Kodály Zoltán előadása az 1945. november 19-én Pécsett rendezett Kodály-hangversenyen

(Kodály Zoltán előadása az 1945. november 19-én Pécsett rendezett Kodály-hangversenyen.)

                                                                                                                     MAGYAR ZENEI NEVELÉS

 

     Tisztelt Hallgatóság!

 

     Talán van, akiben előadásom címe a sovinizmus gyanúját kelti. Hiszen a művészet nemzetközi, a zene különösen. A kétszerkettő min­denütt négy, a C-dúr skála a világ minden táján egyforma. A he­gedű vagy zongora ujjrakása sem lehet különböző nemzetenként. Mi lehet hát, és mire való a külön magyar zenei nevelés?

      Tisztelt Hallgatóság! Nem egészen így áll a dolog. Először is. a világ sok népének megvan a maga különös hangrendszere. De az ú. n. civilizált világban is, ameddig az egyformán hangolt zongora elér, minden országban mást és másképpen játszanak rajta. Ha pedig szemügyre vesszük azokat a műveket, amelyeket minden civilizált országban játszanak, azt kell megállapítanunk, hogy azoknak egy­től-egyig erős a nemzeti gyökere. Így van az irodalomban, képző­művészetben. Homérosztól-Verdiig, Shakespearetől-Petőfiig, a görög szobrászattól Rembrandtig és Rafaelig azok a művek ter­jedtek el legjobban világszerte, amelyek legerősebben fejezik ki a maguk nemzeti sajátságait. Minthogy ezekben a művekben mutat­kozik az egyéni alkotóerő tetőpontja is, világos, hogy nincs olyan egyéni eredetiség, amely nem gyökerezik valamely nemzeti eredeti­ségben.

      És ez nemcsak az alkotó, hanem az előadó művészetre is áll. Minden nagy előadóművészben kimutathatók nemzete jellemző vo­násai. Egy magyar előadóművészben nem az érdekli a külföldet első­sorban, hogyan játssza Bachot, Beethovent, hanem, hogy mivel tudja őt a neki rejtélyes magyar psyché-hez közelebb vinni. Az előadótól is a maga népe magyarázatát várják legelébb.

      Sok esetben tapasztaltuk, hogy külföldre vetődött előadóművé­szeink csakhamar elvesznek a népek tengerében, beolvadnak a vendéglátó országba, mert nincs elég mélyen megalapozott nemzeti kultúrájuk. Egészen más például a külföldre vándorolt olasz zenész.  Az mindenütt olasz marad, nemcsak azzal, hogy a maga népe mű­vészetét propagálja, hanem idegen művek előadásába is beleviszi a maga sajátos, élesen megkülönböztető nemzeti jellegét. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a magyar zenei szaknevelés valamiben hiányos.

       Ami pedig közönségünket illeti, annak műértő része tisztára idegen zenére van nevelve, a magyar jelleg iránt semmi érzéke, sőt sokszor ellenszenves neki. Az a réteg pedig, amely a magyar zenét

inkább magáénak érzi, zeneileg teljesen műveletlen, ezért nagyobb igényű zenemű felfogására képtelen. A kettő tehát mintha kizárná egymást, magyarság és zenei műveltség, mintha nem férne meg együtt. Műveltség annyi, mint idegenség, magyarság annyi, mint műveletlenség. Súlyos történeti okai vannak ennek, s a magyar művelődéstörténet egyik legfontosabb fejezete az lesz, amely e két ellentétes réteg egybeolvadásáról számolhat be. Mikor lesz az: nem tudjuk előre. De bizonyos: ez a három szó: magyar zenei műveltség sok évtizedre, talán évszázadra szóló programmot jelent.

      E programm megvalósítására két külön, de párhuzamos úton egy­szerre kell elindulni. Hét-nyolc éves korig a két út egy nyomon halad.

      Régóta és sokat hirdettem már, hogyan kellene a gyermeki lel­ket a magyar zenei ősfenomén anyatejével táplálni, hogyan kellene benne a magyar zenei észjárást felépíteni és megerősíteni. Egyelőre csak azt. Aminthogy nem volna szabad anyanyelvén kívül más nyelvre tanítani, mielőtt azt tudatosan nem bírja, tehát 10 éves kora előtt. A többnyelvű gyermek végül egyiket sem tudja igazán. A keverék-zenén tartott gyermek pedig sehol sem érzi magát zenei­leg otthon, de leginkább idegen neki a magyar.

     Zenei köznevelésünk múltja azonos egész közoktatásunkéval. Az pedig, tudjuk, eleget panaszoljuk évtizedek óta, anélkül, hogy lényegesen segíthettünk volna rajta, idegen szellemű, idegen kap­tafára húzta tanulóink lelkét, s ezzel egyik előkészítője volt a közel­múltban lezajlott gyászos eseményeknek.

      Zenében megpróbáltunk segíteni. Mintegy húsz éve döngeti a magyar nép igazi hangja az iskola kapuit. Hol bejutott, hol nem, de ritka helyen hivatalos támogatással. A diákság azonban nagy lelke­sedéssel karolta fel, nyilván mégis magára ismert benne, megérezte, hogy a benne lüktető élet az ő élete is, míg a belédiktált iskolazene többnyire értéktelen papírgaluska.

       Két évtized leteltével a hivatalos fórum, a Közoktatásügyi Ta­nács elérkezettnek látta az időt, hogy helybenhagyja, ami történt, és belátva, hogy könnyebben megtanulja a diák a zene elemeit olyan dalokon, amelyeket szívesen énekel, kiadott szerkesztésemben egy Iskolai Énekgyűjteményt.

