Bertók László Kossuth-díjas költő köszöntője a Csorba Társaság alakuló közgyűlésén

        Csorba Győző Társaság

(2015. május 15-én, a Társaság alakuló ülésén, a pécsi Leöwey Gimnáziumban felolvasott beszéd)

Tisztelt Közgyűlés! Kedves Barátaim!

        Nagyon örülök, hogy Pintér László és Dr. Pesti János kezdeményezésére, széleskörű előkészítő munkájuk eredményeképpen együtt vagyunk itt, hogy Csorba Győző emlékének ápolására, a hozzá kapcsolható helyi irodalmi,művészeti hagyományok őrzésére, az élő kultúra segítése és inspirációja céljából létrehozzuk a Csorba Győző Társaságot. Alkalmasabb időpontot aligha találhattunk volna, hiszen a jövő esztendőben lesz a költő születésének 100. évfordulója, amikorra a Társaság a méltó megünneplésen túlmutató, tovább élő, őrző, inspiráló, népszerűsítőközösséggé válhat. Erre nem csupán a városnak tekintélyt adó százéves Kossuth-díjas költőnek, hanem mindnyájunknak szüksége van, akik itt élünk.

          Ha kisgyerek korában megkérdezték tőle, hogy „mikor születtél?”, azt válaszolta, hogy „amikor az öreg király meghalt”. Hogy a szülei vagy a nagyobb testvérei – kilenc testvér közül nyolcadikként jött a világra – tanították-e meg erre, nem tudom, de a válasz mindenkinek tetszett. Hiszen igaz volt, hogy I. Ferenc József 68 évnyi császári-királyi uralkodás után 1916. november 21-én hunyt el, s hiszen nevetve arra is lehetett gondolni, hogy íme, itt áll az utód, a kis királyfi… Vannak vélemények, amelyek szerint nem csak az öreg királynak, hanem a messzire néző 19. századnak is ekkor, az első világháború éveiben lett vége. Hogy a 20. század nem a naptár szerint, 1901-ben, hanem 1920 táján kezdődött csak el. Sőt, hogy a vártnál előbb, a Szovjetunió, s a kétpólusos világrendszer összeomlásakor, 1990 körül véget is ért.

         Miért hozom elő ezt? Mert Csorba Győző ebbe az ellentmondásos, csonka századba született bele, ezt élte végig, benne teremtette meg költői életművét.  Mert ebben a században nagyon gyakran csak kivételes igénnyel, tartással és erőfeszítéssel lehetett tisztességesnek megmaradni, jelentőset alkotni. Mert Csorba Győző személyisége és költészete a kor és a hely megszabta korlátok között lett azzá, ami: nehézzé és játékossá,pontossá és költőivé, a pillanatból startoló örökkévalóvá.

        Egész életére megjelölve, fél karral született, aztán a testi hiányból fakadó hátrányt apja korai halála, s a kilencgyerekes családra szakadt szegénység tovább növelte. A kemény próbáknak kitett, visszahúzódó, befelé forduló, tűnődő, kivételes tehetségű, korán verselni kezdő kisfiú kamaszkorára öntörvényű személyiséggé lett. Telhetetlen tudásvágy, igényesség, keménység, az értékek tisztelete váltak alapvető tulajdonságaivá. S ami vele járt, bizonyos távolságtartás azoktól az emberektől, akikben fenntartás nélkül nem bízhat meg, s a családi melegségbe  fogadása azoknak, akikben igen. Egyetemistaként már maga tartotta el önmagát, jogi diplomája megszerzésének évében, 1938-ban a saját keresetéből adta ki első verseskönyvét.

