Csorba Győző
„Hatvan! – Vanhat?”
(Idézet magamtól)
Prózában igen sután emlékezem. Tele vagyok gátlással. Vagy szemérmességgel? Azt hiszem: a próza nem bír el annyit, mint a vers. Könnyen hat exhibicionizmusnak, ami a versben köznapian természetes.
S ha az ember nem tud eléggé meggyőző lenni, elhiszi-e az olvasó az emlékek hierarchiáját?
Zavaromat fokozza, hogy alkatomtól is idegen a memoár műfaja. Ez a fogyatékosságom már ott kezdődik, hogy sohasem jutott eszembe följegyzéseket készíteni, dokumentumokat gyűjteni. Vagy ha itt-ott félretettem és félreteszek valamit – mert azért leveleimet megőrzöm, a rólam szóló kritikákat is, van fényképes dobozom, elrakom verseim kéziratait s egyebeket –, csinálom minden rendszer nélkül, és agyam legfélreesőbb zugában sem azzal a szándékkal, hogy a magam számára.
Csodálom és irigylem – kicsit gyanakszom is rájuk – a dátumszerű pontossággal, apró részletességgel múltat idézőket. Nekem a múlt afféle szigetcsoport, kisebb-nagyobb egységek szervetlen és szervezetlen konglomerátuma; méreteiket, hitelüket, fontosságukat, kapcsolataikat egymással és velem a lélek logikája és szeszélyei határozzák meg. És szinte soha a kronológia zsinórjára fűzve. Inkább adhatnak anyagot a lírának, mint az epikának.
Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás, ha a negyvenes évek elején nem lett volna kötelező. Kisebb-nagyobb nehézségekkel sikerült megszereznem az anyakönyvi okmányokat nagyszüleim születéséig, a múlt század első feléig visszanyúlóan. Ezekből tudom, amit tudok, s anyám és legidősebb nővérem spontán, illetve irányított elbeszéléseiből.
Az apai ág szabolcsi, pontosabban: nagykállói. 1844-ben itt született László nevű nagyapám, a keresztlevélbe – lévén görög katolikus – Bazil névvel beírva. Szülei (ugyancsak a keresztlevél szövege szerint): Csorba János gk. nemes és Novák Márta rk.
Ehhez a Csorba Jánoshoz fűződik a legszebb és legszomorúbb családi legenda. Hogy nemesember volt, azt a keresztlevél is igazolja. De a történet tudni véli azt is, hogy jómódú, sőt gazdag és előkelő családból származott, édesanyja csillagkeresztes hölgy volt, szabad bejárással tehát a császári-királyi udvarba. (A rossznyelvek szerint ez a hölgytársaság az udvar szexuális kiszolgáló-egységét jelentette.)
Csorba János dédapám viszont afféle mulatós, de egyébként roppant szeretetreméltó ifjúként lassacskán mindent kicsalt hiszékeny ükanyámtól, s a nemesi címen kívül neki már semmije sem maradt, feleségül is egy polgárlányt vett, Novák Mártát.
László nagyapám a tisztes csizmadia mesterséget tanulta ki, aztán a MÁV szolgálatába lépett, s főkalauzként ment nyugdíjba. 1867-ben feleségül vett egy Juhász Mária nevű hajadont, aki Sényőn született 1851-ben, s akinek anyakönyvi kivonatában az apa neve nem szerepel, csak az anyáé, ugyancsak Juhász Máriáé, neki magának meg a keresztneve alatt ez a megjegyzés olvasható: „törvénytelen”.
Ehhez kapcsolódik egy másik családi legenda, vagy talán igaz történet. (Szeretném megjegyezni, hogy Nagykállón, sőt egyáltalán Szabolcs megyében nem jártam még. Nem is gondoltam a történetek ellenőrzésére. Úgy fogadtam el igazaknak, ahogy hallottam őket. Különben Dunavecsét, anyám pátriáját sem láttam még. Talán félek, hogy elveszítem őket?)
A történet úgy szól, hogy egy Kállay-birtokon, Szabolcsban élt egy csodaszép juhászlány. Az akkori földesúr felesége állandóan betegeskedett, s a Kállay uraságnak gyermeke született a szép juhászlánytól. Ez a gyermek volt Juhász Mária »»», akit az uraság gondjaiba vett, hozománnyal látott el, s férjhez adott már 16 éves korában, 1867-ben nagyapámhoz, a 23 éves csizmadialegényhez. (Talán azért hozzá, mert Csorba László mégiscsak nemesi származék volt?)
1870. április 25-én megszületett apám. Ugyancsak Nagykállón, s a görög katolikus templomban a György nevet kapta. Közben MÁV kalauzzá lett nagyapámat az erdélyi Piskibe helyezték. Apámat Déván beíratta a reáliskolába, s ő négy osztályt el is végzett. Tovább taníttatni nem tudták, s minthogy igen ügyes keze volt, ugyancsak Déván odaadták címfestőinasnak. Aztán Aradra került, s ott is szabadult fel.
Később Pestre ment, mert tovább akarta magát képezni szakmájában.
Mi mindent meg nem tanult életében! Afféle iparos polihisztor lett. Szűkebb szakmája valamennyi ágát-bogát ismerte. Bár dilettáns fokon, de arcképeket is festett. Aztán: asztaloskodott, cipőt javított, borbélykodott (persze a családban), fényképezett (nem művészi, de igen magas szakmai szinten pl. nagyított, montázsokat készített), órát javított, s már a század első évtizedében fonográf-felvételei voltak. Ezeket részben magam is tapasztaltam, részben hallottam, s a nyomaikkal találkoztam. Jó serdülőkoromig rengeteg üveglemez negatív bújt különféle fiókjainkban, szekrényeinkben. A költözködések elpusztították őket. Sokáig megvolt a gyalupadunk és egy vonókésünk, őrzöm a hajdani talpreszelőt s az órásnagyítót.
