A történet vége? 

Feküdjék, édes hölgy, szépen bele,
itt a gödör, a szívem közepe.
Elföldelem: súlyos göröngyöket
dobál a deszkára a képzelet,
s néhány virágot hozzájuk kever.
Alattuk, hölgyem, bizton jól hever.
S mert ebben vannak még hiányai
segítek, hogy lennének álmai;
hát persze olyasfélék, aminők…
már amiket férfiakról a nők…
Ám ahhoz csöppet sem ragaszkodom,
hogy rólam is, bűbájos asszonyom,
vagyis hogy én is egy…
                                          Ó, jaj, igen,
ólommá lesz e sírtól a szivem
előre is tudom; de hogyha így,
akkor viszont miért ne volna így?
Mentségemül ki kell jelentenem,
halálában végképpen bűntelen,
s vagyok legföljebb negatív oka:
túl-túl soká kellett kibírnia,
megunta nyilván, s törten „elhajolt”
(afféle „fordult” Szép Ilonka volt,
kit titkos bú éppen, mivel velem,
és nem azért rágott, mert nélkülem).
Én mégis a köztemető helyett
bennem kínálok önnek nyughelyet,
meg aztán – szól az ó parancsolat -,
hogy „…a halottak a halottakat…”
s én is majdhogy halott vagyok, bizony,
magamra hát vonatkoztathatom – –
Édes hölgy, ami önből az enyém,
arról többé nem mondhatok le én,
kivéve, hogyha a nagy harsonát
még mostanában megfújnák… Nohát,
akkor – becsszó! – tüstént elengedem,
s még zsebkendőmet is meglengetem.