          Ezt követően életében még kéttucatnyi verseskönyve, tíz műfordításkötete, életrajzi interjúkötete jelent meg. Születésüknél is ott volt, s haláláig részt vett a pécsi folyóiratok, a Sorsunk, a Dunántúl, a Jelenkor szerkesztésében. 1948-ban, amikor politikai okokból megszüntették a Sorsunkat, ő is évekre elhallgatott. Az ötvenes évek közepén, amikor újra megszólal, már ő a Mester Pécsett, ő a mérce, az igényesség, a tartás megtestesítője. Sokan vagyunk, írók, költők az újabb nemzedékekből, akik hozzá jártunk iskolába, az ő szigorú keze alatt tanultunk minőséget, hagyományt, technikát, s emberségből is példát, akik hálával emlékezünk rá.

          Csorba Győző a huszadik század nagy magyar költője, s hitem szerint minden időkben nagy magyar költő marad. Akkor is, ha a halál utáni első évtizedekben ez nem mindig látszik. Az irodalomtörténet a Nyugat című folyóirat harmadik, máskor a negyedik nemzedékéhez szokta sorolni, s noha a műve (szellemisége, tartalma, jelentősége alapján) mindkettőhöz oda sorolható, gyakorlatilag egyikhez sem tartozott. József Attila bűvkörében induló, sajátos hangú, az országos csoportosulásoktól (irodalmi élettől) mindig bizonyos távolságot tartó, de az irodalmi nyilvánosság által kezdettől fogva számon tartott költő volt, aki sohasem hagyta el szülővárosát. Könnyen lehetett tehát magányosnak, zárkózottnak, s még inkább Pécs költőjének nevezni, belekötni abba a csokorba, ahová a Szegeden élő Juhász Gyulát, a debreceni Gulyás Pált vagy a kaposvári Takáts Gyulát szokták. S igen, van igazság az említett állandó jelzőkben is. Nem kevés konokság, biológiai(?), szociológiai(?) meghatározottság, elszántság(?), rokonszenves csodabogárság(?) kell hozzá, hogy amikor mindenki,akiben valami fölösleg van, a fővárosba igyekszik, akkor közülük egy félreálljon (ott maradjon), s távol a többiektől országos jelentőségűt alkosson. Olyant, amiért már harmincévesen Baumgarten-díjjal, később meg, vidéken élő íróként az országban elsőként, Kossuth-díjjal tüntetik ki.

          Csorba Győzőt, a költőt, kezdettől fogva a miért születtünk, ha meghalunk, a természet és a tudomány, a szellemi és az anyagi világ, a hit és a kételkedés, a létezés alapkérdései foglalkoztatták. Az örökös és keserves tiltakozás a halál ellen, a mi van a halál után, s a csak- azért is megkapaszkodás a természet és az élet szépségeiben, az évszakok változásában, a gyümölcsfák meg-megújuló példázatában, vagy egy-egy emberi szóban, tekintetben. Költői eszközeit is ebből a tárházból vette, ezért van, hogy szomorú vagy komor hangulatú meditációi, s naplószerűnek tűnő tárgyias, de életes versei is mindig felszabadítanak, elgondolkoztatnak. Úgy tűnhet, hogy ez a fajta (gondolati)költészet, mert távol marad a változó közéleti színpadoktól, s mert nem használható fel kapásból és széleskörűen politikai célokra, független a kortól is, amelyben született. Csakhogy, amikor Csorba Győző a hatvanas évek elején azt írta Ars poetica című versében, hogy „A pokol korhoz kötött Újra s újra / alá kell szállni ellene // Fekete szavak szárnyán kél a nap”, akkor mindenki, akinek éppen akkor, vagy néhány évvel azelőtt meg kellett járnia a poklokat, azonnal rábólinthatott, s ma is rábólinthat, hogy igen, erről van szó, ez az én költőm. S aki kicsivel tovább lapoz, azt is olvashatja, hogy „Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt”, de „a lélek kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít”. Van tehát remény, meg lehet maradni, akárhol, akármikor élsz.

