezem ki magamat… Talán, mint Paganini kapcsolata a pokollal…
– Nem tudom, mit akarsz mondani…
– Falun azt mondanák, hogy az ördöggel cimborálsz…
– A gonoszt én magamban állandóan érzem. Csak a múltamért felelek, a jövőmért nem. Az ördög persze nem determinálja az ember cselekedeteit, de jelen van, és állandóan le kell győzni, hogy ne aktivizálódjon. A világot úgy szeretem venni, ahogy van. Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet… Ez talán nem szokásos szemlélet, és ezért tűnik úgy, hogy az ördög jelen van. Nézzük a művészetet… A barokk azért szól üresen, mert eltűnt belőle a pokol. A román és a gót a legjobban tetszik, mert a gonosznak és az ördögnek a jelenléte állandó. Ahogy kimarad a művészetből a démoni, úgy válik üressé. Ez fáraszt a barokk diadalénekben, mert nem hallom belebrummogni az ördögöt. A ragyogás csak akkor igazi, ha fekete. Annak ellenére, és együtt ragyog… Nem jámbor és szolid díszkivilágítás. Hanem tragédiák, s közben kéklő és győztes ragyogás… Ezért nem szeretem az egyszintű, boldog, joviális embereket. Az üde hülyéktől, az üdvözültektől irtózom. Nem méltó az emberhez, mert nem kivívott állapota, hanem a fogyatékos agy boldogsága, gyermekes dolgokon… Én pedig szeretem a nagy bűnöket, a frenetikus, sötét árnyakat… De hát mondd, nem jobb ezeknek? Összeillőnek tartják a dolgokat. Felületesen, magától összeillőnek. Úgy élnek, úgy nem élnek, úgy halnak meg, hogy észre sem veszik. Nem az ördöggel cimborálásról van itt szó, hanem az emberi élet egyetlen lehetséges módjáról. Ezért vagyok én furcsa kapcsolatban az emberekkel. Szeretem az embereket, sajnálom az embereket. De elfog a türelmetlenség, marha állatok, szabad ilyen aggálytalanul, ilyen sejtelmetlenül örülni a dolgoknak…?
– Az ihlet ismerősöd?
– Nem akarok ködösíteni. Az ihlet semmi egyéb, mint belső koncentrációja a legkülönbözőbb emberi adottságoknak, hogy egy ilyen tehetséggel születő ember alkotó állapotba kerüljön. Különféle rafinált tényezők biztatásáról van szó, melyek aktivizálják az ember veleszületett adottságait. Nincs itt múzsa, homlokcsók… Van neked kedved bármelyik pillanatban egy nővel közösülni…?
– Most például nincs…
– Na ugye. Az adottságok felidézése mesterségbeli dolog. Talán még az étrend is befolyásolja. Mindegyik étel mást aktivizál a szervezetben. Külön étrendet lehetne kidolgozni íróknak, külön étrendet a festőknek. Nem hiszem, hogy ez marhaság. A kábítószerek sem egyformák. Egyik a színérzéket, másik a mozgásképzeteket aktivizálja. El tudom képzelni, hogy bizonyos ételek a szóasszociációkat segítik életre.
– Milyen ételekre gondolsz?
– Sajnos, az ételek vegyi összetételének biológiai hatását nem ismerem. Mondjuk, hogy a halnak van foszforos anyaga, és az valamire hat a szervezetben. De én ezt nem primitív értelemben használom. Rafináltabban kapcsolódnak ezek… De a belső, szerencsés konstelláció intenzitását és gyakoriságát lehetne növelni. – Ha most mi a Garda-tónál vagyunk, nem jönnek esetleg jobb gondolataink? Nem a lélekről, a testről van szó. A gravitáció a legszebb női kézre is hat. – Régi rögeszmém, hogy a szakma folytatása láthatóan kialakítja a szakmai szemléletet. Mindenféle emberi helyzetben író az író… Ha egy állomáson végigmegyek, nemcsak a vonatokat veszem észre, hanem az érkezők fáradtságát is, satöbbi. Persze valamiféle lírai szinten, és általában az élet valamennyi jelzését… Ösztönösen. Az ihletnek ez is valamiféle formája…
– Mikor dolgozol és hogyan?
– Nem dolgozom mindennap. De ugyanakkor nem hagyok ki egyetlen hetet sem. Néhány óra nekem nem idő. Munka után, ötkor, el sem kezdem. Öt óra nekem arra kell, hogy megfogjam a tollat. Akkor tudok csak írni, ha nincs időzár előttem. Persze hat sort azért leírok… De ha este hatkor el kell mennem valahová, akkor délelőtt tízkor sem tudok már írni. Inkább ne szülessen meg valami, mint korcsan szülessen. Ha megszületik, megszűnik a belső nyomás… Prózaíróknál talán nem így van. Történetekkel dolgozol, így határtalanul gazdagon… A költő viszont minden verse után csődbe jut. Magam számára is dokumentálnom kell, hogy tudok még írni. Mindezen túl a hivatali állás, a család… Mit mondjak…? Az viszont igaz, hogy számomra boldogság az írás. Kínlódó bizonytalanság, de ha már benne vagyok a küzdelemben… Ha el lehetne venni tőlem az írás képességét és lehetőségét, az életnek számomra semmi értelme nem lenne.
– Hány nyelvet beszélsz?
– Egyet, a magyart, azt sem úgy, ahogy szeretném. Klasszikus és középkori latin műveket kapásból fordítok magyarra. Németül értek, olaszul és franciául szintén… Az ógörögöt négy évig tanultam, abból keveset tudok… De beszélni, folyékonyan, simán, úgy, hogy arra büszke lehetnék, egyetlen nyelvet sem… Tudni egy nyelvet, különben is komplex probléma. Passzív tudás vagy aktív? Nálam olvasásra szolgál a nyelv. Latin, francia, német, olasz… Nem nyersből fordítok. Én képtelen vagyok úgy fordítani, hogy ne ismerjem a nyelvet. Tudnom kell, honnan és mennyire rugaszkodom el. Persze valamennyire angolul is tudok.
– Amikor itt jártak a franciák, a Dóm téren hallottam, hogy folyékonyan beszélsz Frénaud-val…
