LÁNYOK

Ez énekelt, az arcát tárta a
fogyó fénynek, melyből a hegy gerince
leszelt már jókorát. Az árny fala
a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse, 

szél bújt elő a fűzfák rejtekéből
nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen.
A part kisült-füvű meredekéről
a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen. 

És régi törzsek nőttek, régi lomb,
és régi szél és régi alkony éledt,
s belőlem régi álom, régi gond
bontott egy régi képet, régi képet.

A vers szövegét az Összegyűjtött versek c. Csorba kötet szövege alapján közlöm. A Kortárs szövegváltozatában nem voltak írásjelek.