          Egy híján ötvenéves volt, amikor személyesen megismertem, azazhogy: amikor először hosszabban elbeszélgetett velem. Én a harmincadik évemben jártam, s alighogy Pécsre költöztem, el akartam futni innen. Nem Budapestre, ami számára talán elfogadható, érthető lett volna, hanem vissza oda, ahol addig éltem, ahonnan jöttem, Belső-Somogyba, a szülőföldemre. Megrettenve a várostól, a kilátástalanságtól, menekülni, elbujdosni, meghalni készültem, s búcsúzni mentem el hozzá. Higgadt és bölcs volt, s bizonyára nem tartott fél napig, de én úgy emlékszem rá, hogy az egész délelőttöt végigbeszélgettük. Minden lehetséges érvet felsorakoztatott amellett, hogy itt maradjak. „Ha téged kielégít, hogy a Juli néninek és a Jani bácsinak tetszenek majd a verseid, akkor csak menj…” – erre, effélére határozottan emlékszem. De hát éppen azért iszkoltam el onnan, mert nyomasztott ez a perspektíva, írók közé, eleven irodalmi közegbe vágytam. Meggyőzött, maradtam. Ettől fogva a tanítványa, később a szerkesztőtársa lettem, aztán meg haláláig atyai jó barátságában  részesített.

          A Jelenkor szerkesztőségében, a hetvenes évek közepétől, kedd esténként, a szerkesztőségi üléseken mellette ültem, hallgattuk szigorú, de igazságos véleményét írásokról, írókról, múltról és jelenről. Tanultuk tőle és egymástól a tisztességesen megmaradás útját, lehetőségeit. A Jelenkor ebben az időben a „pécsi irodalom” sűrűje, igazi műhely volt. A szerkesztőségi ülések végeztével szinte mindig együtt távoztunk. Elkísértem a Barbakánig, a Kodály utcai kereszteződésig, sokszor a Damjanich utcai ház kapujáig. S ami abbamaradt, azt másnap vagy máskor, legtöbbször a lakásában folytattuk.

         Csorba Győző költő volt, jogi egyetemet végzett, de a kenyere biztonságosabb és nagyobb felét egész életében könyvtárosként kereste meg. Fél évszázadot dolgozott könyvtárvezetőként, igazgatóként, igazgatóhelyettesként, osztályvezetőként, vagy szükség esetén egyszerű, „mezítlábas” könyvtárosként a Pécsi Városi Könyvtár, majd a Baranya Megyei Könyvtár Apáca utca 8. alatti épületében, ahol volt úgy, hogy irodalmi folyóiratot is szerkesztett, írótársait is fogadta. Magától értetődő, hogy halála után hamarosan emlékszoba nyílott egykori dolgozószobájában, s hogy a Baranya Megyei Könyvtárból Csorba Győző Megyei Könyvtár lett. Az is, hogy hét évvel ezelőtt Molnár G. Juditnak a Művészetek Háza igazgatójának a kezdeményezésére és szervezésében, a Kulturális Minisztérium, a Baranya Megyei Önkormányzat és a Művészetért Alapítvány anyagi támogatásával fölavattuk a könyvtár bejáratánál a Trischler Ferenc által készített szobrát.

       Nos, ez a szobor néhány éve már a róla elnevezett Csorba Győző Könyvtár udvarán áll. Ebben a könyvtárban, a Tudásközpontban van a költő emlékszobája is. Emléktábla jelöli nevét a volt megyei könyvtár falán az Apáca utcában, s lakóhelyén a Damjanich utca 17-ben. Nemrég utcát is elneveztek róla Pécs kertvárosában. Számos, a hagyatékában maradt könyvét kiadta a Pro Pannonia Kiadó. Társaságunk legfőbb feladata, hogy a tárgyi emlékeztetőket élettel töltse meg, hogy aki meglátja a nevét, a fiatalabbak is, mindjárt tudják, hogy kiről, egy nagy, Pécsett, született, Pécsett élt költőről van szó.

          „Ez a mi munkánk, és nem is kevés!”

Bertók László