– Úgy is lehet folyékonyan társalogni, hogy „ez egy templom… Joe hasa fáj… Joe nem menni…” Mint a bennszülöttek – Az viszont való igaz, hogy Banja Lukában németül adtam interjút. Egyébként düh fog el, hogy nyelvekre vagyunk tagolva. Elzártan élünk. Mi emberi energia fekszik abban, hogy az ember megtanul egy nyelvet… És akkor is csak abszolút primitív dolgokat tud elmondani. Valójában nem tudás. Csak pár millió emberrel tudunk beszélni a megtanult nyelven is. Csakhogy három és félmilliárd emberről van ám szó! – Egyszer diák koromban tanúja voltam, hogy egy tízéves gyerek hogyan beszélt a francia nevelőnőjével… Mint egy született francia. Akkor elkeseredtem… Egy jómódú ember úgy tanul meg franciául, hogy észre sem veszi. Én meg estéken, éjszakákon át… Arra gondoltam, hogy nem lenne-e jobb a nyelvek helyett valami igazi tudást szerezni? Mondjuk, megtanulni a biológiát? A nyelvekre tagoltság átok. De a nyelvet, mint jelenséget, nagyszerű dolognak tartom. A népre, sorsára, gondolkodásmódjára nagyon jellemző. A szavak mögött a nép lelke, történelme, társadalmi helyzete rejlik.
– Ha nem írsz, akkor mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?
– Akad. Sajnos, kevés rájuk az időm. Igen szeretek sétálgatni, nézelődni, tömegben lenni, kedvelem a nagy nyüzsgéseket, például a vásárt, a térzenét, a búcsút, a körmenetet, a népgyűlést – de mindezeket magamban, egyedül szemlélődve. Szívesen foglalkozom háztartási szerelésekkel, csapjavítással, ezzel-azzal, növényekkel, virágokkal. Az összes szerelési munkát én végzem el a ház körül. Úgy érzem, ez is alkotás, öröm, Taoteking. Ha az ember a dolgok belső törvényét megérzi, ha sikerül úgy befűteni, hogy jól ég a tűz… Érzem a Tao-t. „Dolgozni csak pontosan, szépen” – óriási dolgok ezek. Azt mondom a lányaimnak, hogy egy poharat csak úgy szabad letenni, ahogy azt letenni kell. Ez nem házsártosság… – A vers persze maradandóbb, de pszichológiailag nem tudom, nagyobb-e?
– Állandóan halljuk, hogy a modern ember így, a modern ember úgy…  Szerinted van modern ember?
– Modern ember? Persze hogy van. Mindig is volt. A modernség magatartás. Tartalmilag? Halad-e egyáltalán valami felé az emberiség? Azt hiszen, igen. Afelé a szervezettség felé, ami az emberi értékek legtökéletesebb kibontakozását lehetővé teszi. A modern ember tehát az, aki ehhez hozzájárul. – Ezért volt nagyon modern Krisztus, Marx vagy éppen Schweitzer Albert. A modernség nem divat, modor, vagy technika. Ez mindig külsőség, járulék. Gyakran persze szükséges. A modernség állandó jelenség a történelemben, mégsem ismételhető. Mindig szigorúan korhoz kötött.
– A modern idők nevében néha megkérdőjelezik a család intézményét is. Neked három lányod van…  Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?
– A család egészen modern intézmény. A teljes emberség – mondjam úgy, hogy az ideális személyiség? – aligha születhetik meg nélküle. A szülő-élmény például csodálatos élmény. Családi keret nélkül nem lehet igazi.
– A család szerinted hivatalosan, államilag is felfogható alapközösségnek?
– Igen, csak ne legyen a család magánnevelő-intézet, gazdasági érdekszövetség, vagy más ilyesmi. Ne az egyén vagy a tágabb közösség ellen, hanem értük létezzék. – Sokat hallani mostanában az úgynevezett „nagy családokról”. Ha az alapegységet, a közvetlen kis családot nem bontják szét, rendben van. De a hippi-berkekben divatba jövő „nagy család”-forma, ami többek közt szexuális partnercserékkel jár, nyilván destruál. Visszasüllyedés a hordák világába.
– Utaztál, fordítottál, olvastál, sokat tudsz a világ népeiről. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?
– Semmi szégyenkezni valónk nincs. A magyar népet nyugodtan oda merem állítani akármelyik nép mellé. Más a történelem, más a valóságos értéktermelés, és a képesség hozzá. Nem szólam, hogy sokat adtunk már az emberiségnek. Szeretem a népemet, de utálom a melldöngetést és a nacionalizmust. Persze akkor is, ha velünk szemben érvényesül.
– Néha zavarba ejtő híreket hallunk… Sok jel arra vall, hogy a földön valamikor már létezett egy magasrendű kultúra. Csak aztán elpusztult az élet… Lehetséges ez?
– Nagyon is lehetségesnek gondolom. Én persze nem tudom bizonyítani. Megkísérelték és folyton meg is kísérlik néhányan. Csak Várkonyi Nándor nagyszerű könyvét említem, a Sziriát oszlopait. Engem ez meggyőzött. Nem érveivel, hiszen nem voltak bennem ellenérvek, hanem látomásával.
– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az ember jövőjére?
– Gondolok, persze hogy gondolok. Akinek három lánya van, annak gondolnia is kell rá. De sürgősen hozzáteszem, nem szívesen nézek előre. Annyi árnyék, felhő borul már most is a földre, égre, hogy a logika csak nyugtalanítani képes. Megbékíteni csupán természetes optimizmusom tud, ami talán önámítás, de bizonyára a lélek védekezése.
– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?
– De mennyire! Élhetnek, miért ne élhetnének. Azonban hogy emberek-e, úgy, ahogy mi az embert ismerjük, vagy följebb, lejjebb állnak-e az élőlények ranglétráján, azt nem tudom. Még azt sem, hogy egyáltalában az „élő” és az „élet” szót lehet-e itt használni a mi értelmezésünkben. Tömérdek meglepetés ért már minket a természettudományok területén. Nem merném lezárni a meglepetések körét.

