Mivel nem beszéltük meg előre a kérdéseket, elhatároztam, néhány dolgot elmondok, ha kérdezed, ha szóba kerül, ha nem. Aztán majd megpróbálok válaszolni arra is, amit kérdeztél. (Szirtes Gáborhoz intézett szavak.)

Szóval: nem Oscar-díj kiosztás ez, utánozni sem akarom azt, de szeretném megköszönni mindenkinek a munkáját, aki segített a kötet összeállításában. S mivel ottan, az Oscaron, a „Szeretném megköszönni anyukámnak…” kezdetű egymondatos „felszólalásokat” is papírokról olvassák fel, talán nem szentségtörés, hogy én,… aki az Oscar-díjtól, ugye, oly messze vagyok…, hát én is fölolvasok.

Sokféle módon segítettek ismerősök, barátok, rokonok, a kötet összeállítása közben, de egységesek voltak valamiben: mindenki kedves és készséges volt. Kedvesek, mert olyan két alkotóról volt szó, akiket szerettek, akiket becsültek. És ez a szeretet és megbecsülés nekem – is – nagyon jól esett, mert sokszor eszembe jutott, amit Csorba Győző szokott mondani, mikor borús kedve volt: „50 év múlva már csak lábjegyzet lesz a nevem valamilyen egyetemista dolgozatában”.

Jól esik tudni, hogy vannak még segítők azért is, mert bizony, ha a magyar oktatáspolitikát nézem, ha az irodalomoktatás mai állapotát figyelem, ha az interneten bóklászok, azt mondom, talán még rosszabb is a helyzet, mint amit Csorba előrevetített… Az értékek szinte szisztematikus fölszámolása folyik mindenütt. Ömlik a bóvli, a gagyi, csak a konzumidiotizmust akarják tenyészteni-terjeszteni szinte minden szinten. Jönnek a Cool-tv-k, a Győzike „sók”: Széchenyi lovakkal fajtalankodik, Szűz Mária prostituált a legújabb magyar animációs filmekben (?). Csorba vers jut eszembe, a Karácsony 1967, melyet most föl is olvasok. – Bizony, világraszóló bárány kéne itt…

Így aztán nem csodálkozhatunk azon, ha verset, jó irodalmat, klasszikus filmet szinte már nem is látunk a televíziókban (a rádiókban néha még hallunk jó irodalmi, zenei összeállítást!) A könyvtári statisztikák is arról győznek meg, hogy az első ötven legkeresettebb „szépirodalmi” könyv közé alig került be minőségi irodalom, az is csak a 40. hely alatt, a béka hátulsója táján…

Az értékes irodalom mostanában nem cool. Maguk a művészek is tehetnek talán erről, Csorba szerint is, aki így ír erről a Sok költő… című versében:

Csoda-e ezek után, ha egy ilyen kötetből, mint ez itt, aminek a bemutatójára összejöttünk, mondjuk egy 60 könyvesbolttal dicsekvő hálózat talán ha ötvenet átvesz terjesztésre. És akkor az már jó eredmény…

Ilyen körülmények között jött létre ez a bemutatott könyv, két kitűnő, Kossuth-díjas művész Fodor András és Csorba Győző levelezéséből, ezért bizony sokszor kérdeztem én is magamtól, ugyan minek csinálom, kinek csinálom ezt?

A kétségeket azok segítették eloszlatni, akiket most említek majd, akik a kötet összeállításában támogattak, s meggyőztek arról, van még remény. Akiket az „Oscaros” köszönet illet…

Szeretném megköszönni az özvegyeknek, hogy első segítő, hívó szóra beleegyezésüket adták a levelek nyilvánosságra hozatalához. A legkedvesebb és legtisztességesebb, szerető és gondos ápolói mindketten a művészek emlékének. Ha életében mindenkinek csak töredék szeretet jutna abból, amivel ők férjüket halála után is szeretik – akkor csak boldog emberek élnének a földön. Hála és köszönet jár tehát a beleegyezésért és a segítségért (betűrendben mondom, hogy senkit ne sértsek) Csorba Győzőnének és Fodor Andrásnénak.

Köszönetet mondok a Petőfi Irodalmi Múzeum segítőkész levéltárosainak és osztályvezetőjének Varga Katalinnak, akik nélkül elvesznék a „nagy Pestben”, mikor megjelenek ott leveleket másolgatni… (Csorba kéziratos hagyatéka, levelezése is, a Petőfi Irodalmi Múzeumban van!)

Köszönet illeti a pécsi segítőket, Tüskés tanár urat, aki készségesen vállalta az előszó írását, és tanácsaival segített időt és fáradságot nem sajnálva, a jegyzetek készítése közben. Amit megfogadtam tanácsaiból – az jó a könyvben. Amit nem – az rossz.

Köszönet illeti Szirtes Gábort a Pro Pannonia Kiadó vezetőjét. Amikor a tiszteletpéldányokat átadta nekem, arról beszélgettünk, szinte hihetetlen, hogy Győző bácsiról(tól), 10 kötet jelent meg a halála óta eltelt tíz évben. Hát igazán hála illeti meg: a tízből kilencet ő adott ki. A tízből nyolc az Irodalmunk forrásai c. Pro Pannonia sorozatban jelent meg. A sorozat A. betűs kötete Csorba kötet volt (Drámafordítások, 1988). Most a Z-betűs is az: a kezünkben tartott levelezéskötet. Nem tudom, mit csinál majd ezután Szirtes Gábor, hogy eljutott A-tól a Z-ig? Biztosan kitalál megint valami jót. Bár ahhoz némi anyagi támogatás sem ártana a magos minisztériumok és a művészeti kuratóriumok erányából…

Annyit meg kell még említeni, hogy a tíz kötetből ötön Tüskés Tibor neve áll valamilyen közreműködői formában. Ő mondta valahol: nem mindegy, hogy ki egy író-költő biográfusa, bibliográfusa, elemzője… Bizony, nem mindegy, hogy egy irodalomtörténész nem csak érti, de szereti is „tárgyát”…

Köszönet illeti Kiss Tamást, a PTE ÁOK kitűnő könyvtárosát, aki átnézte a jegyzeteket, amelyekben a sok „szerkesztéssel” átvirrasztott éjszaka után, bizony, maradt jónéhány elütés, bántó fogalmazás, s, ha ő nincsen, maradt is volna…

És köszönet illeti azokat, akik ebben a lehetetlen időben idejöttek, mert ők az igazi értők, ők a hűségesek, a kitartók, akiket látva minden rosszkedv ellenére befejezésül mégis Csorba egy egészen másféle, bizakodó verse jut eszembe, az Őszi kert:

Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.

Bizakodom, mert ha ennyien itt vannak, akkor talán a föld felett is az elmúlás és a felejtés ellen haladunk. Köszönöm, hogy eljöttek, köszönöm, hogy megerősítettek a hitben: érdemes folytatni a munkát…