De ott tartottam, hogy apám Pestre ment. A múlt század kilencvenes évei elején történt. Pesten megismerkedett egy Vajay Kálmán nevű lakatossal. Ő a MÁV-nál dolgozott, s hívta oda apámat is. Így került a központi főműhelybe betűírónak. Nem sok időre. Két munkatársát elbocsátották, a többiek s apám szerint is igazságtalanul. Apám húszegynéhány éves fejjel szociáldemokrata küldöttség élén tiltakozott a rendelkezés ellen. Letorkolták: „Taknyos, fogja be a száját!” (Szóról-szóra így mondta el anyám.) Indulatában – hirtelen haragú ember volt – olyan cifrákat mondott, hogy őt is elbocsátással ijesztették, s őrizetbe vették. A munkások erre a víztorony felrobbantásával fenyegetőztek, mire apámat szabadon engedték, de néhány nap múlva a rendőrség titokban ismét letartóztatta, s Triesztbe toloncolta.
Kereken két évig élt ott, vállalt alkalmi munkákat, s megtanult olaszul. Egyszer elkeseredésében egy kivándorló hajóra is fel akart szállni. (Hányszor tűnődtem el rajta, ha valóban fel is száll……)
Anyja közben a Kállayék révén kegyelmet kért számára Baross Gábortól, a „vas-minisztertől”. Meg is kapta, s apám visszakerült régi helyére.
A másik vonal, az anyai ágé egyszerűbb, s nem is tarkítja annyi történet. A helyszín Dunavecse. Itt született nagyapám, Borsódi Péter 1826-ban Borsódi Péter és Bodonyi Mária szülőktől. Házasságot kötöttek – szintén Dunavecsén – 1862-ben. Nagyapám az anyakönyv szerint „kézműves” volt. Valójában halász. Nagyanyám amolyan iparengedély nélküli pékféle. Kenyeret sütött, és adott el. Tizenhárom gyermekük született, anyám az utolsónak 1877-ben, s éppen október 6-án. A gyermekek közül csak kettő nőtt fel, a többi már egészen kicsi korban, illetve az egyik fiú tízévesen meghalt. A két életben maradt gyermek az elsőszülött Julianna volt és az utolsószülött: anyám. Julianna Budapesten szolgált, s menyasszonya, majd felesége lett a már említett Vajay nevű lakatosnak, aki apámat a MÁV-hoz hívta. Julianna Pestre csalta anyámat, s beszervezte egy családhoz szolgálónak. Vajay révén aztán apám megismerkedett anyámmal, s 1897-ben Budapesten házasságot kötöttek.
Sehogy sem tudtak azonban gyökeret verni. Apámra különben mindig kicsit ferde szemmel néztek felettesei. „Túl nagy volt a szája” – idézgette anyám a hivatalos véleményt. 1902-ben aztán alkalom nyílt rá, hogy otthagyják Pestet. Pécsre kerültek. De kerülhettek volna éppúgy máshová is. Két gyermeket hoztak magukkal, két legidősebb nővéremet. További hét már itt született, s indáztatta el a pécsi földbe a jöttment család gyökereit. »»»
A kilenc testvér közül én a nyolcadiknak álltam sorba. Utolsónak nálam négy évvel fiatalabb húgom. 1898-tól 1920-ig tartott a család növekedése. Én éppen a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt”. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen kicsi koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek. »»»
Itt volna a helye, hogy a goethei séma szerint elmondjam, melyik szülőmtől mit kaptam. Azt hiszem, ez a valóságban nem is olyan egyszerű, mint a Goethe-versben. Nem is teszem, bizonyára téves és igazságtalan lenne. Apámmal »»» alig tíz esztendeig éltem együtt, anyámmal »»» több mint negyven évig. Apámat csak gyerekszemmel láttam, anyámat felnőtten, sőt meglett korban is. Apámról inkább az ösztöneim, érzelmeim gyűjtöttek és hordoznak emlékeket, anyámról tudatos képet formálhattam.
Bizonyos talán csak az, hogy csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, technikai érzékem, erősen morális hajlandóságom, könnyen lobbanó temperamentumom apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellő-érintésre is mozduló hangulatom, változékony kedély-világom s a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rámtörő érzések, sőt érzelmességek anyámtól valók.
Hamis volna a kép, ha nem beszélnék még valamiről. Alighanem sok mindenre ad magyarázatot. A pszichológusok tudni fogják. Testi hibásan, jobb alsókarom hiányával születtem. Később megtudtam, hogy úgynevezett amniotikus fonalak okozta befűződés történt még anyám méhében, s ennek következménye lett a jobb alkar atrófiás (sorvadásos) leválása. Mondhatom: elképzelhetetlenül sok meglepetést, kellemetlenséget, sőt megaláztatást tud okozni az ép testre szabott világ minden fogyatékosnak!
Ha gyermekkorom első éveibe nézek vissza, roppant kavargás fogad. Erős, sőt erőszakos színek, hangok, arcok, alakok tolonganak föl. Nem hiszem, hogy a harsánysághoz inkább vonzódó gyerekszem optikája volna az oka. Vagy semmiképpen sem egyedül ez. Inkább arról van szó, hogy a teljességében tizenegy tagú (a két szülő s négy lány, öt fiú), majd sokáig nyolc-kilenc főben állandósult család „élt”. Mert ehhez a csaknem tucatnyi emberhez még hozzá lehet számítani legalább ennyit a különféle barátok, játszópajtások, hitelezők, s egyéb műfajbeli rendszeres látogatók seregéből. S itt mindig termelődött valami: jóhír, rosszhír, történet, öröm, bánat.
