A mánfai műemlék templomban 

A kabátot össze kell húzni jobban:
tavasz-közép, de itt még hűvöses van. 

Csak ha a lőrés-ablakokra nézek,
melegséget belül csak akkor érzek. 

Mert gonosz ellen nem csak az Isten,
a hívők is harcoltak rendre itten. 

Az oltár kőtáblája: sír-fedőlap.
Ki volt a sírban: földesúr? szegény pap? 

Szegény pap?– pásztora a gyönge nyájnak,
akikre rá-rátört ordas pogány had;

vagy földesúr, ezrek parancsolója,
ki reszketett a túlvilági szóra – 

Gót támfalak, díszes gót kapu-béllet,
a tornyon félig-gót ablak-betétek. 

Ős hársak zúgnak kint, mint bent: gerendák
egéig visszhangzó kegyes legendák.

A tájon körben falvakat temettek,
üres név lett tanúja némelyiknek: 

Most helyükön hegy-völgy; elásva házak,
és a templomra most már ők vigyáznak. 

Őrzik a négy falat, a tompa tornyot,
a lengő ének-ostromolta boltot, 

az öblös kő-keresztelőmedencét,
a falfestmények zúzott sziluettjét, 

a tölgygerenda-lépcső legyezőjét
a csöndet és a csöndteremte békét. – 

Roskadva járok, vállam földre nyomja
a századok sok száz goromba gondja. 

De enyhül a keserves keserűség,
mert átsuhan a táj fölött a hűség, 

mely azóta szünet nélkül velem jön,
s gyógyít, ha ki-kiűznek az örömből.