Visszaszámlálás

                     VISSZASZÁMLÁLÁS

                                                                    Zs.- nak

78. X. 3.   Ó, gyermekes gyermektelenség –
                 alig tucatnyi nap meg éj,
                 sokezer kétszín monotónia,
                 színváltó, borzalmas határ,
                 végképpen megtapasztalom,
                 amit agyammal már tudok:
                 nem tömheti a mindenség se,
                 nem tömheti be majd az űrt!

79. II. 5.    Kiszúrni, kiszakítani
                 a naptárból azt a napot, ami…

                 hogy az idő megzavarodván
                 elvétené, mit ír az okmány,

                 s mert nem is lenne az a nap,
                 maradna ő, maradna csak!

                 s a nap helyén húzódna egy
                 pirostaréjú, csöppnyi heg,

                 nékem ünnepi kegyhelyem,
                 hová zarándok-hálámat viszem

79. II. 6.   Jól tudtam, tudtam én ezt –
                 szoktam fotózva nézni
                 mindhármotokat együtt,
                 hogy tudjalak idézni:

                 de hát milyen idétlen,
                 sovány, ahány ilyen kép,
                 már látom: fognom is kell,
                 mit tartani szeretnék.

                 S ha csak ritkán s esetleg
                 s jobbára képzeletben –
                 hogy is lennél enyém úgy,
                 miként eddig szerettem?

                 s hogy nem leszel: „Ha van: jó,
                 ha nincs, hát akkor is jó”?
                 kit napra nap helyett el-
                 hoz tán egy kacskaringó?

                 Fekszem. Riadt madárhad
                 csapkod bennem. Nem alszom.
                 Próbálom mentegetni
                 s kibírni majd-kudarcom.

79. II. 8.    Csak tegnap lenne legalább,
                 ezt mondom estelente,
                 de holnap lesz, és így tovább,
                 s jön közelebb a messze.

 79. II. 10.  3, 2, 1, 0 (nulla) – majd ha
                 jutok a végső pillanatra:
                 hogyan állnak majd kint a fák?
                 ág lesz-e majd az eddig-ág?
                 szívható-e a levegő?
                 lesz-e az élet élhető?

 79. II. 10. Elágazik, s megy hegyre-völgybe,
                 kövéredő sötétbe, ködbe,
                 s lesz út: ki-tudja-hova torkoll –
                 s lesz ő, kit a messzi letorkol,
                 s mind ritkábban fog visszaszólni,
                 kérdéseimre válaszolni,
                 s végül én is hiába (mint ki
                 virágát a tengerbe hinti,
                 s így gyászol, mert azt tudja csak, hogy
                 szerelme a habokba halt ott)
                 fürkészem lelkem nyugta végett
                 a tétovázó messzeséget.

79. II. 14.  Aljasodom lassan: a félelem
                 az érkezőtől elzülleszt egészen,
                 már olykor azt is… úgy is… azzal is…
                 hogy a halál… hogy akkor hát…, ha már…
                 szóval: meg is gyilkolnám érdekemben,
                 legyek végképp túl azon a napon,
                 s őrajta is -, Isten bocsássa meg!

79. II.16.   Begyújtom a kályhát. Hány óra is van?
                 Jó meleg legyen, mire hazaér.
                 Szekrényeiben ruhái, cipői,
                 holmijai: milyen kedves szoba!
                 tele vele mindig, ha nincs is itthon,
                 tele vele -, de ha nem ér haza?
                 ha már sose lesz itthon mindörökké?
                 ha szekrényei, ruhái, cipői,
                 holmijai? ha sompolygó szagok?
                 ha elözönlik, megszállják, legyőzik
                 volt birodalmát?
                                               Iszonyú szoba!

79. II. 17.   Fejét ha vállamra teszi,
                 ha szívom haja illatát;
                 huszonöt szép év illan át,
                 gyermekségének évei,
                 kislányságának évei,
                 nagylányságának évei,
                 botló, elfele léptei,
                 nagy ürességek konganak,
                 ha szívom haja illatát,
                 elfeketedik a világ,
                 a delek is boronganak,
                 az ég aljába hull a nap,
                 valami bennem megszakad,
                 s a könnyem befele szakad,
                 pörzsölve befele szakad… 

79. II. 18. Kezdődött ez az év halállal,
                majd folytatódik fél-halállal,
                s mert fél-élettel folytatódik,
                nem sír, nem is vigasztalódik. 

