CSORBA GYŐZŐ
Amikor én Janus Pannonius voltam
Ez még 1948-ban történt. Nemrég jöttem haza Rómából, ahol a Magyar Akadémia vendégeként csodálatos öt hónapot töltöttem.
Alig álltam ismét munkába a Pécsi Városi Könyvtárban, zord legfőbb főnököm, akit nem éppen kristálytiszta hullámok akkortájt sodortak előkelő helyére (egyesek szerint holmi földbirtokosi vagy földbérlői házacskából), zord legfőbb főnököm, mondom, ugyancsak zord rendelkezése kiemelt kedves könyveim közül. Közigazgatási szolgálatra osztott be a városi apparátusba. Olyan munkakörbe, ami számomra teljesen ismeretlen volt.
Ez magában még nem lett volna baj, hiszen jogot végeztem, s előbbről gyűjtöttem már valamennyi hivatali gyakorlatot. De hát minden munkakörnek megvannak a maga sajátosságai. S egyáltalán: a felületes tájékozódáshoz is szükség van némi időre.
A villám azonban szeszélyes és kíméletlen. Ha kedve támad, akkor támad. Mint az én esetemben is. Méghozzá egészen különös formában.
Hetenként egyszer ülésezett a város vezető testülete. Kisebb főnököm tagja volt ennek. Egy alkalommal az ülés idején sürgősen máshová hívták. Minthogy az én munkakörömmel kapcsolatos folyó ügyekről is be kellett volna számolnia, engem küldött az ülésre maga helyett. Hát én mentem.
A legfőbb főnök megnyitotta az ülést, s mivel nem voltam teljes jogú résztvevő, engem előrevett. Pattogó, őrmesteres kérdéseket szegezett mellemnek, amelyekre én hol tudtam, hol nem válaszolni. Legfőbb főnököm, aki előtt sajnálatos módon a vezető testület nagy része meghunyászkodott, s aki rám titokban már régóta fente a fogát, mert noha erőtlen albeosztott voltam csupán, részemről nem tapasztalt kellő alázatot, váratlanul rám reccsent:
‒ Éppen olyan slendrián, mint az elődje volt! Akkor minek jött ide, ha nincs tisztában a dolgaival?
Szelíden mondani kezdtem, hogy csak néhány napja vagyok új beosztásomban. Még körül se tudtam nézni, s ebbe az ülésbe is váratlanul csöppentem.
Magyarázkodásom nem érdekelte, vérben forgó szemmel, amúgy alulról fölfelé nézve, mint Homérosz hősei ‒ ez különben hozzátartozott humanista alapviselkedéséhez ‒, megismételte:
‒ Éppen olyan slendrián, mint az elődje volt!
Erre már az én szelídségem is ellobbant, s kissé hegyes hangon megkérdeztem tőle, miként képzelte, hogy néhány nap alatt mindennel tisztában legyek? Talán végig kellett volna olvasnom az irattár összes aktáját?
Olajat öntöttem a tűzre.
‒ Hogy beszél maga velem?
‒ Ahogyan maga velem!
A vezető testület némán lapult. Legfőbb főnököm viszont felugrott, megkerülte az asztalt, és kirontott a folyosóra. Percek múlva megjelent két hivatalsegéddel (akkor még, úgy emlékszem, altisztnek hívták őket), s rám mutatott:
‒ Vezessék ki ezt az embert! ‒ és visszavágtatott elnöki székébe.
A két ember meglehetős zavarban mellém lépett, és odasúgta:
‒ Tessék kijönni velünk.
Én kimentem, és siettem vissza az íróasztalomhoz. Még ott találtam kisebb főnökömet, beszámoltam neki a történtekről, mire ő lelkesen fölkapta aktatáskáját, s azzal a kiáltással, hogy: ‒ Jaj, elkésem! ‒ otthagyott engem, ott a szobáját, sőt ott az egész épületet. Biztos, ami biztos.
Nem részletezem tovább. Legfőbb főnökömnek ahhoz nem volt bátorsága, hogy állásomból kitegyen, én ellenben attól kezdve üvegnek néztem.
De motoszkált bennem, hogy miként vághatnék vissza neki.
Már akkoriban foglalkoztam Janus Pannoniusszal. Római meghívásom is – a Janus-kutató Kardos Tibor jóvoltából, aki ez ottani Magyar Akadémia igazgatója volt – ennek címén született. Egyszer aztán, „kidobattatásom” után pár hónapra, egy előadássorozat rendezője fölkért, hogy a sorozatban beszéljek Janus Pannoniusról.
Elvállaltam, s úgy terveztem: az előadáson fölolvasok egy csokornyit addig elkészült Janus-fordításaimból is. És ekkor gördült föl bennem a fortélyos gondolat: a különféle személyekhez címzett, tömérdek Janus-epigramma közé becsempészek egyet a sajátjaimból is. Azt, amit legfőbb főnököm megszégyenítésére írtam. És mert az illető vezetékneve egyúttal keresztnév is volt, könnyen megtehettem.
Így esett, hogy az előadáson, mely – hogy a történet szebb legyen – épp annak az épületnek a nagytermében zajlott le, ahol legfőbb főnököm uralkodott, s az ott dolgozók közül is sokan megjelentek hallgatóként, a Pálhoz, Déneshez, Bertalanhoz s másokhoz szóló epigrammák között felhangzott az alábbi is:
Györgyhöz
Hangod farkasüvöltés,
duvad mancsa a markod‑
S két lábon járkálsz.
– Itt valahol hiba van.
A közönség, látszólag, nem vett észre semmit. Én viszont csöndes megnyugvást éreztem, hogy ott, a saját várában, számos alattvalója jelenlétében sikerült szóbéli portréját megrajzolnom. Ha csak vázlatosan is, de hiszem, hogy találóan. Méghozzá szomszédságában annak a szobának, amelyből kivezettetett engem.
Később az epigrammát „visszavettem” Janustól. Először más címmel (Kidobómra)1 megjelent valahol, aztán cím nélkül besoroltam egyéb epigrammáim közé.
Hát így voltam én Janus Pannonius.
Remélem, hogy igen tisztelt elődöm szelleme sem a névbitorlásért, sem azért, mert nem utaltam végleg az ő művei közé az ajándék epigrammát, nem nagyon neheztel rám.
Az irodalomtörténészeket pedig intem: ha netán fülükbe jutott volna, hogy Janus Pannoniusnak elhangzott egy epigrammája, ami hiányzik az eddigi kiadványokból, ne kezdjenek nyomozni utána, vagy ha már csinálják, sürgősen hagyják abba.
(1984. IV. 17.)
(In: Rakéta Irodalmi Kávéház / Vál. és a bev. írta Galsai Pongrác ; szerk. Zsámboki Zoltán. – Bp. : Magvető Könyvkiadó. – p. 193-196.)
1. Megjelent: A szó ünnepe. – Bp. : Magvető, 1959. – p. 33. (A Barátságtalan versek c. ciklus második részében, Egyéb alcím alatt, II. jelöléssel). Megjelent még: Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1978. p. 232. (A Szó ünnepe (1947-1958) c. fejezet Barátságtalan versek c. ciklusában Epigrammák közös címmel, Egyéb alcím alatt, II. jelöléssel)
