CSŰRÖS MIKLÓS

„50 ÉV MÉG A BALKÁN SZÉLÉN IS NAGY IDŐ"

 Takáts Gyula levelezése Csorba Győzővel és Fodor Andrással

Csorbát és Takátsot, a pécsi és kaposvári költőt belső látásunk szívesen vetíti egymás mellé olyasformán, ahogyan egy közös utazás alkalmából a fiatalabb dunántúli pálya­társának, Takács Imrének a valóságban megadatott. A hatvanéves Csorba Győzőnek kül­dött Üdvözlet…-ében írja: „Emlékszem egy Győrből való hazautazásunkra. Sopronból jövő vonatra szálltunk föl. Két afféle »hosszú hajú huligán« mellé ült Csorba Győző és Takáts Gyula. A fiúk méregették az európai öltönyö-ket, a nyakkendőket, a frissen borot­vált állakat, Takáts Gyulán az ápolt bajuszt, de mikorra Budaörsnél jártunk, a fiúk min­den idegensége eloszlott, párává lett. A két tanár bácsi a görög kultúráról, Itáliáról és Ró­máról, a balatoni halakról, a fenékpusztai pásztorokról, az avantgárd irodalomról – és annak személyi-ségeiről – a régi Pécsről, a jelenkori szociológiai, gazdasági, politikai és esztétikai kérdésekről annyi gondolatot cserélt, közölt és vitatott meg, hogy bizony atya­mesterek lettek a fiúk szemében is.” Takács Imre azt kívánja, 1976-ban, hogy minél több tanítványa és tisztelője legyen a két „atyamesterben” megtestesülő költőtípusnak és embe­ri példának: „Ennyire se lennénk egyedül, ha az ország minden nagy városából egy költő folytonos üzenetére számíthatnánk”. Fél évszázadon át tartó levelezésük kötete, melyet most kezünkben tartunk (Sajtó alá rendezte Pintér László. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2008. 224 oldal, 1990 Ft), jó alkalom, hogy üzenetük összefonódó és szétváló szólamát fölidézzük, értelmezzük és épülésünkre fordítsuk.
          Önérzetes vidékiségük (Pethő Bertalan szavával a ’provinciátus’ létezés és viselkedésforma), veleszületett tiszteletük a leírt szó, a filológiai kultúra iránt, és hivatásként fölfogott szakmájuk egymást erősítő föltétele volt annak, hogy mindketten kivételesen nagy gondot fordítottak a levelezésre és a levelek gyűjtésére, megőrzésére. Takáts Gyula évtizedekig múzeumigazgató volt, Csorba Győző a pécsi Városi Könyvtár munkatársa, majd vezetője. Baráti körükhöz tartozott a könyvtáros-polihisztor Várkonyi Nándor és a tudós levéltáros Kanyar József. Takáts saját életműve szerves részének tartotta neves kortársai hozzá írott leveleinek kiadását és jegyzetelését, publikálta például Egry József, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor leveleit; feltűnést keltett az a „levélantológia” (Helyét kereső nemzedék. Költők levelei 1934-1949), amelyet a „Nyugat utáni, sokat megélt és megjárt nemzedék pályakezdésének” színes és objektív, hézagpótló dokumentumaként tartunk számon. Alig észrevehető átmenetekkel fonódik össze esszéiben az értekezés meg a levéldokumentum műfaja és stílusa – frappánsan példázza a műfajoknak ezt a tudatos vegyítését a Fonyódi iro­dalmi adatok című vallomásos emlékezés.
           Bár később bontakozott ki, nem kevésbé volt fontos és öntudatos a „leletmentés”, az öndokumentáció Csorba Győző számára sem. A költő hagyatékának gondozója, a Csor­ba-Takáts-levelezést is sajtó alá rendező Pintér László kötetünk utószavában „félig posz­tumusz” és „valódi posztumusz” kötetek korszakára bontja Csorba utókorát. Az életmű levelező aspektusát bemutató kötetek „csak” 2004 óta sorjáznak. Levelező társai zöme „a Pécsett indult, ott is élt, de aztán Budapestre került” írótársak csoportja. Pintér találóan emeli ki a Pro Pannonia Kiadó és a körülötte csoportosuló „kicsi, de annál agilisabb gár­da” – Bertók László, Csuhai István, Szirtes Gábor, Tüskés Tibor – szerepét (s persze Pintér neve is oda kívánkozik ebbe a csoportba) a dél-dunántúli irodalom történetének forrás­kutatásában és írásos adatai közzétételében.
           Egymásnak írott első leveleik 1941-ben és a következő háborús években keletkeztek. A témák többsége a már régebben működő Janus Pannonius Társaság és a frissen indí­tott Sorsunk című pécsi folyóirat ügyeivel kapcsolatos, vagy egymás köteteinek ismerte­tését, a Magyar Csillag körüli híreket érinti. Szerep-kettősük bonyolultabb, mint a szer­kesztő és a szerző pusztán adminisztratív párosáé: Csorba évtizedeken át minden pécsi folyóiratnak, beleértve a főszerkesztő-cserék által nyomatékosított szemléleti fordulato­kat, alkorszakokat is – munkatársa, nélkülözhetetlen tanácsadója, minőséget garantáló védjegye. De Takáts sem csak a kéziratot küldi beidegződésként Somogyból Baranyába: felelősséget érez a szomszéd megye központjában kiadott lap(ok) tartalmáért és színvo­naláért, közli tanácsait és aggályait, alakító részese akar lenni a pannon szellemiségnek. „A Sorsunkat ne hanyagoljátok el. Segítsetek Nándornak!” – írja 1943 májusában (4.), s a világháború utáni fölocsúdáskor újra siet kinyilvánítani pécsi elköteleződését: „mi új­ság a Sorsunk és Nándor körül? Minden érdekel, ami Pécsen van. A könyvtár, J. Panno­nius ügy stb. stb.” (8.)
        Az intenzív érdeklődés magyarázata, hogy kapcsolatuk régebbi eredetű a Sorsunk in­dulásánál, sőt távolabbi előtörténetéhez hozzátartoznak Takáts pécsi egyetemi évei 1929 és 1934 között. Ekkor ismeri meg az idősebb Várkonyi Nándort (szül. 1896), Fülep Lajost (1885), a formálódó harmadik nemzedék vezérei közül Weöres Sándort, Tatay Sándort. Csorba később és a jogi karon (nem bölcsészeten!) végzi pécsi egyetemi tanulmányait: ez sokat megértet abból, hogy a fiatalabb, költőként később induló, a kapcsolatteremtésben járatlanabb Csorba országos tekintélynek kijáró tisztelettel szólítja meg költőtársát, nem kérdőjelezi meg illetékességét a város és a folyóirat dolgaiban. Összezördülésnek is túl­zás minősíteni azt a néhány esetet, amikor Csorba nem vállalja egy-egy Takáts közvetítette vers vagy kisgrafika közlését; a közös szellemi cél, a minél magasabb színvona­lú dél-dunántúli irodalom igénye fölébe emeli őket apró ízlésbeli differenciáknak.
          Bosszankodásnak, ha nyoma van a levelezésükben, ak­kor azt az irodalompolitika bornírt elvárásai és packázásai okozzák. 1952-ben Csorba „csodálatos lapunk”-nak aposzt­rofálja az akkori Dunántúlt, Takáts pedig tömör helyzetje­lentéssel és sokatmondó elhallgatással tetézi az iróniát (51.): „Különben csodálatos lapotokból küldessél címemre egy példányt. A már megjelentből. Hadd lássak, tanuljak és okuljak. Ez ráfér az emberre. Kü­lönben nem régen beszélgettem Sanyiékkal (Weöres), Jékelyékkel, Berdával stb. barátaink­kal egy kis budai kocsmában. Dolgoznak. Magam is elég sokat írok. Verset. Kiszállok sokat vidékre. Tanulok és látok. Szép anyag gyűl össze az ember fejében.” Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy szerkesztőbarátja „néhány szép tájverset” kér tőle a Dunántúl számá­ra. Még jobban megkeseredik a közlések humora, amikor életbevágó méltánytalanságok történnek Takátscsal. „Lakásomat elvették: ezzel nyitották Kaposban a törvényesség meg­szilárdítását. (…) jelenleg egy nem fűthető szobaféle raktáram maradt. 9 fokos múzsák ölel­getnek az életszínvonal olympi felhői felé.” Egyszer mégis fölháborodik, mert egy novellá­ját iktatószámmal ellátva és elutasító lektori jelentéssel együtt kapja vissza: „a novellát nektek küldtem, mert kértétek, és nem adminisztratív darabnak: 276/9 szám-nak. Ezért furcsának tartom a lektorálást, és ráadásul, hogy el is külditek. Nem akarok semmiféle rub­rikában szerepelni!” (56.) Ebben a levélben a megszólítás megkülönböztetésképpen nem Csorbának, hanem „Kedves Barátaim”-nak szól, éreztetve, hogy az indulat kire irányul. Csorba Győző is ki-kifakadt a szerkesztői munkával járó kényszerű kompromisszumok és emberi meghasonlások miatt. „Annyiféle igényt kell kielégítenünk, s olyan kevésszer s oly kis terjedelemben jelenünk meg, hogy ha nem sikerül havi lappá válnunk, teljes csőd fenye­get. Én már igen erősen foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Régi barátaim egyre-másra sértődnek meg, s idegenednek el tőlem. S igen-igen erős dunántúli városok fél- vagy negyed-tehetségeinek hovatovább lázadássá fajuló nyomása is. Nem embernek való munka a szerkesztés!” (75.)
