Aknai Tamás: Sziget

AKNAI TAMÁS

Sziget

Belső feszülés az, minek utána mindnyájan verseket írunk – Horatiusés vele Virág Benedek tartja – mesterségének reguláit akár kitanultuk, és tudjuk, akár nem. Mint besorozott katona, marsallbottal, üres tarisznyával indultam én is a csatába, a történelemre nem, csak a bennem maradt időre emlékezhetek. Nem életfontosságú tudás, mindig volt, láttuk már, mozgófilm van róla, amikor az anya és egyaránt vele az apagólya, fészkére szállva öklendezni kezd, fiókáinak így adván táplálékot, mindazt, amire előbb vadászott, kukacot, csíkot, gyíkot, békafiat. Finom érzés a sikongó nemzés, az utód, annak cseperesztése, a féltés, vágy a fenntartásra, megmaradásra, egyúttal erőszak tárgya is az, mikor  a természet lényeinek csúfos vége, vele a vég képe, mint törvényt jelenítő faktum alászáll az ólomsodratú idő gyökérzetéig, ahol a harc és veszély, piszkos elmúlás fluidjaként minden életbe, eredetbe bepecsételődik.  „Fent” peckesen perdül, erő van benne, az élet ilyen közönségesen, forgolódik, mutatja magát, kisimul, felfénylik, domborodik arra, merrefelé a jól táplált aggodalom elszáll és közben nagy fogékonyság támadván az idillre, a lét lentről eredő rémes nyitánya homályba merül. Tanú vagyok rá, 96-ban Hollósy már bedöntötte egy impresszióba a kapualjból kitörés füstösbarnáját Monet pajkos modora szerint, éppúgy igyekezvén pontosságot adni a tarkabarka pillanatnak, mint a történet hitelének, kissé ólmosan a sötét felé igyekezve, nem ragyogtatva meg a puskaporos köd alatt életért halálért marakodókat. Színben a kép éppúgy, ahogy az első osztályos kupé, – glamour a lámpa rézkarmantyús kristály búrájában – az art nouveau amúgy is a régi vész lohadásáról üzen, jelenti viszont az újat, a fogamzást serkentő kényelem kívánásaival, párnás, nyírt bársony cihákban röptetve fel azokat nagyravaszul. Porhintés, hamisság. Roland, az Őrjöngő, a szabad Jeruzsálem, fölébb is a Cortegiano, Castiglione Udvari embere az, mi itt Zrínyi Miklós gróf nagy munkájának közelében járt. Szélvészsebes a haladás, kézitáskámban az Obsidionis. Aligha olvasott Európában az ember érthető nyelven a vérfelhőről, fajtánk némely tulajdonságának határoló keretéről ilyent azidőtájt, amint a hírneves költő és hadfi, művelt generális Istent kérvén, minden ízében reá hagyatkozván, hogy vérét lélegzetvételével és szívének óhajtásával utolsó csöppig hasznosan  a magyar nemességnek és néki, mi Urunknak, Megváltónknak dedikálja.  Ha már a madár a belladonnát nem nézi édes cseresnyének, csak a magyar oly buta, hogy felüljön mérges nedvének? Így vagyok én is, futok utána, pöttömnyi málhámban hálóruha, kis fésű, spárga, szivarzsebben unciányi bolhairtó, a szelencén Neruda Nándor Arany Méhkasának dombornyomata, alattam puha hencser hevederrel, kihúzható kartámlák kétoldalt, párna, támla a fejhez, réz hamutartón királyi pecsét és a vasúttársaságé. Lankadatlan suhanunk a Zselic lankái közt a Dombóvár, Szentlőrinc, Szigetvár viszonylatban. A sorssal nem lehet tréfálni, a rendetlen életmód beteggé tette Európát, és most azt hiszi, borban, rabszolgák új tömegében az igazság, adósságomat jövök leróni. Ritmusnak távíróoszlopokként pattannak elő az ezeréves ország részemről bizony féltékenységgel számon tartott tettei. Feszty a ligetben, a négyszáz iskola, a háromszáz festő és szobrász a Műcsarnokban, ott a király is, meglátogatta az Eccehomot, Munkácsyt. Steindlt, Zalát és Rónát. Nem lehettem köztük, de bámultam róla a Sziklayak filmjét Lumiére- technikával. Hollósy lépte is döngött még valamelyest.