       Évekig, talán évtizedekig fog tartani, míg ennek tartalma át­megy a köztudatba. Mire ez bekövetkezik, a zenei szaknevelés kész alapot kap, amin tovább építhet. De addig nem tehet mást, ha nem akar idegenné nevelni, minthogy megtanítja e dallamokat, rajtuk bevezet az írás-olvasásba, s erre az alapra építi a hangszertanulást.

        Ezt más nemzetek már régóta megtették. Jómagam is olyan né­met zongora- és hegedűiskolából tanultam, amely tele volt német népdalokkal s előbb tudtam hegedülni a „Brüderlein feint"-t, mint akármilyen magyar népdalt, Magyar zongora- és hegedűiskola ma sincs még olyan, amely rendszeresen, ősi hagyományunkra építene.

        Érthető ez, ha meggondoljuk, hogy szaknevelésünk a legújabb időkig külföldiek kezén volt, akik magyarul nem tudtak, előkelő idegenek módjára, mint egy szigeten éltek itt, a magyar élettel és kultúrával semmi kapcsolatuk nem volt. Közvetlen tanítványaik kö­zül is csak kevesen küzdötték fel magukat a zenei magyarságig. Az majd csak a harmadik-negyedik zenészgenerációnak lesz természe­tes anyanyelve. Addig még sok szakzenésznek kell lefutnia pályá- lyát, aki ugyan itt született és magyarul beszél, de kultúrája merő­ben idegen. Még sok küzdelembe kerül, hogy nagyobbrészt idegen zenén nevelkedő zenészeink lelkében megszólaljon a magyar húr. Még a tiszta magyarszármazásúakéban is elnyomja halk hangját a világzene harsogása.

       Itt derül ki, hogy a C-dúr skálának, bár mindenütt egyforma, nem mindenütt ugyanaz a jelentősége. A németeknél alapvető, ná­lunk mellékes. Aki ebből a rendszerből kiindulva nevelkedik, vagyis a német tanmenetet követi, a magyar zene sajátosságai iránt örök életére érzéketlen marad. Egyes nagy tehetségek, nagy fáradsággal, sok évi elszánt munkával elérhetik, hogy megnyílik fülük a magyar hang számára. De nem volna sokkal egyszerűbb a gyermeket rá­nevelni? Akkor mindenki elérné természetes úton.

A magyar zenéből a nemzetközi zene megértésére könnyű út vezet, fordított irányban nehéz, vagy semmilyen.

      Tehát szükség van magyar zenei nevelésre, magyar és nemzet­közi szempontból egyaránt. Nemzetközi érdeklődésre annál inkább tarthatunk számot, mennél magyarabbak vagyunk. Magyar zenei műveltségre pedig csak ezen az úton juthatunk, enélkül továbbra is csak idegen művészetnek szálláscsinálója minden zenetanításunk.

      Elvégre választanunk kell: gyarmat maradjunk-e továbbra is, vagy független ország legyünk, nemcsak politikában, hanem kultú­rában, saját egyéniségünk érvényesítésében is.

       Ha ezt akarjuk, meg kell keresnünk azokat az utakat, amelyek zenei sajátosságunk minél szabadabb és teljesebb kifejtésére ve­zetnek.

       Az iskola már elindult a helyes úton, csak járja végig követke­zetesen, az eredmény nem maradhat el. Nincs még annyira kidolgozva a hangszertanítás magyar módszere. Az itt előadásra kerülő „Gyermektáncok” egy szerény próbálkozás ebben az irányban.

       Azzal, hogy e darabokat a fővárost megelőzően egy vidéki vá­rosban mutatom be, annak a meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy a magyar zenei nevelés megvalósításában egy ilyen városnak nagy szerepe lehet, esetleg a fővárosnak is példát mutató, kezdeményező szerepe.

      Máris megindult itt egy olyan próbálkozás, amelyhez hasonló a fővárosban nincs, és amelynek döntő fontossága lehet egész ze­nei nevelésünkre. A zeneiskola bevezető tanfolyamát értem, amely előbb zenére akar tanítani, csak azután hangszerre, továbbá az elemi iskolák válogatott tanulóinak iskolánkívüli énekóráit. Az, eredmény elé nagy várakozással tekintek, és kérek mindenkit, aki­nek módjában áll, hogy e vállalkozásokat minden erejével támo­gassa. Ez az eljövendő magyar zenei műveltség magvetése.

      A demokrácia ezen a ponton kettőt jelent: egyik a zenei műve­lődés eszközeinek hozzáférhetővé tétele mindenki számára, másik a nemzeti sajátságok teljes érvényesítése.

      Mindkettőt munkálja a pécsi úttörés.                        

                                                                                                                                                                                                               KODÁLY ZOLTÁN.

 

 

Irodalom

Csorba Győző: A város oldalában. Beszélgetések. Kérdező: Csuhai István. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991. 95-97. p.

Kolta Ferenc: Ív. Egy pécsi folyóirat 1945-ben. Jelenkor, 1970. 4. sz. 395-398. p.

Tüskés Tibor: Nagy korszak nyitánya. Az irodalmi élet megújulása Pécsett. 1945-1948.

= Változó Baranya. Tanulmányok a megye történetéből. Antal Gyula és Sándor László (szerk.). Pécs, 1985. 457-468. p. 

 

Megjelent: Pécsi Szemle. (XI. évf.) 2008. 1. p. 78-81. = Ív (I. évf.) 1945. 1. sz. p. 9-[12].