KARÁCSONYFA-DÍSZÍTÉS

 
Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
        kettőt befalt a föld,
hetet a sűrű távol. Változatlan
hangjával a karácsony ránkköszönt;
nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
tele a szívünk, s mással van tele.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
        díszítgetem a fát,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem –
mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
a régi hit nincs, új sincs még helyén,
meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény.

Kínok térképét hordja édes arcod,
        nézlek: segítsz nekem.
Szorgalmad hány nehéz éven kitartott:
erőssé tett a buzgó szerelem, –
díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
bús életedben mindig díszitett.

Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
        díszítsd világomat,
s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
– elémidézi most az áhitat –,
tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
s csak ő segithet majd, ha szürkülök.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
        karácsonyeste van,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé
        gyermekké anyaöl,
de gyermekké teheti mindörökké
egy jó szerelem, mely rátündököl, –
ó most érzem csak, mit vesztettem el,
ó most tudom csak igazán, mi kell.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
        karácsonyeste van, –
míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
ha százszor is karácsony: hasztalan,
s bár minden díszt magamra aggatok,
kietlen-szürke és kopár vagyok.