Tegnap volt szinte és mesés különben a mosztári baracknyílás, a híd, a római, Jajce vízesése felett a szilvaszemű hegyi ház, most érkeztem onnan, barnamedve fürdető folyópart, energiaformák a villanymű körül, a birkagulyás és a delej fénye, odafelé a gyorsvonat, acélhidak  a pályán, és száz alagút a Neretva völgyben. Nem lehet zseni az, ki megkülönbözteti a növényi és emberi állatot – mondtam. Ki nem különbözteti meg küldetése szerint a Napot és Holdat? Forgách, Istvánffy, Kovacsóczy és Pethő ugyan másképpen írta, de így sincs csorba benne. Vessen követ rá és restellkedjék, ki a dédunoka versétől nem szédül meg. Szívelem alakjukat, mert a bánnak gyereke 14 volt, a költő meg fabulával elegyített históriát, kedvemre esett, hogy deák, török, horvát szókat kevert verseiben, magam is tettem így a szegény magyar nyelvvel zipszermethod szerint és tótul nemegyszer, mint: „Wiegeht es Braviska?” Nem volt kedvem ellen, hogy a szólongatott arkangyal éppen Mihály lett. Ezredes magyaroknak tiszta lelkét nézzük, Ő illik nagy arányban a sorba. „hoztam őket Scitiából, mely nékik szűk volt.” A szent után beszélt negyedik Miklóshoz a Teremtő Isten: „Martyromságot fogsz pogántul szenvedni, Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni”. Bizony kereste igazát és Istenben bizalmát, nekem a jövendőszámlálás némely adatát a kanavászra kell kennem.   Hősi műben, nagy csataképben, majd palotája előtt, karddal, lőfegyverrel kívántatik ábrázolni a vezért a rá szegeződő fustély utolsó dördülése után. Megfestem őt, mint akinek fejében nem három, nyolc török puskagolyó pihen. Ezeken kívül nem jár más az eszemben csak egy eleven szellemű és a Szigetről sokat tudó szakférfi meg a vágy, mely az ellentmondásaitól megszabadított játékteret a pullmannban előrajzolja. Szívesen hiszem, a szigeti utcán csak lesz majd, ki szóba elegyedik velem, aki ha ugratnám, viccel válaszolna. Nincs bátorságom persze, mikor történik efféle, megriadok, megyek a túlfélre, nincs kész válaszom se, a viccnek béna a nyelve, ezt nevetjük, éreztem, képes vagyok: bégetni csak. Pedig voltam vádiban, szakadékban, másztam patakmederben, kitűzni egyleti emberekkel a láncos turistautat, a Tarajka gerincét. Altatott a mítoszi hangnem, a dédunoka szavaiból ömlő bizakodás, hittem az emberi hitben, hiszem, megmarad és hat az áldozat, fohász, odaadás. Mosztárból jövet az utolsó napon fügét vettem a piacon, az idős boszniác árus mesélőkedve felébredt ”Hörmalmein Herr, ichweiss da warMujoLjubovićpodSegetom.” Mondta: „mentek a Ljubovicsok, Ljubovics bég vezette a népet, zászlótartójuk LjubovicsMújó volt, szólt a hírnök császár seregében: született-e oly dalia végre, felnőtt-e már végre valahára, ki fölmenne a fényes toronyba, kitűzné ott a próféta zöld seregzászlaját? A császártól kapna bőven kincset, de Szigeten a hős jónak el kell hullania…” – szavalta fennhangon az öreg. Odahagytam. Nekünk ellenünk volt Mújo, hősi halottnak én már csak a magamét tekintem. Látom már a római hídról: a geometria és a jog népe írta jól az élet szabályait a Maglić tömbje alatt. Velem van most is, régtől nyűvöm a Vitéz hadnagy Centuriáit, Aphorismáit, keresvén a nem koptatott képet, bricoléingénieusement, a véres csata, nagy kirohanás képzeletben zsúfolódó szcenáriójával, melyben a város, az Almás pataka, várfalak, a bástyák, kazamaták, hidak, bástyák, a castello maroknyi magyar vitéze, vezére, körüle tengernyi török, szultánjukkal elegyedve honos. Rendezem az ismeretlen tájat, kétségeim felől folyvást faggatom magam. Jobb-e állva várni az ellenséget, vagy gyorsasággal reá menni a harcban? Exemplum Pompeius Magnus Julius császárral, parancsolva, hogy állva várnák az ellenséget. Más, helyesen, futással tör Pompeius hadára, annak veszedelmére.