         Barátságuk elmélyülésének és véglegesedésének később szimbólummá, egyezmé­nyes jellé finomuló alkalma a közös római tartózkodás 1947-48-ban. Csorba, aki előbb utazik oda, és előbb érkezik vissza, mind az utazási okmányok megszerzésének ügyinté­zésébe, mind a hazautazás gondjaiba előbb avatódik be barátjánál. A tenni- és tudnivaló­kat aprólékosan részletezi, erről szóló levelei (34. és 37.) alighanem a leghosszabbak a kö­tetben. A közös itáliai élményeket bőséges dokumentumforrásból ismerjük (például Csorba Győző A város oldalában és Római följegyzések, 1947-1948 című köteteiből), de lelki „utóéletük” évtizedeken át föl-fölbukkanó szubjektív emlékezetük legbensőségesebben a levelezésből támasztható föl. A nosztalgiát fokozza, hogy az emlékeket a „fordulat éve” komor hazai valósága ellenpontozza: „Rómára s Itáliára rengeteget gondolok, sokszor szorul el a szívem, kívánkozom vissza. Ki tudja, sikerül-e még valaha.” (Csorba, 39.) „Bi­zony szép és baráti, mondhatnám, testvéri hónap volt, melyet Itáliában együtt töltöttünk. Azt hiszem, életünk legszebb része elmúlt vele. (…) az egész csak, mint egy víz alatti táj lebeg előttem az idő tengerfenekén.” (Takáts, 42.). Később, külföldön mindkettejüknek eszébe ötlik: „Azért jobb volt, amikor kettesben jártuk Itáliát.” (Csorba, 89.) „Barangolá­sainak Városa” – ez a szószerkezet Rómát és közös sétáikat idézi számukra. Költészetük­ben is mély nyomot hagynak az Olaszországban töltött hónapok, Csorbáéban tematiku­san, Takátséban szemléletalakító módon. Vendégtársaikhoz a római Magyar Akadémián gyakran társítanak ottani és akkori reminiszcenciákat, még ha az ismeretség korábbi kele­tű volt és később évtizedeket ívelt is át, például Weöres Sándor, a pécsi zeneszerző Ta­kács Jenő vagy Kardos Tibor estében.
           Kardos Tibor kezdeményezése volt a levelezésben gyakran emlegetett nagy műfordí­tói vállalkozás, Janus Pannonius művei új magyar kiadása. Az 1947-48-as római vendé­gek közül Csorba Győző bizonyult a legambiciózusabb Janus-tolmácsolónak. Takáts is készített meggyőző fordításokat és szép portrétanulmányokat a humanista költőről, de olykor panaszkodott, hogy eredeti műveire kevesebb ideje jut. Az ötvenes években a ma­gyar műfordító-költők ellentétesen nyilatkoztak a (költőhöz méltó munkát, de kényszert, gúzst is jelentő) műfordításról. Ekkor keletkezett Kálnoky László fájdalmasan??? groteszk panaszverse A műfordító haláláról és Vas István hálatelt ódája, A műfordító köszönete. Takáts indulatos véleménye Kálnokyéhoz állt közelebb, Csorbáé inkább Vaséhoz. „Jó más egyénisége mögé bújni, ha az ember nem beszélhet úgy, ahogy szeretné.” (41.) – Kálnoky és Csorba között akaratlanul is némi feszültség támadt, amikor versenyhelyzet­be kerültek a Faust második részének fordítói pályázata dolgában. A részletekről Csorba szempontjából A város oldalában utolsó fejezete tájékoztat. Takátsnak, Weöresnek és Vas­nak valószínűleg kényes feladat lehetett határozottan állást foglalnia, hiszen többféle el­kötelezettség béklyózta őket. Mindkét érdekelt felet becsülték és szerették, és minden lehetségeset elkövettek a kedvező megoldásért. Erőfeszítéseiket részletesen tárgyalja Takáts Gyula 67. levele. A pillanatnyi érdekkülönbözés kölcsönösen nemes későbbi föl­dolgozása jó példa lehet hasonló konfliktusok kezelésére. Kálnoky minden alkalmat meg­ragadott, hogy a körülményeket tisztázza, és a Csorba-fordítás megjelenését előmozdítsa, Csorba pedig szép verset írt Kálnoky hetvenedik születésnapjára (az ünnepelt prózaver­ses-anekdotikus modorában, olasz emlékei közül választva tárgyat), majd halálhírétől megrendülten.
          Irodalomtörténeti jelentőségűek azok az értesülések és szempontok, amelyek a költő­barátok egymás műveiről szóló reflexióban villannak föl. Takáts lapidárisabban tömöríti véleményét, Csorba esszészerűen mérlegel, elemez. Kéziratok formálódását, kényszerű vagy saját szándékból történő változásokat kísérhetünk nyomon; kölcsönös figyelmük folyóiratbeli egyes közlésekre, kötetekre, majd belőlük készített válogatásokra is kiterjed. Az Ocsúdó évek című Csorba-kötet eredetileg terjedelmesebb volt, és Anabázis lett volna a címe. Ez a Xenophóntól ismert görög szó évtizedekkel később tér vissza egy Csorba-kötet élén, jellemző adalékul a fiatalkorban bevésett képzet szívósságára és újraéledésére. Pécsi kollégája korai terméséből Takátshoz különösen közel áll a Dunaszekcső, Csorbához pedig (hogy az ízlés másutt is szembetűnő ellentétét későbbi példán szemléltessük) A semmi ár­nyéka kötet Más távlat ciklusának „gyászoló, búcsúzó, vergődő, köszönő szonett-emlékso­rai” melyek között „a Laurát sirató Petrarca-szonettek magaslati levegőjét” érzi (124.). Kettejük összehasonlításakor gyakran ismétlődik az az ellentétező tipológia, hogy Takáts inkább a világ felé forduló, könnyedén és sokat író típus, Csorba önmagába mélyed, gyöt­relmesebb alkat, kevesebbet ír. Ezt az osztályozást eleveníti föl és igazolja Csorba önval­lomásával Tüskés Tibor magvas előszava is. A Csorba halálát megelőző és az utána kö­vetkező időszak módosította az arányokat, és okafogyottá tette a „szófukar” jelzőt, hála annak a szorgos filológiai és kiadói munkának, „leletmentésnek”, amelyet a kötet utósza­vában Pintér László foglal össze. Annyiban igazat kell adnunk Pintérnek, hogy Csorba fordítóként is elsősorban költői életművét gyarapította, Takáts viszont prózában is „ki­emelkedőt alkotott”. A Polgárjelöltek hatását például már-már irigykedő elragadtatással ecseteli Csorba: „Remekül sikerült alakjaid rajza, de talán mindennél jobban az atmoszfé­ra megteremtése. Szinte jó belebújni a regény világába. (…) S ezt talán tárgyad költői sze­relésével tudtad elérni – s a nyelved ragyogó poézisével. (…) Komoly, nagy regény ez a Te műved.” (13.).
