Fehér Zoltán, Csorba Győző nagy kedvelője és az én nagy segítőm (kinek  a Csorba Emléklapon már külön oldala is van;) karácsonyra megajándékozott egy 1988-as Csorba levéllel (ehelyt is hálásan köszönöm!), melyet a költő a Grimasz c., rövid ideig létezett szatirikus irodalmi lap szerkesztőjének, Tímár Györgynek küldött. (Tímár György "szómagyarázata" a Nevető lexikonból: "GRIMASZ (Fintorosz). Görög tábornok, a lemondott katonai junta vezetője.") A lapot haláláig Galsai Pongrác szerkesztette, ezért címezte Csorba így a levelet: "Galsai Pongrácné címén Tímár György író, szerkesztő, részére". 

A levél első oldala, a levél második oldala.

A levél szövege:

"Pécs, 88. okt. 29. Kedves Gyurka, köszönöm leveledet. Sietek válaszolni: ezúttal képtelen vagyok küldeni akármit is a Grimasz-nak. Furcsa szellemi tompaság ül rajtam. A fejem – gyakran úgy érzem – egészen megzavarodik. Nagy kínnal írok meg egy-egy verset is. Sajnos, agyi ér-műtétem óta nem vagyok % többé a régi. Bizonyára nem is leszek. Szegény Pongrác is többször kért tőlem anyagot, de Neki sem tudtam küldeni. Persze pongyolán elmesélgetni ezt-azt, arra még van erőm (Csordás G.) nyilván ilyesfélékre gondolt), de a megfogalmazásra már nincs. "Eljött a búcsú-évad" – idézem magamat. Tudomásul kell vennem. Ne haragudjál! Rokonszenvem pedig a Tiétek. Szeretettel kívánok jó munkát. Csorba Győző."

A megrázó levélhez nem kell kommentár, a költő, csakúgy, mint verseiben, pontosan fogalmaz. Néhány adatot közlök csak, amelyek a helyzetet a költő további verseinek segítségével magyarázzák.
A költő "agyi ér-műtétje", melyet a levélben idéz, 1985-ben volt, erről három verset is írt, amelyeket azonban kötetben már nem közölt, azok csak a Hátrahagyott versek c. poszthumusz gyűjteményben jelenhettek meg. A versek – [Aludtam, s késekkel kutattak…]; [Itt voltam-e még…?]; Meleg tenyérben – a kötetben a keletkezés időrendjét követve találhatók: a megnyíló tartalomjegyzékben (baloldali menü) az 1985-ös évet kell megkeresni, s a jegyzék közepe táján, a címre kattintva lesznek olvashatók. Az [Aludtam s késekkel kutattak…] c. vershez tartozó 195. sz. jegyzetből a műtét minden lényeges adatát megtudhatjuk: „A versesfüzetben az előző oldalon a lap tetején jegyzet: "85. dec. 5–19. Ideg- és elmeklinika. Dec. 11-én műtét, Aorta carotis interna-szűkület (dr. Stefanics János)”; Súlyos érműtétje után írt vers. A műtét során rövid időre megállt a költő szíve. Az orvosok újraélesztették. dr. Stefanics János az operáló orvos. A költő több verset is írt erről az esetről. Ld. például Meleg tenyérben és [Itt voltam-e még…?]."

S valóban, Csorba – noha lehet, az életét mentették meg vele – a műtét után már soha nem lett a "régi", nem javult az állapota, sőt, fokozatosan romlott. Keserű "önidézése" sajnos igaz volt, számára "Eljött a búcsú-évad." 1985 után már "csak" A szavak bolyhai (1988) és a Szemközt vele (1991) c. új verseket tartalmazó kötete jelent meg. Az 1985 után kiadott további kötetei közül az Egy eltűnt utcára Tüskés Tibor válogatása volt Csorba pécsi témájú verseiből (1991) A Kétféle idő (1995) c. válogatott kötetet már ágyhoz kötötten állította össze az én segítségemmel (akkortájt, mikor a kötet verseit "válogatta" – majd egyszer talán megírom, miért tettem idézőjelbe a válogatta szót -, Harkányban feküdt, a Gyógyfürdőben: orvosai azzal biztatták, a masszáz és a különféle kezelések talpra állítják), s végül a Csikorgó c. kötete, melyet már Bertók László állított össze, szerkesztett, rendezett sajtó alá Csorba addig meg nem jelent verseiből, s amely már csak a költő halála után két héttel készült el a nyomdában…  

Végül Galsait is idézem, hiszen a levél egyik "főszereplője". A kiváló író, szerkesztő Csorba egyik legjobb barátja 1988-ban halt meg. A költő verset írt Galsai halálhírére, amely szintén a Hátrahagyott versek c. kötetben jelent meg G. P. után címmel (a tartalomjegyzék 1988-as évében található). Csorba a halálhír vételekor ezt jegyzi be versesfüzetébe: "Galsai Pongrác meghalt. 1988. ápr. 22-én reggel 8 órakor. Ugyanezen a napon reggel ¾ 8-kor lett rosszul. A hét elején 3 napig Bécsben volt, s jókedvűen tért haza. Márta (a felesége) meg akarta kérdezni kezelőorvosát, elutazhat-e, Pongrác nem engedte. Szegény, szegény, szegény! Margitka is én is nagyon szerettük. Intenzív kórházi kezelése után beszéltem Vele utoljára kb. márc. 25–30 körül. Isten veled, drága Gráci!”  

Most már a levél mindegyik szereplője túlról figyeli itteni életünket, de Galsait és Tímár Györgyöt ismerve – bízzunk benne – ott sem rosszkedvűen telnek napjaik…