Tisztelt Városi Közgyűlés! Kedves Ünneplők! Ünnepeltek!   

Az első szó a köszöneté, a második a tűnődésé és az emlékezésé. Az első szinte reflex-szerű, s a másodiknak az eleje is az. Hiszen az ilyen jelentős elismerést nem a mai napért, s nem is elsősorban azért kapja az ember, mert megvénült, mert egyre több testi nyavalya gyötri, s egyre messzebbre sodródik a csataterektől, a látó-távolságból. Hát akkor miért? Hogyan? Mi történt? Tényleg?
     A történet valahol ott kezdődik (kezdődött), hogy 1952-ben, a csurgói gimnázium három diákja, három másodikos osztálytárs, írógéppel újságot sokszorosít, mutogat, osztogat. A tanárok tudta nélkül. A saját verseinket, prózáinkat, és három felettünk járó társunkét szerkesztjük bele, és a cím alá odaírjuk, hogy „Irodalmi folyóirat”. „Megjelenik minden hó 15-én”. „Ára 50 fillér”. „Szerkeszti a szerkesztőbizottság”. Alatta a három név. Igen, ahogy a nagyok. Egy olyan rezsimben, ahol az iskolában önképzőkört alakítani tilos, amikor a kocsmában elmondott ártatlan viccért is letartóztatják a felnőtteket. Persze, a harmadik szám után a folyóiratozásnak vége. Mégiscsak hivatalos irodalmi kör alakul, tanári felügyelettel.
     Azért abban lehet valami sorsszerű, hogy a magyartanárom 1953-ban Csurgóról Pécsre, a Dunántúl című folyóirat szerkesztőségébe küldte el két versemet, hogy rögvest közölték őket, s a főszerkesztő, Szántó Tibor a felfedező levelét is megírta iskolám igazgatójának. Még talán abban is, hogy 1956 nyarán, miután az érettségit követően a verseim miatt már a börtönt is megjártam, ide hoztak Kővágószőlősre, az uránbányához munkaszolgálatos katonának. Vagy, ahogy magunkat becéztük: dombelhárítónak, rohamtalicskásnak. S hogy akkor, életemben először, Pécsett is eltöltöttem néhány napot. A forradalom alatt begyalogoltunk tüntetni Szőlősről ide, és elkaptak, becsuktak bennünket a még működő ávósok. S véletlen-e vajon, hogy miután a budapesti egyetemre, ahová menni akartam, nem vettek fel, a Pécsi Tanárképző Főiskola levelező tagozatán szereztem az első diplomámat 1963-ban? Vagy az, hogy amikor 1965-ben, a saját elhatározásomból ide költöztem, s pár hét múlva vissza akartam szökni Somogyba, ugyanabba, a szülőfalumat, Vését övező harminc kilométer sugarú körbe, ahol addig éltem, elmentem elbúcsúzni Csorba Győzőhöz, aki kemény, de atyai és mesteri szavakkal meggyőzött, hogy itt kell maradnom?
     Negyvenhárom éve élek Pécsett. Az irodalom, az itt élő írók miatt jöttem a városba, ahol 1964-ben már egy, Makay Idával és Galambosi Lászlóval közös verseskönyvünk is megjelent, s ahol a második évfolyamától, 1959-től kezdődően közölte a verseimet a Jelenkor. De az itt maradás, a megkapaszkodás, az itt élés hosszú ideig mégsem azon múlott, hogy íróként mire vittem, hanem azon, hogy lakni kellett valahol, dolgozni kellett valahol. Az emberi viszonyokba csobbantam bele, s nem csak a púp a fejemen, hanem a megtartó és az itt tartó erő is belőle fakadt. Abból például, hogy tizenkét évig a Tanárképző Főiskola Könyvtárában, tizenkilenc évig a Pécsi Városi Könyvtárban, ahol a tanult szakmámnak megfelelően, nyugdíjas koromig könyvtáros voltam, és meg tudtam keresni a kenyeremet, mindig akadtak lelkes, tudós, segítőkész kollégák, akikkel eredményesen együtt lehetett dolgozni. S abból, hogy ugyanezt elmondhatom a város képzőművészeinek, színészeinek, zenészeinek, a kultúrát alkotó és szerető értelmiségének, valamint értő és támogató polgárainak és vezetőinek a közösségéről is. 
     Kiderült, hogy lehet itt élni. Ha a dolgodat elvégzed, s nem csinálsz nagy disznóságot, a város alkalmat kínál, segít, gyarapodhatsz, építheted magadat, a saját művedet is. A szemem láttára, sokunk személyes közreműködésével változott, nőtt, szilárdult országos jelentőségűvé a most éppen ötven éves Jelenkor, amelynek huszonhárom évig Szederkényi Ervin volt a főszerkesztője. A folyóirat a kezdeti viszontagságok, és fenyítések után és ellenére lett azzá, amivé elődei, az 1941-ben indult Sorsunk, s az 1952-1956 között megjelenő második Dunántúl nélkül sohase lett volna. Amilyenné csak Pécsett lehetett. S ahol mindig akkor lesz a legjobb, amikor szellemiségét, irányát, tartását az az ízlés, igény és mérték határozza meg, amelyet Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Csorba Győző és társaik, a Sorsunk szerkesztői megköveteltek, műveikben képviseltek. Az a szellemiség, amelyet Janus Pannonius óta a mediterráneum felé figyelő urbs, a kétezer éves város kövei és mandulafái sugároznak, s amit Pécs soknemzetiségű polgárai kezdettől fogva megéltek, megélnek. S ami a huszadik században az itt alkotó, vagy innen indult írók, költők, Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Lázár Ervin és a többiek művei által került föl sajátos színként a magyar irodalom palettájára. Bertha Bulcsu aranyfűst ragyogásnak nevezte. Csorba Győző, mélyebbről szólva, azt mondta róla, hogy fekete szavak szárnyán kél a nap. 
     Úgy érzem, engedtessék meg, hogy úgy érezzem, hogy a Pécs Város Díszpolgára megtiszteltetés, személyemen keresztül, a városban született és születő magyar irodalom kitüntetése is. – Sokféle díjat, jutalmat, elismerést kaphatunk, de a legkedvesebbek egyike, amit az a közösség ad, annak a közösségnek a választott testülete szavaz meg, amelybe beleszülettünk, vagy amelyben évtizedek óta élünk, dolgozunk, amelynek a tagjai vagyunk. Ahol a kollégáink, a tanítványaink, a betegeink, a versenytársaink, az ügyfeleink, a főnökeink és a beosztottjaink, mi több, a szomszédjaink, méltán hihetik, hogy mindent tudnak rólunk. Mi meg, hogy róluk. Ezért a köszönetem a kitüntetettek nevében, amikor a Tisztelt Közgyűlésnek, akkor végső soron Pécs város lakosságának szól. Köszönjük! Köszönöm!