Az oszmán is romlik, mert futással lódul az ellenre, mely lecövekelvén állva várja. Zrinyit veszteg kívánom láttatni, népével egy tömbben a kapu alatt, ahonnan a kedves város főterének templomtornya, mint Trauban, ugyanígy, világlik. Veszteg a maradék centuria de mégis elvész. Vettem a trafikban képeslapokat. Úgy lehet, aki csataképfestő, annak Szigetvárra kell jönnie. Véletlennaplóba illő pillanat, engem igazol. Hittem a várat, a körbefolyó duzzasztott patakot, árkot, a kastélyt, a harcbemutatót, jelmezraktárt és a csatát terepasztalon, annak élőképként mutatott lefolyását méretes bábokkal a lovagteremben, a históriát helyszínen megőrző mintás könyvek garmadáját, tablókat a falon körbe – körbe, hittem a kostökbe varrt aranyakat Deli Vid sorsosainak derekán. Az utolsó éjszaka Mosztárban, zűrzavaros, de holnapután már Sziget. Jó töltet ez az sűrű, élő matéria alattam, töpped, de gázmagja van és robbanékony a luftja. Fekszem, a hídi sokadalom vásári rikoltozása, mint a karom is, a fejem körül, szemem úticélja koszlott meszelés a gerendán, födémdeszkán. Adatokat vesztő, más adattal gyarapodó corpus az, róluk a közlés formája csak megszakításokkal tagolt lehet. Megszakad az álom is – mondhatnánk, rést ütnek a lélekanyag földhöz tapadó klizećiupijačán a falakon keresztül behatoló kozmikus indulat schrapnellek, bizony mondjuk, kívánatos volna valóságnak tapasztalni a jelzést, ami félelmes takarásban a Nap útjának tetszik. Sorsjárásnak? Máshol, fönn fényévnek, micsoda allék! Régi matrac, férgek dúlják, századokkal előtti világok távoli anyagából böknek ide fullánkjaikkal ragályos quintaessentiát. Pókok a függöny korcán, nem édes mama mosta. A célpont közepébe, seggem partjába, mellbimbóm hegyire, szemhéjamra szúrnak. Állott tőzeg ez, a számosállatnak sem illő alom, fekszem álmatlanul, alattam élőlények miriádjai triumfálnak, amiknek szemszerkezetében a fény és az idő alkotmánya nincs oly rejtekezésben, mint azon fejekben, hol az égi mechanika és a négy elem uralma idejét a majesztás fizika rajzolja át egyetemünket. Sötét, rossz szagú lehelete a falaknak, a fing szaga az, éleny a póknak, aszteroidáknak. Vagyok, most már visszafelé, ébredésirányban, iparkodok tanom obszervatóriumába, hol jelen bánatomra kritikai súlypont a tapasztalással megfigyelő ág sorvadása. Kín nélküli fájdalom ez is, nem húsnemű, inas: a pozsonyi akadémián sem sikerült az obszervatórium felállítása, és hallom: egyes egyének munkásságában él tovább az eszme, milyen kívánatosak volnának is a messzelátó megfigyelő helyek a mi Felvidékünkön! Olvasom Ádányt, Andrást, amint nagy elsőbbséget ad a Kopernik – tannak, a hivatásukra nézve teológusok pediglen még ennyire se jutnak. Füstölgök, alig csak a jó szándék hiánya, a matézisé inkább, minek birtokában nem lehetséges a newtoni dinamikát és alkalmazásait tovább tagadni vagy hagyni a megmaradt a szokást, pártatlanul ismertetni Ptolemaiosz, TychoBrahe és Kopernik rendszereit. Olvasom szintúgy Makó könyvében és látom is, amint a csillagászati rész már ésszerűen a mechanikához csatlakozik, miközben Segnernek