            A „kissé irigyellek” (szó szerint Csorba kifejezése) kettejük kapcsolatában sohasem azt jelenti, hogy egyikük bosszúságot érez a másik sikere miatt, vagy magáénak kívánja ezt vagy azt az értéket. Ez a szófordulat inkább a méltánylást fejezi ki, örömteli becsülését a közös tartomány olyan gazdagításának, amely történetesen nem az én egyéni érdemem. Az utószó találóan nevezi nemes versengésnek, a minőség elvét és az egymásnak nyújtott mindenkori támogatást szem előtt tartó, hasznos vetélkedésnek a két „régióközpont”, Pécs és Kaposvár viszonyát a szellemi életben. Átfutó felhőként zavarja csak meg a Csor­ba és Takáts közötti barátság állhatatos derűjét az 1985. áprilisi Kossuth-díj epizódja. „Vi­déki” költők közül Csorba kap elsőként kitüntetést, de Takáts gratulációjára rosszkedvű­en válaszol: „Örömöm hidd el – nagyobb lett volna, ha mindketten ott lehettünk volna a díjazottak között.” (137.) Ettől fogva célzás sem esik köztük rangsorolásról vagy versengésről; csak a lábjegyzetben és az utószóban említődik mindkettejük költőtársa és levele­zőpartnere, Fodor András bizalmas véleménye az ügyről. Az 1929-ben született Fodor András a Dél-Dunántúlról, közelebbről Somogyból és Kaposvárról Budapestre kerülő, a fővárosban meggyökerező, de a „szülöttem földhöz” élete végéig ragaszkodó irodalmár típusa. Takátsot és Csorbát kamaszkorától ismeri, Csorbával folytatott levelezése 2005-ben jelent meg „…hűséges baráti ölelésemet küldöm…” címmel. Mindkét mesteréhez oda­adóan hű maradt, kitéphetetlen emléket őrzött arról, hogy folyóiratban megjelent első versét Takáts küldte Pécsre, és Csorba Győző közölte a Sorsunk 1946. novemberi számá­ban (lásd a Takáts–Csorba-levelezésben, 14-15.).
          Fodor András és Takáts Gyula levelezése (Fodor András és Takáts Gyula levelezése. Szerkesztette és a jegyzeteket írta Pintér László. Pro Pannonia Kiadó Pécs, 2007. 536 oldal, 2500 Ft) a kötet szerint 1948 januárjában kezdődik, Fodor terjedelmes beszámolójával Eötvös-kollégiumbeli tapasztalatairól. Kapcsolatuk ennél a dátumnál jóval korábbi. Takáts már az 1943-1944-es tanévben osztályfőnöke volt a kaposvári Somssich Pál Reálgimnáziumban, az „előidőkről” részletes beszámolót tar­talmaznak A somogyi diák és A Kollégium című Fodor-naplókötetek, valamint mindkette­jük egymásról szóló, életrajzi dokumentumokban gazdag portrétanulmányai. A tanár-di­ák reláció 1946-47-ben vált az idősebb és a kezdő költő szövetségévé, ami ekkortájt jórészt Takáts „egyenrangúságot” sugalló pazar nagyvonalúságában nyilatkozik meg: ol­vassa és bírálja Fodor verseit, egyengeti első publikációinak útját, bemutatja barátainak, köztük Egry Józsefnek, Tatay Sándornak, Szabó Lőrincnek, Csorba Győzőnek. Bevonja a Berzsenyi Társaság rendezvényeibe és ügyeibe, könyveket kölcsönöz neki, költőkről és folyóiratokról beszélgetnek. Jó hírét terjeszti Pécsett és Budapesten, még keresztneve megváltoztatásában is tanácsot ad a kellemesebb hangzás érdekében. Figyelemmel kíséri Fodor Eötvös-kollégiumi fölvételét, és Olaszországba utaztában még fölkeresi a Ménesi úti nevezetes épületben, anélkül, hogy az útra indító pártfogó szerepével visszaélne.
           Mindezt nemcsak a történeti háttér részleteként érdemes fölidéznünk, hanem az egész levelezés érzelmi és erkölcsi tartalmának és hőfokának magyarázatául is. Értő olva­sókban is keletkezhet olyan benyomás, mintha az ötvenes évektől fogva Fodor mindvé­gig alázatos famulusként teljesítené mestere megbízásait, képviselné érdekeit, intézné ügyeit. Valójában lankadatlanul csak törleszt és viszonoz; szó szerint veszi, és a gyakor­latban érvényesíti a barátság és a hűség fogalmait; etikájának paradox sarokköve a „bol­dog tartozás”.
           Az „első” levél, amely az elmondottak szerint és a korai naplóból bizonyíthatóan nem az első, hosszú, és tartalma summázat az Eötvösbe 1947-ben fölvett filosz első fél­évi kollégiumi tapasztalatairól. A gesztus a másik fél helyzetébe való empatikus bele­élésről tanúskodik: a hónapokig Rómában tartózkodó Takátsnak éppen ilyen pontos, tárgyszerű ábrázolásra lehetett szüksége a „fordulat éve” hazai előzményeiről és at­moszférikus alakulásairól. Le is szögezi buzdító tanácsot küldő – még Rómában kelte­zett – válaszában: „Okosan tetted, hogy részletesen beszámoltál. Így legalább megértek sok mindent. Semmi se keserítsen el. Dolgozz, a többi mind mellékes.” (2.) Ez a maxima megerősíti azt a korábbi figyelmeztetést, amelyet Fodor is idéz, hogy ne foglalkozzék a politikával, és szemérmesen visszafogott válasz a volt diák nem érzelmeskedő, de a vár­ható megpróbáltatások előérzetétől súlyosbított vallomására: „semmiféle önállósulás, idő és térbeli távolság nem tudja kisebbíteni Tanár Úr iránti ragaszkodásomat.” (1.)
          Az 1954 novembertől újra sorjázó levelek ennek a korai szövetségnek a megvalósítá­sát, köznapi tettekre lebontását dokumentálják. „Takáts Gyula gyakran kéri leveleiben a költőtárs gyakorlati segítségét, tájékoztatását a fővárosi lapoknak, folyóiratoknak, ki­adóknak küldött kéziratai ügyében” – írja a levelezés egyik hosszmetszetéről Tüskés Ti­bor. 1956 előtt különösen a Csillag szerkesztőségében töltött évek követeltek helytálló bá­torságot és rugalmas taktikázást Fodortól. A Király István vezetésével működő orgánum az egyik legjellegzetesebb színtere volt az irodalom pártirányítása és a független ízlés, a személyes jóindulat közti küzdelemnek. – A forradalom leverése utáni írói közhangulat, a megtorlások és az irodalom elitjének közérzete kerülnek a középpontba a levelezés 1957 januárjától számítható szakaszában (például 56. és 57. levél). Fontosabbá válnak egyúttal az írószövetségi hírek, mint a politikai és a szellemi élet közötti feszültség indikátorai. Megbízhatóan követhető a dialógusból, hogy szívós vitáik a szerkesztőségekkel, kritiká­val, érdekcsoportokkal végiggondolt elveken alapulnak. Takáts nyilvános polémiába kapcsolódik be Sokarcú népiség vagy sokarcú szocializmus? című cikkével 1965-ben, Fodor ebben az évtizedben írja későbbi tanulmánykötete, A nemzedék hangján (1973) törzsanya­gát. 1965-ben ismerteti Takátscsal egyik összeszólakozását az Új Írás kritikai rovatának szerkesztőjével: „ők egy avantgard szocialista folyóirat, s nem engedhetik meg maguk­nak, hogy olyan apolitikus, korszerűtlen költőket emeljenek ki, mint Takáts Gyula vagy Csorba Győző. (Írtam egyébként rövid levelet is a szerkesztőségnek, miben felsoroltam a sérelmezett eseteket és neveket, hadd lássák, milyen tudatos szisztémáról árulkodik mű­ködésük. Közöltem, hogy jólesik a kívül maradókkal szolidaritást vállalnom.)” (123.)
           Mennyiségét és szellemi súlyát tekintve is jókora részt foglal el hármójuk levelezésé­ben a kritika megtárgyalása. A vidéki költőt-írót valóságos vagy vélt elszigeteltségében, a fővárosi irodalmi élettel való kapcsolatainak nehézkessége. döcögőssége miatt érzéke­nyebben érinti a mellőztetés és a félremagyarázás, mint a szerencsésebb budapestit. A publikációk sorsa, a kötetküldés és dedikáció, egymás műveinek levélbeli és nyilvános méltatása, a kritikai visszhang alakítása és megvitatása számukra kiemelt téma; az érzé­kenységet életformájuk, helyzettudatuk növeli és finomítja. A vidéken élést a bírálói szemlélet árnyalatlansága vagy a pontatlan fogalmazás könnyen torzítja vidékiességgé. Takáts és Csorba „helyét kereső nemzedékét” tartósan kísérik az indulásuk évtizedében magas tekintélyek állásfoglalásával is szentesített, a fordulat éve után új ideológiai vá­dakkal súlyosbított előítéletek. Weöres Sándor még a harmincas években írta meg nagy vitaversét, a „Harmadik nemzedék”-et; évtizedekkel később visszarímel rá Takáts Gyulának című verse: keletkezés-történetéről Fodor András számol be Takátsnak a 128. levelében.