Még ha az élet legalsóbb szintjét veszem is: a táplálkozást. A napi beszerzés, a főzés, az étkezés szüntelen mozgással járt. Nálunk valaki például szinte mindig evett. Főként déltől kezdve. Hétköznap nem ehetett együtt a család. Ki mikor érkezett haza a munkából, iskolából, akkor állt neki. Egyszerre nehezen is fértünk az asztalhoz. Ma is előttem van anyám, amint a sámlin ül, bal tenyerében a tányér, jobb kezében a kanál vagy a villa.
Viszolygok a nyomor-hánytorgatástól. A hatásvadászat gyanúját kelti. Tulajdonképpen nem is bánom, hogy nehezen éltem: tömérdek, egyébként megszerezhetetlen élménnyel gazdagodtam.
Mégis: nem hallgathatom el, hogy jó kamaszkoromig nálunk – szakszóval – „étkezéscentrikus” volt a családi adminisztráció. Ez aztán rengeteg bonyodalmat okozott. Apám utolsó éveiben és közvetlenül halála után például teljes eladósodásunkat a környékbeli fűszereseknél, pékeknél, henteseknél. Mindig messzebb kellett mennünk szerencsét próbálni. Mi, gyerekek kaptuk a megbízatást, s vagy sikerült, vagy nem.
Azt hiszem, ezért is volt időnként egy-egy különös ünnepünk. Szerzője apám öccse, Béla bácsi – szintén MÁV alkalmazott: állomáselöljáró, hivalkodásunk szavával: állomásfőnök – nőtlenül élt egy baranyai faluban. Szeretett inni és szórakozni, de erre csak egy-egy szabadnapja adott lehetőséget. Ilyenkor többnyire már reggel bejött Pécsre, s elkezdte a kocsmázást. Aztán valamikor napközben beállított ragyogó kedvvel és mindenféle koszttal, s elénk döntötte. És nevetett, biztatott, kínált és megint nevetett, ahogy iszonyú étvágyunkat látta.
Alig múltam 10 éves, mikor meghalt apám, még egy év sem telt el, amikor legidősebb bátyámat temettük.
Nem akkor kerültem szembe először a halállal. Alig voltam hatesztendős, amikor valamilyen gyermekbetegség elvitte kicsi unokahúgomat, Arankát. Már akkor megzavarodtam, de ez a két újabb haláleset felnőtté tett. Nem riasztott el ugyan a játéktól, nem savanyított meg, csak beavatott valamibe, ami aztán szüntelenül jelenvaló lett életemben.
Tíz évig tartó gyerekkorom legfényesebb szakasza kereken négy esztendő volt. Nagyjából 1923-tól 1927-ig. Elköltöztünk a Vilmos utcából, abból a házból, amelyben születtem, s egy új lakótelepen kaptunk helyet. Akkortájt építették, gyorsan elnagyolva, az első világháború utáni lakásgondok enyhítésére. Óriási előnye volt azonban, hogy mindegyik lakáshoz egy kis önálló kert is tartozott. Talán még ennél is többet jelentett, hogy a város szélén feküdt, egy régi temető közvetlen szomszédságában, s nem messze a lóversenytértől, a rétektől s a búzaföldektől.
Ebben a négy évben az élet szinte minden fontos dolgával találkoztam. Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy „koromhoz mérten”. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formával, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is.
Főként a régi temető jóvoltából. Alig 20-25 méterre tőlünk kezdődött. Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Halottak napján bevilágították a lobogó gyertyalángok, beszagosították a koszorúk örökzöldjei, a csokrok őszirózsái és krizantémjai. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, feketemárvány síremlékekkel, mohos kriptákkal.
Nekem ott a halál nemcsak idős nénikék szipogásában, bokrokban, koszorúkban jelent meg, hanem egy-egy sárgult szivacsos karcsont, vagy lábszárcsont formájában is, egy-egy kibontott kripta szúrós és savanykás-nedves föld- és csontszagában, a kripták mellé rakott hajcsomós koponyákban, szétfoszlott ruhadarabokban, tehát romantikátlanul, drasztikus valóságában is. Persze mégis máshogyan, mint amikor hozzátartozóim elvesztésével személyesen érintett.
Meregetem az emlékezet merítőhálójával ezeknek az éveknek tóvizét. Vissza-visszadobok egy-egy csillogó kishalat, de egy furcsa formájú és színű minduntalan hálómba akad, s nincs szívem visszadobni, nagyon nálam akar maradni…
Életem első, legfurcsább s ma is visszasajgó barátsága szövődött itt. A szomszédunkban lakott egy nálam két esztendővel idősebb fiú, Pista. Születése óta gyengeelméjű. Csak két elemit végzett, ezt is négy év alatt. Viszont csodálatosan tudott játszani, alkalmazkodni szertelen fantázia-bukfenceimhez. Teljes hittel és meggyőződéssel, aggálytalan odaadással.
Ma is él még. Tisztelettel és kicsit irigykedve nézek rá, mint nagyon drága titkaim őrzőjére. A későbbi évek hullámverései benne kevesebb erővel csaptak végig, s borzongó örömmel tapasztalom egyre-másra: milyen tiszta és sértetlen benne még sok minden, amit én már elvesztettem, vagy csak ködképként birtokolok.
Ez alatt a négy év alatt végeztem a négy elemit is. Egy külvárosi iskolába jártam. Néhány „jobb” fiú kivételével proletárgyerekekkel. Elsőosztályos csoportképünk a tanú, hogy még a fényképezés ünnepi alkalma sem tudott cipőt varázsolni néhány lábra. »»»
Még innen, a Telepről iratkoztam be a gimnáziumba. Tanulnom kellett, fizikai munkás nem lehettem. S jó tanuló is voltam. A legközelebb hozzánk egy jezsuita gimnázium működött. A környékbeli továbbtanulók – pajtásaim – szinte valamennyien oda mentek. Persze, hogy én is közéjük kívánkoztam. Csak két dolgot nem vettem figyelembe. S nyilván anyám se. (Apám már nem élt.) Az egyik, hogy ez a jezsuita-gimnázium jobbára a módosabbak, a magasabb középosztály, sőt a dzsentri, s részben az arisztokrata réteg középiskolája volt, a másik, hogy szigorúan katolikus szellem uralkodott benne, engem pedig reformátusnak kereszteltek.