sokak által csodált könyve – holott élhetne érett spiritusával, – még a mechanikától függetlenül les rá az égitestek futására. Fekszem, nem alszom, bámulom a koszlott meszelést a gerendákon és deszkákon. Együgyű megállapítás: az álom a valóság tartozéka. A gyermekévek felnőtt világ számára gyér tapasztalatát mind itt mögöttem kimosolyogja, mindennél időt állóbb talapzatként képtelenségnek, hamisságnak, távlatosan is tévelygőnek jelenti: cum ergo accepissetacetum, dixit: consummatum est.

A prunusdulcis, azaz édes mandola érát követte a másik, a mérgező anyagokkal fertezett, nyersen fogyasztva halálos mandola arzén – korszaka. Mely súlyos íz, védhetetlenül felszivárog a gondolatba, szókba, mozdulatba. Keserűvé teszi mindazt, amit ad és vesz az ember, levegővé alakulva fojtogat, a lila és mélybarna árnyalataiban szétmossa a tárgyak szemmel látható vonalait, tapintásunkat elbizonytalanítja. Ezt a magot összezúzván szabadul az exoplasma számba vehető méreganyaga, amely a test irányításának pusztulásával oka a légzési rendszer megromlásának is. Kemény lesz tőle a puha és lágy, ami súlyos, tömör. Némely nemzetek, akik az országban maradtak, mint Kossuth anyja és özvegy húga, Zsuzsa, példának okáért még támogatta a Mack féle renitentia mozgalmát, de a besúgók valamennyien helyükön voltak, hej kegyed Wlado-Laci papa, apámuram, ki, ha nem is odaadással, de fundamentálisan helyeselted ezt – pártoltad elfogásukat. Kitoloncolás, Brüsszel. Jósika, Podmaniczky Juli. Hogy is lehetett volna másként? Halál Amerikában? Mérnökkar, orvoskar mind özönlött Vermontba és Virginiába. A szögediSzámwald ott Julius H. Stahel lett a Congress Medállal, Asbóth, a zsidó Knefler és Mándy Mundee Károly, Kozlay, Pomutz György kiket apámuramék de nagyon megemlegettek. Ráday Geda bezzeg a jól fizető maradás koncára csapott Laucsik Mátéval, zsák a foltra: vizsgálóbírája volt. A harc utáni ájer a reménnyel felépített alkotmány maradványait átjárta, kit valósággal rothasztott, kit csak fullasztva kínzott a puha rothadásig. Magyarként ki tervezett, ki ténykedett, ki valamit megvalósított, aljanépnek, csürhebandának számított a vestaszűzmonsTarpeiusán. És midőn a verdikt, hogy fel vagy lefelé legyen-e velem, nem született meg, úgy és akkor jöttem a világra. Napomon az aggódás és a derűs várakozással elegyes aggodalom megfoghatatlan hangulata mintha távolabbra utasította volna a kételyt, a baljós jövőt idéző félelmet, ami ekkoriban mindenkiben rejtezett. Csúnya nő volt a bábaasszony, egyszerű, konyhaszagú falusi viseletben, pruszlikján apró levelek és piros kis virágok szirmai négyzethálószerűen a bársonyra hímezve. Alsó lábszárának szárazbabhüvelynyi viszértágulatait a gyapjúharisnya göbei takarták. „KommalMihae, guggema, dankseigod” – sziszegte az eredménnyel kecsegtető munka hitében Schützné. Kisszebentől fél óra járásra, a szomszéd faluban, Jakubovanyban lakott. Onnan hívták most is, mint, amikor Bella született. Benne volt Wlado-Laci papának bizodalma. „Sénezindteinekoffundbéne”,– tette hozzá, látván azt, amit, mintha a kisgyereknek mondaná. Szájából