Megállapítják, hogy nem vagy zsenyi
            Átélte ezt Somogyban Berzsenyi.
            Lám a somogyi sors gyümölcsey!
            Csak a te bírád nem Kölcsey. 

           Takáts nehezményezi a költészete körül „terjengő és terjesztett” téveszméket; a műér­tés általános félszegségét, elterjedt sztereotípiáit éri bennük tetten, s az ízlését, ars poéticáját megfogalmazó szentenciák levelezése legértékesebb lapjai közé tartoznak. Fo­dornak gyakran mintha titkos üzeneteket küldene, amelyek tartalmazzák a lényeges szempontokat és a módszertani elveket a majdani kritikusok számára. A bírálónak, jegyzi meg például 1955-ben (22.), „itt alkalma nyílna eloszlatni pár ostoba dolgot. Így elsősor­ban azt, hogy nem vagyok tájköltő. Ez csak az első, és ezzel összefügg az is, hogy nem va­gyok vidéki költő. Ebből, illetve ezeknek az összekeveréséből születtek a felületes és sér­tő, ízetlen írások. Egy életstílusból indul a költészetem, amelynek alapja a föld, az a föld, amelyről a lábamat nem akarom levenni, és az aszfaltra tenni. Nem új, hisz a görög művé­szet életlátása ez. Együtt a természettel élni…” Csorba Gvőzővel olyan ítélőerővel és kife­jező stílusban jellemzik egymás köteteit, amely már a készülő vagy érlelődő esszéváltozat előlegének tünteti föl leveleiket. Takáts egyik 1947-es leveléből (25.): „Ez a versesköteted igen-igen tetszik. Verseidnek zárt és tömör szépsége, formáinak változatossága és a szí­neknek mind erősebben való ragyogása az, ami mind többször adja kezembe a Szabadu­lást. (…) Különben a Dunánál hangja az, ami azt hiszem, mind szélesebbre oldódva lírád­ban, olyan emberi hang, melyre széles visszhangnak kell felelni.” Csorba még akkor is hasonló igényességgel fogalmaz, amikor – már öregen – a betegségtől „itt-ott elcsúszik a keze”, és nem készül publikálni véleményét. A 147. levélben, 1989-ben Takáts Kövül az idő című kötetére válaszol: „Nem tudtam megállni, hogy egyvégtében végig ne olvassam. Megtörtént, igaz örömet találtam benne. Főként bölcs és alighanem egyetlen lehetséges öregkori emberi életszemléletedet és magatartásodat irigylem és helyeslem. Sajnos, én erre képtelen vagyok. (…) A Csu Fu költemények főként eredetiségükkel leptek meg. A többi inkább a megszokott és megszeretett Takáts Gyula. Köztük gyakorta csúcsok.”
           Különös intermezzo hármójuk kapcsolattörténetében Fodor András Takátsnak írott 1985. áprilisi 9-i levele (432.). Előrehozott fanyar névnapi köszöntés. (Isten) „Éltessen úgy is mint nem-Kossuth-díjast!” A lábjegyzetből megtudjuk, hogy az az évi kitüntetettek Csorba Győző, Ottlik Géza, Száraz György, Vas István. Fodor kétségbeesett iróniával ör­vendezik, hogy Takáts „nem fért bele ebbe a négyszögbe”. A díjkiosztások visszhangját máskor is jellemezte az állam és a pártközpont beavatkozása miatti elégedetlen szitkozó­dás; a céhbeliek elfogadta listákat a kultúrpolitikai hatalom rendre önkényesen megvál­toztatta, nemkívánatos neveket törölt, és saját támogatottjait olykor cinikusan jutalmazta. A nyolcvanas évek közepén különösen ellenségessé vált az írók (az írószövetség) és a mű­vészetpolitikai irányítás közötti viszony. Fodor – előbb a Költői Szakosztály titkáraként, később a Szövetség elnökhelyetteseként – közelről szemlélte és a maga bőrén tapasztalta az áldatlan huzavona következményeit. 1984-ben tört ki a Nagy Gáspár Nagy Imre-versét követő vihar, amely veszélybe sodorta az Új Forrás szerkesztőségét; Fodor ezt írta róla Takátsnak: „Lehet, hogy beleroppan az egész Írószövetség.” (430.) Majdnem egyidejűleg jelentek meg az Ezer este Fülep Lajossal című naplófolyam fogadtatását kipuhatoló folyó­iratközlések, amelyek során Fodor Csorba Győzővel is idegőrlő vitába keveredett. Az író­szövetségi és naplóügyek valósággal összeszövődtek eszméletében, és válságos idegálla­potba sodorták. A Takátscsal ?? való idevágó levelezés hézagai miatt Csorbának írott levelét idézem: „Summa summarum, lehet, hogy meg fognak lincselni – de az is jobb, mint ez az áldatlan állapot, amibe jóhiszeműen belekényszerültem az írószövetségi funkciómmal. Már a botrányt se bánnám, csak vonulhatnék le a színről.” (Csorba Győző és Fodor András levelezése, 186.) Más veszedelmek – apósa betegsége, felesége operációja, a Somogy folyó­irat körüli gondok – is súlyosbítják lelki terheit, és motiválják perlekedését a Takátsot ki­rekesztő döntéssel. (Takáts, majd Fodor a kilencvenes évek elején részesül a Kossuth-díj­ban.) Fodor András Takáts melletti kiállása azonban régi keletű, és átgondolt alapja van. Indoklása a levelezésben is olvasható, 1965-ben kelt levelében (majdnem éppen húsz év­vel a Kossuth-díj afférja előtt). Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele, érdemes citál­ni a perdöntő bekezdéseket, bizonyítékul, hogy Fodor értékrendje a hatvanas évek köze­pén már megszilárdult, és Takáts már akkor véglegesen a helyére került (119.): 