Ez a két tényező aztán sok konfliktust okozott. Hogy csak a számomra legsúlyosabbat mondjam: sohasem kaptam tandíjmentességet, sőt kedvezményt se, holott az első osztálytól az érettségiig tiszta kitűnő voltam. De adódtak kellemetlenségeim érzelmi síkon is. Gyakran kellett tapasztalnom, hogy más vagyok, osztálytársaim – kivétel nélkül katolikusok – valamennyien engem akartak a helyes útra téríteni. Aminek a vége az lett, hogy az érettségire makacs kálvinistává edzettek.
De kaptam jót is a gimnáziumtól. Részben a fegyelmet, az igényes, magas szintű oktatást, s főleg néhány tanáromtól – mindenekelőtt nyolc éven át osztályfőnökömtől, néhai dr. Magyarlaki József civil tanártól – ritka-értékes emberséget, szeretetet, erkölcsi példát.
Középiskolás koromban – elvesztvén a temető csodavilágát – a játék és a baráti társaság súlypontja mindinkább áttolódott Dunaszekcső-szigetre.
Még nem mondtam el: legidősebb nővérem 1922-ben férjhez ment egy tanítóhoz. Először Tolna megyébe, a Sárközbe, Decsre kerültek, aztán Baranyába Dunaszekcső-szigetre, a mai Dunafalvára. Akkor még nem volt önálló község: a jobbparti Dunaszekcsőhöz tartozott mint balparti külterület. A szigetiek Dunaszekcsőt „város”-nak, a szekcsőiek a Szigetet „vadkert”-nek nevezték. Hát itt kötöttek ki nővéremék, s itt vendégeskedtem én tízéves koromtól minden nyáron esztendőkön, sőt több mint egy évtizeden át.
Bár alaposan csak ezt az egyetlen falut ismertem meg, s bár azóta is a „falu” szó számomra a Szigetet idézi, azt hiszem: tudtam, mi a Horthy-Magyarország faluja, falusi élete, a parasztság sorsa, nyomora, elmaradottsága, reménytelensége, kicsikart szépsége, idillje, lelki nagysága. Társadalmi kategória szerint – ha nem tévedek – városi proletár származású vagyok. Lelkem szerint falusi is, és legalább félparaszt.
Sógorom tanító volt, s én ezért nyilván különleges helyzetet élvezhettem volna a faluban. De nekem minden inkább tetszett és kellett, mint a különlegesség. Barátaim megválasztásában a Szigeten egyébként igen szűk lehetőségek között mozoghattam, ami a társadalmi osztályokat vagy rétegeket illette. A szigeti „intelligencia” még néhány gyermektelen tanítócsaládból állt mindössze. Létezett aztán néhány falusi iparosgyerek, közöttük egy-két középiskolás, és parasztfiúk. Olyanok is, akik inasnak szegődtek.
Az urasági intéző nagyjából velem egykorú, középiskolás fiával közvetlenül akkor találkoztam először (s körülbelül utoljára is), amikor egy nyári estén néhányadmagammal répalevélért mentünk az uradalomba. A fiú váratlanul ránkköszönt, s ugyan illedelmesen, de határozottan figyelmeztetett, hogy az uraság répásában vagyunk.
Hanem mit is érdekelt engem akkoriban az osztálytagolódás! Főleg lefelé. Pajtásokat, barátokat kerestem, és találtam a közeli és távolabbi szomszédoknál, velem nagyjából egykorúakat, akiknek elmehettem istállójukba, felülhettem tehenes vagy ökrös szekerükre, ácsoroghattam szérűjükön csépléskor a sárga porban, akiknél fürödhettem a Dunában, járhattam aratás után a tarlóba a libaőrző lányokhoz, akikkel emlékezetes kirándulásokat rendezhettünk a zátonyra, s akiket megtaníthattam néhány városi tudományra: futballra, ping-pongra, sakkra, új slágerekre, s akik helyett írhattam a szerelmes leveleket (egész magamat beléjük adva) szomszéd falubeli lányoknak…
A Szigettől megkaptam a vizet, a Dunát, víz-mániám nagy ajándékát, máig is csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishalrajaiban, a nap és a hold fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem…
Dunaszekcső-sziget nincs többé. Önálló lett, elszakadt a „város”-tól, ma Dunafalvának hívják – említettem –, külön tanácsa, orvosa, új iskolája, mozija, temetője van; jó útjai, rajtuk gyakori a gépkocsi, a motorkerékpár, sokan járnak el középiskolákba, egyetemekre, – szóval: a szokvány-kép. De barátaim nagy része nincs többé. A háború és következményei alig hagytak meg valakit közülük.
Zavaros gimnáziumi helyzetem miatt alig vártam, hogy érettségizzem. Elképzelésem szinte semmi sem volt jövőmről, kivéve azt, hogy költő akartam lenni. »»» Ezért is diktáltam be választott pályaként az újságíróit az érettségikor készült statisztikába.
De a gyakorlat már nem ment ilyen simán. Pécsett akkor még (1935-ben) teljes egyetem működött. Pontosabban úgy teljes, hogy az egyetemhez tartozó evangélikus hittudományi kar Sopronban székelt. Szívem a bölcsészkarhoz húzott. Több egészen kiváló tanár adott itt elő, közöttük Tolnai Vilmos, Kerényi Károly, Thienemann Tivadar, magántanárként Fülep Lajos. Annyit viszont tudtam, hogy bölcsész-végzettséggel roppant nehéz az elhelyezkedés. Tanácsadóra szűkebb és tágabb családomban (egészen más rétegben mozogtak) nem számíthattam. Gimnáziumi barátaim nagy része jogra ment, velük tartottam én is. Természetesen azonnal találtam magyarázatot és vigasztalást döntésemre: a magyar írók közül sok járt jogra.