így hangzott magyarul, hogy „Mihályka, gyere má’, jössz-e, Istennek hála, szép a fejed, szép a lábad”. Ma már többen tudják viszont azt is, hogy „nincs bocsánat… „ Az nem bizonyos igazán csak, hogy hiába-e hát a bánat. Pöfög a mozdony, megy felfelé a dombon Boldogasszonyfának. Egy óra, és Szigetvár, ahol nem várnak, de írtam az Arany Oroszlánnak, meglehet, érkezem. A hosszú vonatos pihenő után fárasztó már az éjszaka is, reggel búrkifli, kakaó, hírlap, Sz., és Vidéke és osonás az ösvényen a hősi erődítményhez. Nem meglepetés az, ami ér, torokszorító légszomj, csapda a lábnak, szívnek, agynak, a hosszú készülést és várakozást követően boldogtalan megszakítás, mint a semmibe forduló váratlan zuhanás, tragédia és összeomlás, mert ahol állok, és amit látok, az a semmi maga. Vagy ami rosszabb, a jelentéktelen attribútumai leosztva az isteni földön, mert nincs várfal, valami kis lőrésre emlékeztető csipke csupán. De Megváltóm!

Nincs kazamata, lánc-függesztette felvonóhíd, ahonnan Krafft Péter még Bécsben  Zrínyit fehér lován mennybe ugrasztotta, nincs palota, hősies büszke, Zrínyi méltóságának tükre, van ellenben folyós sár, sárban hentergő ártány, mangalica orra.Kerékagy, zsellér talpa gyúrta, vályú, gémeskút, négy budiajtó, kukoricagóré.  A táj, a hely, embere és megmaradt eszköze mind a múlté, szépsége odébb állt és helyébe óbégató gyerekhad, köpülő asszonyság, nagyhangú kovács, sintér és kondás került. Állok a kút mellett, tér közepén, a csüggedés emeletnyi csípőfogója felettem. Kis staffelejem tehetetlenségből felállítottam azért és kinyitottam a festékes dobozomat, kitettem a palettát és ecsetet, tubusban pigmenteket az alapozott vászon, fakeret alá és desztillált balzsam terpentint illő üvegcsében. Hanem, hogy amit láttam: a pulyka, a kecske, fél országnyi utazás után gyengén volt kedvemre.  Köpködök, tátom a számat, lépek jobbra balra, topogok, köhögök, dörzsölöm tenyerem, mígnem eszembe nem jön lám, felidézem, s látom, mi nincs a helyzetben: elsőbb is Zrinyi fehér palotáját látom, oszlopos rizalittal, felette a vészt közeledni egy égő, perpendikuláris templomtoronyban, kérem akkor őket Szigetnek Pollacktól. Szekszárdról a házat, a tornyot meg Rohbock metszetén Fünfkirchen katedrálisától. A csekélyke őrző sereg, bús katonák maradnak a kapualjban, szúrós harci gombóc így építészeti ágyútorok, hogy magasodjon előtte a bán, pisztolyából a lövedéket előre repítve egy ujjával rút dolgokat kívánó és felmutató, alattomos oszmán elöljáró félére. Pergetve a mélyebbről felhívott harci és művi emléket, találok elmémben főúrhoz illő elrendezést a meglévő helyett, az Arany Oroszlánban a búrkiflit kakaóba mártva pillantottam meg először a pálmákkal teli fahordókat a restaurant ablaknyílásaiban. Belőlük kettőt úgyszintén „elviszek” hát Zrínyi sosem volt terére, sőt, ahogy így belejöttem, a méltóság fokozására még Róna tavaly avatott szobrát is a Köröndről két teljes példányban, arányosan elhelyezve szépek ezek, és így kerekebbé válik nyomban, ami nem egészen kerek. Sajnálatomra és csataképfestő létemre, csekélyke