„Amit Domokos rólam próbált rehabilitációként mondani, éppúgy kívánatos Ve­led és nemzedékeddel kapcsolatban, melynek véleményem szerint Benned és Weöres Sándorban teljesedett ki az igazi nagyokhoz méltó jelentősége. Ha volna mód őszinte kritikára, meg kéne végre fogalmazni, mit hoztatok Ti ketten a ma­gyar lírába. Egyikőtök, Weöres, a személyiség feloldásában, s a vers zeneiségében, Te pedig a föld-élet-szellem világát egyként átfogó költői konkrétságban jutottál oda, ahová talán még sohase hatott magyar költő szava.
     De ha már arról nem is lehet beszélni, hogy éppen azért vagytok Ti őszinték és maradandók, a kor leghíresebb (?) tükrei, mert nem váltatok ’közéleti radiátorok­ká’, akiket hivatalokból szabályozva fűtenek – legalább arról kéne szólni, az Évek, madarak szerzője hogyan vált mindenki közt legegyénibbé, már-már utolsó mohi­kán voltában is originálisan modernné.”

      A díjazás után Takáts és Csorba levelezésében korrekt gratuláció, illetve köszönet­mondás következik, Fodor pedig egyik leglelkiismeretesebb, tanulmány értékű kötet­elemző levelét küldi Csorbának a Görbül az időről, a végén sokat sejtető jóslattal János fia pályaválasztásáról: „úgy látszik, az én szakmámnak is lesz háztáji folytatója”. Azóta Fo­dor János a maga módján beváltotta ezt az ígéretet, a Fodor–Takáts-levelezéskötetnek is munkatársa, az autográf kéziratok egyik számítógépbe írója.
           Tárgyában és kifejletében is különbözik ettől az esettől Takáts és Fodor összeszólalko­zása egy Papp Árpáddal kapcsolatos szomorú végű konfliktus dolgában. Az újgörög mű­fordításairól is ismert kaposvári költőnek Takáts Gyula lakrészt adott ki Kovács Sebes­tyén utcai házában. A fiatalabb pályatárs tetőtér-beépítési terveit Takáts és első felesége sérelmezte és ellenezte, viszonyuk Papp-pal elmérgesedett és pereskedésbe torkollott. A fejleményeket azért hasonlítja Takáts „a görög sorstragédiákhoz” (302.), mert az izgalmak hatására az amúgy is betegeskedő Loncfika szívinfarktust kapott, és hamarosan meg­halt. Takáts egy pillanatig úgy látja, Fodor jóhiszeműen is az „ellenfél” oldalára került, Fodor pedig volt osztályfőnöke erkölcsi tanítására hivatkozva védi magatartását: „úgy neveltek (s neveltél Te is!), hogy akkor is köszönjünk, ha a másik nem érdemli meg jóin­dulatunkat. Azaz, szükségszerűen saját ellenségeimet is támogatom”. (303.) Takáts Gyu­la válaszlevelét csaknem teljes terjedelmében idemásolom; mindent elmond érzelmei mélységéről és féken tartásáról, a pedagógus felelősségéről és a barát figyelmességéről, a megrendültségében is fegyelmezett lélek méltóságáról (307.1.) 