Hogy akkoriban milyen volt az élet a pécsi jogi karon, arról külön kis könyvet lehetne írni. A mezei jogászság elfogadott vagy legalábbis eltűrt intézménye a hallgatóságot – egy kicsi törzs kivételével – bizonytalan masszává tette. A tanárok és a hallgatók között a kollokviumokon és vizsgákon kívül szinte semmiféle személyes kapcsolat nem volt; néhány nagytudású tanár mellett olyanok is oktattak, akiknek 20 jegyzetoldalra korlátozódott félévi követelményük. Némely tanárnál hivatalos súgók működtek, menedzserrel, megszabott egységhonoráriummal. Érthető, ha egy szigorlatomon a jogi kar egyik legkiválóbb professzora a „hivatalos rész” utáni beszélgetésben körülbelül szóról-szóra a következőket mondta: „Én már ajánlottam kollégáimnak, hogy doktorrá avatások alkalmával tűzzük ki az egyetemre a gyászlobogót.”
Talán nem vonnák vissza tőlük a doktori címet, most már lassan 40 év elteltével, de azért a neveket elhallgatom. Én például a súgáson kívül disszertációkat is írtam pénzért. Fáradtságból és vakmerőségből odáig szemtelenkedtem, hogy német tanulmányokat fordítottam le szóról-szóra, s a forrásmunkák közül a valódi forrást kihagytam. Sőt egy ízben egy régi magyar törvényt másoltam ki, persze paragrafus-jelzések nélkül, de egészen csekély stilizálással. A tanárról ugyanis az a hír járta, hogy el se olvassa a dolgozatokat. Mindenesetre ilyenkor az avatásig a kínok-kínját álltam ki. Akkor tudtam csak meg, hogy elfogadta-e a tanár művemet. Egyszer sem buktam le. Viszont az az 50 pengő, amit dolgozatonként kaptam, nagy pénz volt akkortájt.
Mindenesetre szorgalmasan látogattam az előadásokat, tanultam, délutánjaim nagy részét középiskolások instruálásával töltöttem, esténként meg olvastam és írtam. Dühödt elszántsággal.
A jog iránti kezdeti közönyöm később megbecsüléssé, majd barátsággá változott. Vizsgáim jól sikerültek, s a végén azzal a meggyőződéssel léptem ki az egyetem falai közül, hogy nem veszett kárba ott töltött négy évem. Ma sem bánom, hogy jogot végeztem. Szép és érdekes tudomány a jogtudomány, értékes emberfajta az igazi jogász, akár elméleti, akár gyakorlati, s nem hibáztatható a jogvégzett analfabéták csúfságaiért.
1939-ben doktorrá avattak, 1941-ben állásba kerültem Pécs város közigazgatásához. Kulturális munkakört ígértek, de lettem két kerek évig a gazdasági ügyosztály előadója. Munkakörömhöz tartozott egyebek között a köztemető (sírhely-árak, parcella-elévülések stb.), statisztikák a város mezőgazdaságáról s a gyepmestertelep ügyei-bajai. 1943. november elsejével városi könyvtárossá neveztek ki (Weöres Sándor utódjaként és ajánlására), de gyakorlatilag 1948 közepéig alig tudtam könyvtároskodni. A háborús katonai behívások miatt hol itt, hol ott kellett helyettesítenem. 1945-ben kereken egy évig a kommunista főispánok titkára lettem. Véglegesen Keresztury Dezső – akkor miniszter – segített vissza a könyvtárba, s ott is ragadtam. Ma a pécsi Megyei Könyvtár a munkahelyem.
Hogy el ne felejtsem: 1944. november 12-én megnősültem. Fenyegető, vészes körülmények között: már majd egy hónapja tartott a nyilas uralom.
Kezdett körülvenni a gyanakvás. Egyszer közvetlen főnököm, aki hobbyként bútorokkal, lakásberendezéssel foglalkozott, áthívott a polgármesteri hivatalba (a nyilas polgármesterébe).
– Fel kell akasztanom egy Szálasi képet. Nem jössz velem? – Azt feleltem:
– Ha Szálasit kell akasztani, akárhová elmegyek.
Valahogyan kiszivárgott.
Egy másik nyilas vezető – azelőtt barátom – megnyugtatott, hogy csak régi ismeretségünk ment meg attól, hogy nem ad át a rendőrségnek. Egyik vitánk alkalmából azt találtam neki mondani, hogy erkölcstelen gazemberség a háború folytatása és az emberek oktalan pusztítása.
A Duna felől idehallatszott az ágyúdörgés, november 27-én megkezdődött Pécs – szerencsére – „szelíd” ostroma, s 29-én a város a szovjet csapatok kezébe került.
Feleségemet a városházán ismertem meg. Gyors- és gépíró volt. Asztalossegéd apja nemrég halt meg. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel közel jutottunk egymáshoz. Most róla kéne írnom. S íme: a próza gátlása. Kénytelen vagyok verseimre utalni, s itt csak annyit, hogy nagyszerű ember, tőle egyedül többet kaptam, mint mindenki mástól együtt.
Három lányom született, s akkor jöttem rá, hogy lelkem legmélyén család-centrikus vagyok. »»» Lányaim felnőttek, kettő férjhez ment már, három unokám van. »»» Egyre inkább bennük bízom, tőlük várom és remélem a folytatást, a megmaradást, bár vers nélkül is aligha tudtam volna és tudnék élni.