tudásom van 1566 főúri viseleteiről, így a „mily öltözéket viseljen Zrínyi” kérdésre a választ – nem lévén még tudomásom Budina Sámuel, ČrnkoFerenac kamarás nyomán született leírásról – avval adom meg, hogy újra csak friss emlékezetemből idézek: még ezen a nyáron dr. gróf héderváriKhuen-Héderváry Károly találkozott Ernest von Koerberrel, akkor kiöltözve mutatkozott nekem legközelebbről a díszes magyar. Prémmel szegett, kócsagtollas süveg, panyókára vetett, rókamálasbársonymente, magasan zárt selyemdolmány, testhez álló, dús zsinórozással díszített selyemtrikó nadrág, térdig érő sarkantyús szattyáncsizma, aranyrojtos nyakkendő, meg az ékszer, gomb, öv, süvegforgó, kard, kardkötő. Ezt, így felidézni gyereknek játék, sebesen öltöm Zrínyire, csüggedek azonban, mindez az Istent, magyarokat, Zrinyi alakját nem rontja, az oszmánoknak viszont: annyi. Nem is akartam, de nem is voltam rá képes, szépet, embert, katonát erőszakos muszlimban adni. Nagy tapasztalat, fényes megvilágosulás követte később csüggedésemet: nem büntetést találtam a kimosott padmalyon, káprázatot, melyen a legcsillogóbb a Nap útjának hátterében az ég valódi, azúr heve, és a kényszeres találékonyság, ami a tehetetlenség körében vezényelni kezdte béna énem, felnyitotta minden kedvem, összetársított képzetem, mind a sötét kór felől élet felé szólítót. És bizony – mert a nagyszerű tárgynak a valóságban csak homály jutott – nem bántam, hogy a hősi kép némely illetlen, de „fogható” felhangot kapott. Mozdulatommal, szakállas arcommal én avattam Szigeten hőssé magam, támadva mindazon ellen, ami rossz, avas.

A tárgyi-természet fogyatékaival küzdve a műteremnek használt szállodában, a több napos magány percei alatt, emeltem a kép főszereplőjét és önmagamat, ítélő zsürorrá, nemzeti hőssé, akasztó hóhérrá, temető pappá.Itt állítottam meg egy ponton a kép meséjét is a fura diadalt fenntartva: szerte a potyázó török, mögöttem egy nemzet a kapualjban. A némán dördülő lövés épp úgy az enyém, mint ama tojáshab pisztolyom leghegyén. Megsejtettem én itt: a kapuban tömörülő színesen fekete alakok nem fognak követni, nem mennek tüzet oltani, a kastély védelmét meghagyják nekem, a művészetnek és a Zrínyit formázó két darab Róna szobornak. Amit a kétségbeesés és az újdonság keltette helyzet közben szorultságomban megéreztem, nem lehetet kevesebb, mint, hogy az idő életének, és jelképvilágának alkalmilag befellegzett. És ahogy a kép festői szervezését, eszközeit – a hagyomány előírta a szabálytól nagy függetlenségben – elszabadulni látom, az összevissza és széttartó vonalakat, a nagyság- konstancia középponttól való függetlenségét, miképpen a textúra grádienst, mely szerint a távolsággal a mintázat sűrűsége a kiismerhetetlen zavarodottságig fokozódik, vélem, ez a mi világunk is visszaadja csakhamar javait a szétcsúszott, de isteni törvényből született atomoknak. És mert az idő nem végtelen, de tágas, utána következend az újabb osztozkodás…

  1. május 1.

Aknai Tamás verse a 2019. évi Salvatore Quasimodo különdíjat nyert a nemzetközi költőversenyen. Erről itt adtam hírt.