„Kedves Bandim,

nem nagyon tudok írni, mert itt, ebben a szobában mindenhol kiesett a lélek. Hogy ennyire egyedül lehessen maradni, sohasem tudtam elképzelni. Nem is ma­radnék itt, el kellett volna utaznom, de nem tehetem, mert ez az ember beadta az ügyet, s tárgyalást kell várnom. Leveledben erre ki kell térnem. Írod, hogy én is olyanra tanítottalak volna, hogy ellenségeinket támogatni kell.
      Ez annyit jelentene, hogy személyileg „tanítványaimat” öngyilkosságra biztat­tam volna, nemzeti vonatkozásban pedig nemzetgyilkosságra. Ellenségeinket és a gonoszt csak el kell kerülni, útjára engedni, mint ahogy tettem a Pincérrel is. Mert ezeket a neveket nem írhatom le. Többet ne is essék szó róla… Mindenesetre egy igen tiszta lélek éveit mételyezték… Temetése tündöklő napon volt… kezében egy leszurkozott üvegfiolában egy versemmel és 3 szál kerti ibolyával pihen ott, ahová melléje én is kerülök. A város és megye a nekem kijáró díszsírhelyre temettette…
      Hogy hogyan halt meg, majd egyszer elmondom. Nincs erőm leírni. Utolsó percig magánál volt; nem félt, szinte mindnyájunkat kímélt (orvosokat, ápolókat engem is) s talán sajnált is, hogy miatta szenvedünk. Mindig is ilyen erős, kemény öntudatos ember és lélek volt… Téged külön is említett, mindig azt mondotta, ha engem baj érne, Tőled kér tanácsot… S most nincs, akitől én kérjek, bár sokat szó­lítgatom…
       Kézcsók és ölellek mindnyájatokat: Gyula
      P.S. Bandim, a külföldi összeköttetéseidet föl kellene használni arra, hogy betegsé­gedre Angliából gyógyszert szerezzél (…) írjál betegségedről…”