1960-ban meghalt anyám, nagy űrt hagyott bennem, aztán egy bátyám és egy nővérem. Már csak egy valakinek kell elmennie, s a tizenegy fős család nagyobb része lesz odaát.
Mikor kezdtem az íróságot?
Talán már akkor, amikor megszerettem a verseket, s annyit tudtam betéve. Jóval iskoláskorom előtt. Verset írni tízévesen próbáltam először, aztán a tizenharmadik évem körül már napi foglalatosságommá vált. Szinte minden délután írtam egy-egy verset. Ma is őrzöm a pepitatáblás füzetdokumentumot. Természetesen a trianoni gyász, a revíziós lelkesedés, a hazafiúi bánat s hasonlók munkáltak bennem, nyilván minden közvetlen élmény nélkül. S nagyon rossz verseket írtam. »»»
Valamikor ötödik gimnázium táján, nyáron, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes. A falusi tanítóházban elég szép könyvtár volt, persze nem csupa klasszikusokból. Adyt nővérem rendszeresen olvasta. Diákkorában zajlottak le a hangos csaták a költő körül, s borzolták föl különös versei a polgári idegeket. Rangnak, igazolásnak, önmegőrző szándéka serkentőjének és jelképének vitte-e magával nővérem az Ady-kötetet a „vadkert”-be, nem tudom. Nekem mindenesetre jól jött. A középiskolában akkor (1932 táján) még alig hallottunk róla. Pláne a jezsuitáknál.
Ady – nem nagy szavak – egészen kicserélt. Egyelőre Ady-epigonná. Nézni, látni, érezni, megszólalni, akár egy sort is leírni csak adyul tudtam. Illetve: ahogy én Adyt elképzeltem. Petőfi »»» után törvényszerűen jött Ady, s maradt mindkettő – időleges el-elhalványodások után – biztos csillaga életemnek.
Első versem nyomtatásban egy református középiskolás lapban jelent meg. Budapesten szerkesztette egy bizonyos Fónyad Ernő (református lelkész). Jó érzékkel, igényesen. Két nevet őrzök akkoriból: a Devecseri Gáborét és a Mészöly Dezsőét. Mindketten középiskolásként s mindketten verssel szerepeltek a folyóiratban. A Mi Utunk-nak aztán az érettségiig rendszeres munkatársa voltam, pedig ez Pécsről nem is ment olyan könnyen. Kellett a kapcsolat, mert a gimnázium önképzőköréből teljességgel kimaradtam. Főként technikai okokból, más vallásom miatt. Az iskolai önképzőkör vasárnap délelőttönkint éppen akkor ülésezett, amikor a református diák-istentisztelet zajlott.
Az irodalom azonban ekkor is, egyetemi éveim alatt is számomra annyira magánügy volt, hogy személyes kapcsolatot Pécsett íróval vagy írófélével egyáltalában nem teremtettem. Illetve egyetlen jogász évfolyamtársammal, egy Bólyi Ernő nevű prózaíróval, aki munkaszolgálatosként halt meg néhány év múlva, s már addigi novellái alapján is igen komoly ígéretnek látszott. Bólyi ismerte a Pécsett bölcsészkedő Weöres Sándort, egy-egy hírt is hozott róla, első versesköteteit is kölcsönadta. Óriási hatással voltak rám, mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.
Instruálásból éltem, s támogattam, időnként tartottam is a közben kicsire fogyatkozott családot, mert a munkanélküliség hol egyik, hol másik testvéremet kényszerítette az utcára. De annyira dolgozott bennem a megjelenés vágya, hogy még ilyen körülmények között is elkezdtem takarékoskodni. Sikerült is akkora összeget egybenélkülöznöm, hogy a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cifra nevű cég szóba álljon velem. 38-ban megszületett első kis kötetem, a Mozdulatlanság. Ekkora izgalmat azóta sem okozott könyvem. Napokat töltöttem az apró nyomdában, álltam a szedőgép mellett, szívtam be az ólom meleg szagát, korrigáltam azon nyomban a levonatokat, s figyeltem az ívek ritmikus megszületését. Néhány száz példány készült belőle, ma is őrzök jópárat. Csúnyácska, a lehető legegyszerűbb tipográfiával, gyönge papíron, a versek egyvégtében tördelve. De azon túl, hogy első volt, szeretettel gondolok rá két egyéb okból is. Vers van benne József Attiláról, alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató. S éppen egy vidéken megjelent könyvben! A másik ok: a füzet megszerezte nekem Várkonyi Nándor barátságát, s ezzel feloldotta helyi elszigeteltségemet. Így jutottam be néhány év múlva a Janus Pannonius Társaságba, kapcsolódtam be a Sorsunk szerkesztésébe, ennek révén kötöttem egyéb irodalmi barátságokat is. A legfőbb ajándék számomra Várkonyi Nándor gyakori társasága volt: szüntelen részesedés embersége, szelleme gazdagságában. »»»
A Sorsunk különben ritka nagy erővel vonzott írót, festőt, zenészt, színészt, helyit és nem helyit. A festő Martyn Ferenc, a zenész Maros Rudolf és Takács Jenő, a színigazgató Székely György és Lendvai Ferenc s az írók: Bárdosi Németh János, Lovász Pál, Takáts Gyula, András Endre, Mészöly Miklós, Hunyady József, Makay Gusztáv, Solymos Ida, Csuka Zoltán, Morvay Gyula, Csányi László, valamennyi a Sorsunk érdekeltségéhez tartozott. S egyáltalában nem teljes a névsor. S mindegyikük dolgozott, tervezett, véleményt mondott, helyeselt, elutasított: rendkívül izzást adva az akkori pécsi irodalmi-művészeti életnek.