       Elfogy a bor, leereszkedem a hegyről. A mágus fent marad. Csak egy verse jön velem:

Miért örülnek szörnyeimnek?
Minek botránkoznak meg értük?
A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra
alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap

       Amikor ez a vers megjelent a Jelenkorban, tekintélyes férfiak faggattak félig hivatalosan, félig mint ismerős embert, hogy mit ért Csorba azon, hogy „A pokol korhoz kötött…” Soha nem értették egészen. Így hát gyanakodtak a szavaira. Nem nagyon. Kicsit gyanakodtak, kedvesen, szinte barátian. De eszembe jut egy másik kép is, a messze múltból. A mágus hazaérkezett Berlinből. Idehaza éppen 1956 decembere volt. Az írók országszerte bizonykodtak, hogy bizony ők nem írnak. Pécsen is volt ilyen bizonykodás. Főleg azok bizonykodtak, akik korábban sem szoktak írni. Az egész bizonykodás nélkülözte a politikai tartalmat. Egy humán műveltségű szovjet tiszt a fejébe vette, hogy tárgyal az írókkal, Pécsen… Tárgyalt. Az „írók” csóválták a fejüket a terem sarkában. Csorba, mint a legtekintélyesebb, nem értette az egészet. Előtte nap érkezett Berlinből. Két hónapig kint volt valami tanulmányi úton. A tiszt azonnal nekiszögezte a kérdést:
– Hajlandó-e írni…?
– Igen – mondta Csorba németül.
Ez az „igen” aztán beadott az egész tanácskozásnak. A tiszt szerette volna meggyőzni az írókat az írás helyességéről. Civilben valószínűleg irodalomtanár volt. De erre a győzködésre már nem került sor. Az irodalomtanárnak elromlott a délutánja. Nem értette, hogy Csorba miért akar írni, amikor a többiek nem akarnak, Csorba pedig nem értette, hogy mit nem ért a szovjet tiszt. – Nem szeretek vonatozni, de ahogy ez eszembe jut, jó kedvem támad. Csorba-verseket olvasok hazáig.

Bogácsné, ugyebár, Bogács-
né sétálni viszi
púpját. Ez nála szokás,
és, ugyebár, megteheti.

Hatlövetű a zsebében,
ugyebár, megteheti,
s aki rásandít, hevében:
puff! – volt-nincs – lelövi.

A Jelenkor 1970. 10. számában megjelent interjú (867-874 p.) szövege. Megjelent még = Bertha Bulcsu: Meztelen a király. Bp., 1972., Szépirod. Kiadó. 230-253. p. = Bertha Bulcsu beszélgetései. Bp., 1999., Magánkiadás. 28-49. p. = Csorba Győző: Vallomások,  interjúk, nyilatkozatok. Pécs, 2001. Pro  Pannonia Kiadói Alapítvány. 58-70. p.
A szöveg tördelése a Pro Pannoniánál kiadott könyvben alkalmazott formát követi. (A Vallomások,  interjúk, nyilatkozatok c. kötet olvasásához Mozilla Firefox böngésző ajánlott!)