 Csorba, Fodor és Takáts levelezésében három olyan emberi arc és költői alkat mutat­kozik meg, amelybe egyaránt bevéste nyomait a század történelme, a zsákutcás fejlődés és a nemzeti elnyomatás, a vágyakozás és erőfeszítés „az ember elveszett világa” helyre­bűvölésére. Vekerdi László pompás vitairata, amely csak a Nap Kiadó Fodor András emlé­kezete című kötetében jelenhetett meg „kéziratból” (mert „megírása idején több szerkesztőség visszautasította”), meggyőzően bizonyítja keletkezési idejénél, a hatvanas évek közepénél előre-hátra évtizedekkel tartósabb érvénnyel, hogy az „önzésre, sőt kegyetlen­ségre” rászorító viszonyok között a felelős megszólalás hangköre összeszűkül, a közérde­kű líra látóhatára a személyes emberi kapcsolatokra, a mások iránti szeretetből élő ember tapasztalataira koncentrálódik. A szabadsághiányt, a korlátozásokat, a megélhetés kény­szerét szövetségben, de eltérő hosszabb-rövidebb távú tervekkel, cselekvésmódokkal el­lensúlyozták. Fodor végzetesnek mondható hübrisze volt a túlzásba vitt önzetlenség, má­sok ügyeinek-bajainak átvállalása, terhének cipelése, akár saját érdekének rovására. A nyolcvanas években például vád alá kerül a munkahelyén (a Széchényi Könyvtárban), mert „túlságosan dolgozik a közért”: végzi a titkári teendőket az Írószövetségben, szer­keszti a Somogyot, rovatot vállal a Kortásban, szerződéseket jár ki a Magvető Kiadónál, közben gépeli a Fülep Lajos-naplót, hivatalos utakat tesz kül- és belföldön. Sajnálkozva mentegetőzik Takáts Gyula előtt hajszolt, kockázatos életmódja miatt: „Sok mindent megtanultam Tőled, de az egészséges életstílust bizony nem.” (401.) Takáts jóindulata sem tudja megóvni a kaposvári folyóirat szerkesztőségébe is beszivárgó ellenségeskedés­től és a fölgyülemlő ingerültségtől. Ha a kiadásban zárójelbe tett pontokkal jeleznek egy-egy kihagyásra ítélt mérges jelzőt vagy minősítést, akkor Fodor nyilván nem öncélúan használt durvább kifejezést, hanem az öntékozlás sértő, méltánytalan fogadtatása háborí­totta föl.
          A külföldi utazásokról szóló (vagy éppen hiányzó) beszámoló rendszerint kor- és sze­mélyiségjellemző tartozéka a közérdekű levelezéseknek. Láttuk, mennyire meghatározó mozzanata, egyedi különlegessége volt Csorba és Takáts barátságának a közös olaszorszá­gi tartózkodás. Csányi László több tanulmányában kitér a finn, az olasz, a görög és más uta­kon szerzett tapasztalatok jelentőségére Takáts költői világképe tágulásában – levelei en­nek kevesebb nyomát őrzik, mint versei és esztétikája. A jegyzetapparátus többször is említi Csorba gátlásait az utazással kapcsolatban, de a kínálkozó alkalmakat ő sem utasítja el; az ötvenhatos forradalom kitörése például éppen az NDK-ban éri (lásd Csorba–Takáts 76. és 77.), Stuttgartba költözött lányát is látogatta családostul stb. Takátsén kívül Fülep La­jos és az Eötvös-kollégiumban megismert angol zenekritikus, Colin Mason ösztönzése, va­lamint kulturális-diplomáciai rátermettsége is hozzájárult, hogy Fodor András aránylag korán és sokat utazott az 1989-ig „szocialistának”, illetőleg „nyugatinak” nevezett orszá­gokban Lengyelországtól, Szovjetuniótól, Bulgáriától Angliáig, Franciaországig, Indiáig, Spanyolországig. Emberileg és költészetében különösen emlékezetesek angliai (s onnan máshová is kirajzó) útjai; Londonból például 1957-ben (67.) és 1967-ben (145.) is ír, 1976-ban Dániát, Norvégiát, Hollandiát bekebelező út tervéről számol be Takátsnak (273.). 1980-as görögországi útján szembekerülnek „a hivatalos keservek” és „Athén lüktető, hangos, déli­es hétköznapjainak” élvezete (363.). „Küldetésem kapcsolatkereső célját azonban rendkí­vül nehéz volt teljesíteni; mivel a görög bürokrácia még a miénknél is zűrösebb, kétbalkeze­sebb (…). Rejtély különben, miért nem fogadták (Papp) Árpádot, akit erre az évre, hosszabb ösztöndíjra, ugyan aszerint a csereegyezménybéli munkapont szerint jelöltek. Az ottani kulturális minisztériumban még Árpád nevét se ismerte senki. (…) Ritszosz barátja is csak távolba révedezve reagált, amikor buzgó kaposvári fordítóját emlegettem. /Hja, akinek 20 olasz, 35 francia, 12 angol kiadású kötete van, annak hiába akartam dicsekedni azzal, hogy itthon háromszor is kiadták. Persze Képes Gézának a nevétől sem lett lelkesebb.” Az üd­vözlőlapok személyességére és derűjére jó példa a következő spanyolországi üzenet, amelyben a bergsoni emlékezet mintha a régi kaposvári földrajzórák atmoszférájával is dú­sítaná az aktuális turisztikai élményt (396.): „nagyszerűen érezzük magunkat Hispániába (!); úgy látszik, van valami a vérünkben, ami errefele húz bennünket. Ma éppen Sevillában sétálgattunk a Quadalquivir partján (Gyula, ezt a folyónevet bizonyára Te tanítottad ne­kem földrajzórán), nem gondoltam, hogy egyszer még ilyen otthonosan érzem itt magam.” 
             Egymás magánéleti titkaiba – más-más hangsúllyal és árnyalattal – mindhárman be­avatódnak. A korban egymáshoz közelebb álló, egy nemzedékhez tartozó Takáts és Csor­ba olykor zárkózottabb, szemérmesebb egymáshoz, mint a jóval fiatalabb Fodorhoz: is­merősöktől nyomozzák ki a másik házasságkötését, és csak a megbízható információ birtokában küldik jókívánságaikat; rokonokról, személyes ügyekről, egészségi panaszok­ról – legalábbis az öregkor küszöbéig – ritkán és szűkszavúan nyilatkoznak. Kivétel talán a Rómából való hazatérés utáni időszak, amikor Itáliában használt bizalmas becéző nevü­ket is megírják, és az együtt töltött hónapok intimitását próbálják visszavarázsolni. A zor­dabb itthoni klíma aztán jó időre véget vet a melegebb, vallomásos hangnak. A brutális változást (Takáts Gyula említése nélkül) Csorba Gyöngéd vizit című, keserű humorú no­vellisztikus verse idézi föl (megjelent a Római följegyzések 1947-1948 című posztumusz kö­tetében). A sógora elhurcolásáról szóló vers jellemző befejezése: „A sógor hónapok /múl­tán szabad lett, ám leveleim / végképp elvesztek, s velük bennem is /sok minden s nem lett meg többé soha.” Bizalmas vallomásokat majd a betegség és esettség panaszaiként tesznek; a hetvenes években, amikor Takáts és Csorba 60. születésnapjának méltó megün­neplése is megtörténik, Takáts ijedt beszámolót küld Csorbának a feleségét fenyegető ve­szedelemről – Loncika halálának előzményeit és önmagán tapasztalt testi-lelki következ­ményeit, mint már jeleztük, Fodor Andrásnak taglalja megindító részletességgel, de őt is szilenciumra inti: „Írótársaimnak se szóljál. Egyedül kell végigharcolni a hozzám mosta­nában ki-be sétáló halállal a harcot…” (302.) – Csorba 1986 decemberében súlyos műtéten esik át, utána „már soha többé nem nyerte vissza fizikai erejét”. A tényszerű tudnivalókat ezúttal is Pintér László jegyzeteiből ismerjük, Csorba levélbeli közlései szemérmes tö­mörségükben csökkentik, szinte enyhítik a bajt: „közben átestem egy műtéten, s csak most kezdek magamhoz térni” (141.); „még mindig gyönge vagyok. Szellemileg is.” (143.); „most kézzel írok, ne haragudjál, ha itt-ott elcsúszik a kezem” (147.). A levelek rit­kulásán kívül a halálra készülő elégikus hangulat bevallása árulkodik a belenyugvásról, sőt a vég sürgetéséről: „Nagyon elszomorít szegény Vészi Endre váratlan halála, hiszen még Szederkényi E-t is gyászolom, Kálnokv L-t is” (144.). Ez a szólam zeng tovább a kö­tetben közölt utolsó levelében is: „Különben gyengének érzem magam. Alig tudok ülő vagy fekvő helyzetből talpra állni és megindulni. Nyilván ezzel kapcsolatos az is, hogy a kezem annyira remeg. Ezért nem merek kézzel belefogni egy kicsit is hosszabb szövegbe. / / Szegény Tatay Sanyi halála nagyon megrendített. (…) Hát elmegyünk… Egyikünk előbb, másikunk később.” (154.)
            Takáts és Fodor között a tanítványi kapcsolaton kívül, amelyről eddig is többször esett szó, rokoniasan baráti közelség is kialakult. Jól ismerik egymás atyafiságát, évről évre együtt vannak az osztálytalálkozókon; fokozza leveleik bizalmasságát a közös el­kötelezettség a Somogy szerkesztésében és a Berzsenyi Társaság meg a Fonyódi Heli­kon ügyeiben. Idézni kellene Fodor részvevői szavait dr. Takáts Emil, a költő testvér­ének halálhíre után (382.). Fodor nemzedéktársainak ijesztő sorozatos halálhírét a hetvenes években és később az idősebb költő volt tanítványával tudja legközvetleneb­bül megkonzultálni; Fodor tájékoztatja például Kormos István és Nagy László temeté­séről. A „nekrológkérelmek” visszautasításáról keserűen jegyzi meg: „Miről írhatnék? A fényes szelekről, melyek íme, inkább érdes és férges szelek voltak?! Hisz az én nem­zedékem irgalmatlanabbul pusztul, mint a hetveneseké.” (323.) A nyolcvanas években megszaporodnak Takáts aggodalmai Fodor túlterheltsége, vállalkozásai sokasodása mi­att. Számtalanszor megismétli: „Egészségedre vigyázz. Nem mindent Neked kell elin­tézni a Szövetségben. Van saját dolgod is.” (399.) Annak példázására, hogy a hiányzó adatokat alkalomadtán más forrásból pótolhatja a szerkesztő, Takáts Gyula 1988. VI. 11- iki levelét és a hozzá fűzött lábjegyzetet említhetjük: Takáts rákérdez Fodor súlyos bal­esetére, s az elkallódott válaszlevél helyett Pintér László a Csorba Győző-Fodor András‑levelezéskötetből idézi a baleset leírását (455/1.) (Máskor Fodor egyidejű Naplójához, szükség esetén rokonok és jó ismerősök szóbeli tájékoztatásához folyamodik: Fodor Andrásnét, Tüskés Tibort idézi). A hetvenes években diagnosztizált gerincmeszesedést nem számítva egyébként ez az első komoly figyelmeztetés Fodor testi kiszolgáltatottsá­gára; erről az élményről szóló versében (Zuhanás, a Meggyfa című kötetben) észleli ma­gán először a rádöbbenést a test esendőségére, a lét abszurd bizonytalanságára. De még 1996 januárjában is, amikor utólag értesül, hogy lábon hordott infarktusa volt, szinte restelkedik Takáts előtt: „engem is elért a Nemesis. Tudom, nem illik ez egy ’somogyi gyerekhez’, a Te tanítványodhoz” (494.). Takáts aggodalmasan érdeklődik műtétjéről, a maga módján imádkozik is érte: beszélget „Azzal, aki mindent intéz és tud”. (496.) Kár, hogy a levelezéskötet nem tartalmazza éppen az utolsó üzenetváltásukat – közülük Fo­doré valódi, postán küldött képes levelezőlap, Takátsé fiktív levél, költői válasz a már halott barátnak. A Konok idő. Fodor András emlékezete című kötetéből idézem:

TAKÁTS GYULA

Fodor András képeslapja Takáts Gyulának

                                                                                                     Fonyód, 1997. 06. 26

Kedves Gyulám, a szokásos júniusi alkotószabadságomról köszöntelek Benneteket Stefikével. Jártam Badacsonyban is. Fonay és az Egry József Baráti Kör még megvan. Ölel­lek: Bandi

Válasz Fodor András június 27-én érkezett képeslapjára

Bandim, ha Egryvel találkozol,
mondd el neki,
hogy Badacsonyba vitt
az utolsó hajód…
És soraid olvasva már tudom,
hogy Badacsony Fonyód között
többé Téged se lát
a Sipos és a Várhegyünk…
És két hegyünkön túl
az Innen és az Oda,
mint fénylő, éber rettenet
ott kisértett
mindig Egry arcán…
Mindig, de láttam
fénnyé hogy oldotta a sziklát…
És látom, örökül
a kócsagtollú nappal
mint hagyta ránk
a végtelenbe szólító vizet…
Bandim, az itt küldött soraimat
így adjad át Neki…

                                       Kaposvár, 1997. június 29.

          Egyik legrégebbi közös élményüket idézi föl ez a tudtommal alig emlegetett kitűnő vers. Fodor badacsonyi – utolsó – hajóútja véletlenszerű alkalomból barátságuk vezérmotí­vumává válik Takáts víziójában. Egry élő példakép volt számukra, mester és barát, műveik ihletője, meditációk gyakori középpontja. Együtt küzdötték végig a Vízitükör kiadásának sziszifuszi küzdelmét, Fodor szerkesztette az Egry József arcképe című emlékkönyvet. A fes­tő szemével is nézett Balaton szinekdochikusan Fodor halálát is jelenti. A halottakkal, a Styxen túliakkal való misztikus érintkezés – a vers belső formája – talán éppen Takáts hatá­sára lett Fodor költészetében is meghitten keze ügyébe eső motívum…
          Összeszokott, a szó legjobb értelmében rutinos alkotói műhely együttműködésének köszönhetjük a két dokumentumkötetet. A Pro Pannonia Kiadó gondozásában megjelenő Irodalmunk forrásai sorozat (szerkesztője Szirtes Gábor) eddig több mint harminc kötettel gazdagította a 20. századi magyar irodalom- és művelődéstörténettel kapcsolatos ismere­teinket, emberi közelségbe hozva legalább 60-70 év dél-dunántúli szellemi életének, az ottani vagy onnan szétágazó és oda visszatartó kulturális mozgásoknak az emlékezetét. Előszót mindkét kötethez Tüskés Tibor írt, rá jellemző életközeli emberismerettel és lé­nyeglátással; Csorbával egy városban élte le felnőttkorának java évtizedeit, Takátsot fo­lyóirat-szerkesztőként (Jelenkor, Somogy), kritikusaként, külföldi útitársként, barátként haláláig jól ismerte. Bensőséges barátságot ápolt Fodor Andrással is, három kötetre rúgó levelezésük kiadása folyamatban van. Pintér László – köztudomásúan Csorba Győző veje – rokoni kapcsolat révén lett apósa hagyatékának őre; „szinte természetes, hogy Csorba életéről több adatot tudok és mondok el, mint a levelezőtársakéról. Csorbától és Csorbá­ról minél többet feltárni: ez – lehetőségeim kihasználásával – a hagyaték feldolgozásának általam nem titkolt célja.” (Csorba-Takáts, 157.) De nemcsak szubjektív föltételen múlha­tott, hogy a sajtó alá rendezés a Fodor és Takáts közötti levelezés kötetében szegénye­sebbre sikerült, mint a másikban. A Csorba-Takáts kötet jóval kevesebb tételt tartalmaz (155 levelet), mint amaz (501-et). A szerencsés szerkesztői ötletek (a Csorba-hagyaték sor­sának áttekintése, az egymásnak küldött dedikációk közlése fakszimilében) értékes térki­használást eredményeznek, és informatív többlettel járulnak hozzá a kapcsolattörténet egyéb dokumentumaihoz, szemben a Fodor-Takáts gyűjtemény szűkszavú, szükséges in­formációkat is elharapó jegyzeteivel és függelékével, a kötetterjedelem kényszerű zsugo­rításával.
            Költők levélprózája mellé oda kívánkozik egymásnak ajánlott verseik java is.
            Csorbától a Becei görög, Takátstól az Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek került be a vá­logatásba. Csorba antik – alkaioszi – versformában köszönti ódájában a „leggörögebb magyart”, Takáts a közös olaszországi élmények között böngészve ás le kultúrájuk medi­terrán alapzatáig, a hazai és a világörökség összenövő gyökérzetéig: „s a sybilliai tájban annyi / szellem, de nekünk mind magyar!’” A másik páros ebben az összevetésben is rosszabbul járt; láttuk, hogy kimaradt Takács Gyula Válasza Fodor utolsó képeslapjára, és nem jutott hely Fodor Szomjúságának sem, amelyre pedig Lator László kongeniális vers­elemzése nyomán a versszeretők nagyobb közössége is emlékezhet.