Íróságom alakulásában a legelhatározóbb élmény a negyvenes évek elején a Weöres Sándorral történt megismerkedésem és vele kötött barátságom volt. »»» Visszagondolva rá alig hiszek a tényeknek. Két évig tartott mindössze, de akkor megszakítás nélkül, pécsi együttlétünk, aztán pár évvel később a Római Magyar Akadémián még néhány hónapig, s azóta csak itt-ott látjuk egymást, s legfeljebb néhány napra. De kevesen vannak hozzám közelebb ma is, mint ő.
Weöres Sándor már három köteten és két Baumgarten-díjon túl a legnagyobb ígéretek, sőt beteljesülések közé számított, amikor találkoztunk. Én még csak az első lépéseket tettem. A Mozdulatlanság-on kívül egy műfordításkötetem jelent meg csupán: Hélinant: A Halál versei. Ófrancia-ciklus.
Szinte nem múlt el nap, hogy ne botlottunk volna össze. Egy gazdánk volt: a város. Weöres Sándor a városi könyvtárat szervezte, én – mint mondtam már – a gazdasági ügyosztályon buzgólkodtam. Sanyinak gyakran akadt dolga a városházán, olyankor be-benézett hozzám, én is meg-meglátogattam a könyvtárban. Délutánonként meg esténként egy-egy kiskocsmában vagy Sanyi sűrűn változó albérletében kötöttünk ki. Hol kettesben, hol többesben.
Mit kaptam tőle? Rengeteget.
Azokban az években kritikája mindennapos volt. Új verseimet tüstént megmutattam Sanyinak, s ellentmondás nélkül hallgattam meg nem mindig hízelgő, de mindig eredeti, tanulságos és hasznos véleményét.
Második kötetemet – nem megbízásból és formálisan – Weöres Sándor szerkesztette. Szóbajöhető verseimet érdemjegyekkel látta el az iskolai osztályzás szerint. Ma is van még néhány ilyen kéziratom. Meghatározta a versek sorrendjét, segített a címadásban is. –
Róma, Itália…
Kardos Tibor, a nagyszerű tudós, aki a pécsi egyetemet végezte, és itt Kolozsvári Grandpierre Emil baráti társaságához tartozott, s akit rokoni kapcsolatok is fűztek a városhoz, valamikor 1945-ben családjával Pécsre jött. A budapesti romok elől menekült feleségével és két kislányával. Itt teljes lelkesedéssel belevetette magát a szellemi életbe: mindenképpen vissza akarta hozni az 1941-ben elveszített bölcsészkart, előadásokat tartott, tanulmányokat írt az újra feltámadó Sorsunkba, az akkori főispán, dr. Boros István segítségével megindított egy félig legális bölcsészeti fakultást, s ennek egyik tanára lett.
Valamikor 1947 elején kinevezték a Római Magyar Akadémia igazgatójává. 47 őszére aztán vendégként meghívatott öt hónapra az Akadémiára. A jogcím: részvétel Janus Pannonius magyar kiadásának előkészítésében. Az Akadémia persze nemcsak Rómát, hanem egész Itáliát jelentette, s korántsem csupán Janus-fordításokat, sőt ezeket akkor a legkevésbé.
Azidőben remek társaság gyűlt össze a Via Giulia 1. alatt. Elsősorban Kardos Tibor jóvoltából. Nem névsort, csak neveket mondok: Ferenczy Béni és Erzsike, Lukács György, Kerényi Károly, Fülep Lajos, Weöres Sándor és Károlyi Amy, »»» Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Solymos Péter, Szegedi Ernő, rövid időre Balázs Béla, Takács Jenő, Takáts Gyula, Klaniczay Tibor, Hanák Péter s még jónéhányan.
S látogatás az Etruszk Múzeumban Kerényivel, szobortárak Ferenczy Bénivel, Balázs Béla előadása az Akadémián Bartókról, Fülep Lajos kiejtési gyakorlatai a híres „Esett a hó…” leckéjével, üldögélések vele esténkint egy-egy kiskocsmában, az Akadémia kollektív kirándulása a 48-as centenárium alkalmából Szicíliába, külön utak Takáts Gyulával és Klaniczay Tiborral… Az öt hónap számomra legalább öt évnek felelt meg, gyarapodásom ismeretekben felért egy egyetem elvégzésével. Versek és élmények sorát hoztam haza.
Utána még két ízben jártam Olaszországban. Rövidebb ideig mind a kétszer, s nyilván ezért is, de az első út gazdagságát a későbbiek meg se közelítették. S az a furcsa eset történt velem, hogy Rómában többet éltem, mint amennyit összesen Budapesten. Így aztán számomra a főváros kicsit ma is Róma. Jobban ismerem Budapestnél.
Pécsett igazán gazdag, színes, mozgalmas irodalmi élet tulajdonképpen két alkalommal teremtődött. Először a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk körül, aztán a Dunántúl és a Pécsi Írócsoport vonzásában. Az előbbi szíve-lelke Várkonyi Nándor volt, az utóbbié Szántó Tibor.
Várkonyiról, a Sorsunkról, akkori barátaimról, indulásomról már beszéltem.
Szántó Tiborhoz kicsit messzebbről kell közelednem.
1947-ben Baumgarten-díjat kaptam, kötetem jelent meg, római meghívás érkezett, minden jól ment. Aztán 1948-tól – mint sok más körül is –, megfagyott körülöttem a világ. A Sorsunk megszűnt, a többi folyóirat, a rádió, a napilapok, a könyvkiadók bezárták kapuikat előttem. Írtam az asztalfióknak, s rávetettem magam a fordításra. A Faust II. magyarításába is ekkor fogtam bele.
Némi mozgás ugyan történt itt Pécsett, alakult egy új folyóirat Dunántúl címmel Katkó István szerkesztésében, negyedéves megjelenés szándékával. Csak három számig bírta, főként személyi okokból. Ez a három szám is meglehetősen nyögvenyelősre sikerült, mindenki beleszólt, mindenki cenzúrázta.