79. II. 28. Még ez a születésnap is!
                Az idő, mindig az idő
                és a mögüle áradó
                emlék-hadak!

      Így az utolsó lesz ez is.
      Hó van, kései, és tudom,
      csak órákig tartó.
                                   De én
      hagyom magam: csapjon be, rajta!
      Hitesse el, hogy messze még
      a biztosan-rabló tavasz.

      Még ez a születésnap is!
      Holnapután, igen.
                                   Sötét van,
      majdnem-éjjel. Alszik nyugodtan,
      ágya körül tigrisek ülnek,
      ágya körül bárányok ülnek,
      szekrényén bölcs baglyok ügyelnek.
      Ebből baj nem lehet.

      Ima:

      „Aki van, s akinek hatalma van,
      adja meg (úgysem adja meg),
      hogy ne veszítsem el soha.”

                Mert hát ki bírhat az idővel?
                Ilyen isten van-e?

 79. III. 14 Ahogy a szíj a húsba vág,
                úgy élte már belém magát,
                megszoktam, kell, körébe nőttem:
                huszonöt éve az időben.
                Huszonöt éve… Kiheverni
                lesz-e időm bár harmad-ennyi?

 79. III. 18  Ritkulnak, mert rövidül az idő, 
                az ismétlődések reményei:
                a sajgás például szívem körül,
                ha késve jön meg, a pajtáskodó
                tréfák, a jó-szót-váró bánatok,
                a… s így hát egyre inkább hajlamos
                vagyok, hogy búcsúzkodjam, s részletes
                leltárral voltjaim közé tegyem
                vele-egy dolgaim.
                                             De nem tudom
                fölfogni még és mégsem igazán,
                mi is folyik, hogy egyszer széttörik
                lábam alatt az út s arcom előtt
                az idő, széttörik egyáltalán
                a valahai rend, s többé soha
                össze nem áll, mert váza kiszakad…

 79. III. 30  Csak megszokás… Ha mással így…
                igen de az is megszokás,
                hogy magamtól ha… vagyis a
                halálom sem lesz majd nagyobb 

79. IV. 8.  Fülem körül sípolni kezd a levegő:
                én felülről le lentről meg föl a világ
                előbb a fejeket látom aztán a lábakat
                fejek lábak fejek lábak fej-láb-ek-ak
                megállás nincs lehet hogy túl a földön is
                a föld színén túl befelé a földszinig
                a másikig s tovább a másfelé-ürig
                lehet az is
                                 De voltaképp az óriás
                hangfény után mit robbant két ellenkező
                irányú mozgás egymás mellett elfutó
                egészen mindegy hogy mi lesz a folytatás
                nagyon sokáig még vak és süket leszek

 79. V. 9. Az egyetlen az egyetlenegy
                élet mért csonkul ennyire meg?

                Lássam magam csak a fajfenntartás
                szolgájának? így lesz megnyugvás?

                s ha fölcseperedett az utód
                tegye aztán a neki-jót?

                s nekem coki legyen bele-
                avatkoznom többé ügyeibe?

                De akkor a saját szemem-
                mel mért néz rám oly melegen?

                mért leplezem le egyre-másra
                hogy engem idéz a mozdulása? 

                hogy asztrál-testként közvetlenül
                ott lebegek a bőre körül?

                s ha őt megsebzik nekem is fáj
                s ha engem akkor neki is fáj?

                mért kellett össze-vissza kötődnünk
                ha majd el kell szigetelődnünk? –

                Közhelyek közhelyek kopott
                okoskodás por-gondolatok

                számomra most leleményes
                rabvallatók terror-legények

               akik az anatómiát
               akik a pszichológiát

               gyakorlatukból ismerik
               s jól tudják hogy mikor melyik

               kínzásmód látszik sikeresnek
               tenni a homo sapienset

               gyámoltalan ronccsá amely
               már mindent helyesel…

 79. VI. 10. Hát megtörtént… meg… pár órája… ma…
               hogy is volt?… lássuk!… kezdené a toll…
               de csak az Arany János-i szavak:
               „Nagyon fáj! nem megy!”