1950-ben aztán előbukkant az ismeretlenségből egy sok dioptriás szemüvegű, selypítve beszélő, jelentéktelen külsejű, nem éppen vonzó modorú, nagyon-nagyon fiatal ember. Amint kiderült, mindössze 22 éves volt. Hivatalos megbízásból fel akarta támasztani a halott vagy legalábbis tetszhalott pécsi irodalmat. Folyóirat, helyi szervezet nélkül az a néhány ember is, aki zsebében hordozta a Magyar Írók Szövetségének tagkönyvét, legfeljebb véletlenül találkozott. S a furcsa ifjú tárgyalni, beszélgetni, üzengetni, néha úgy éreztük: „nyüzsögni” kezdett, s csodák csodája! máris összeverődött egy társaság: tehetségesek, féltehetségesek, dilettánsok, sőt megható vagy mulatságos fűzfák is. »»» »»» »»»
S képtelenül rövid idő alatt lett valami. Folyóirat indult, könyvkiadás létesült, hallgató írók szólaltak meg, s új tehetségek tűntek fel. Mindezt szinte egyedül Szántó Tibor – ő volt a furcsa fiatalember – szervezőképessége, embersége, makacs becsülete, feltétlen alázata az irodalom és a talentumos írók iránt mozgatta.
A pécsi irodalom történetében a Szántó Tibor-korszak kereken hat éve bizonyára mindig emlékezetes marad. A keserves politikai helyzet ellenére mi, itt élő írók valamiféle irreális boldogságban úsztunk. Mérhetetlen komolysággal, sőt elszántsággal csináltuk az irodalmat, képeztük magunkat és egymást.
Jómagam megint publikálhattam, főként persze a Dunántúl-ban, Szántó Tibor segítségével szerződést kaptam a Faust II. fordítására, s megjelent az Ocsúdó évek című kötetem.
A tündérvilág elmúlt, a Dunántúl megszűnt. Szántó Tibor alaptalan vádaskodások gyötrelmei után meglehetősen kiábrándulva Budapestre költözött, a teljes visszavonultságot választotta, s írta szebbnél-szebb novellái és regényei sorát. Mígnem egy szörnyű februári napon alig negyvenkét évesen, tragikus váratlansággal és gyorsasággal eltávozott közülünk.
Az akkori gárda széthullott. Gáll István, Kalász Márton, Bertha Bulcsu, Galsai Pongrác, Örsi Ferenc, T. Polgár István Budapestről emlékeznek már csak a szép napokra, itt Pécsett alig maradtunk néhányan a régi brancsból.
58-ban megint újra kezdődött csaknem minden. Új folyóirat született, a Jelenkor. S ez már átvezet a mába. Az előbb Tüskés Tibor, aztán Szederkényi Ervin szerkesztette folyóirat belső munkájában csak 65-ig vettem részt. »»» Ma több az időm – a helyi vezetők jóvoltából – az írásra.
Mostanában életem nagy gondja a csönd. Ijesztően fogy. Szigorúbb csendrendelet kéne: a zajongást nyilvánítsák testi sértésnek – könnyűnek vagy súlyosnak – s eszerint büntessék. A hatvanadik évem küszöbén állok. Termésem? Tizenegy verseskötet (köztük egy válogatott), öt műfordításkötet (az egyik ugyancsak válogatott). Sok? Kevés? Igen, tudom: esztétikai területen a mennyiségnek nincs jelentősége. Mégis: ha életem simábban alakul, ha nem kell időmet és energiámat kenyérkereső munkával töltenem: többre lettem volna képes. Mégis: ha nem lett volna szerencsém, ha nem kísért volna annyi megértés: bizonyára kevesebbet produkáltam volna. »»» »»»
A hat évtized talán tanulságok levonására és tanácsadásra is alap.
De ahogy ezt leírom, már látom is: mennyire nem így van, milyen hallatlanul rövid idő volt, milyen bizonytalan vagyok, ha a tanulságokra gondolok, s szégyenkező, ha a jótanácsokra.
Majd a második hat évtized után!
Csorba Győző
Új Írás, 1976. 11. sz. 115–128. p.
Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. – Pécs : Pro Pannonia, 2001. p. 15-32.
(Az eredetileg az Új Írásban megjelent visszaemlékezéshez tartozó összes kép együtt: » » »
A képaláírások az Új Írásban megjelent Csorba-szövegek pontos másolatai. A képekhez utaló "hivatkozásokat" igyekeztem oda beszúrni, ahol a képek az eredeti szövegben voltak, csupán a Veres Péterrel közös kép és Pintér Bálint, az első unoka képének helyét változtattam meg: azokat a szöveg időrendjének megfelelő helyre igyekeztem beszúrni, mert az Új Írásban, nyilván a tördelési nehézségek miatt, olyan helyen jelentek meg, ahol nem illettek a tartalomhoz. Pintér Bálint fényképét megismételtem a szöveg vége felé is: a költő nyilván a jövőt, a "folytatást" akarta illusztrálni azzal, hogy utolsó képként szerepeltette első, 1974-ben született kisunokájának fotóját… A családi legendárium szerint Csorba Győző sokszor szeretett volna megkérni arra, hogy – mivel neki nem született fiúgyermeke – Bálint vegye fel a Csorba családnevet, de aztán nekem végül soha nem mondta, tőlünk, szülőktől, soha nem kérte. Igaz, nem igaz a történet, vagy csak amolyan költői vágy volt, nem tudom? Bálint végül nem lett Csorba és nem lett költő sem… De jó gyerek, mit gyerek, fiatalember!, aki már két dédunokával – fiúk! – gyarapította a Csorba utódok számát. Csorbának (eddig?) egyik lánya és unokája sem lett költő. Valamelyik dédunoka még lehet. Reménykedjünk?..)
