Csorba Kő Kálmánról

Csorba sokat mesélt Kő Kálmánról visszaemlékezéseiben, gondoltam, hogy megismerjék milyen volt a helyzet Pécsett és Baranyában, amikor a Vezetők született, közlöm a nyomtatásban és online is elérhető részeket. (= A város oldalában :  Beszélgetések / Kérdező: Csuhai István. – Pécs : Jelenkor, 1991. Online elérhető itt

Az előzményekről ld.Csorba facebook oldalát.

Hogy a történetek érthetők legyenek, kicsit bővebben idézek. Meg azért is, mert Kő Kálmán "esetei" mellett sok más nagyon mulatságos legendát is mesél Csorba, érdemes elolvasni az egészet, szórakoztató, nagyszerű görbe tükör a korról! A közvetlenül Kő Kálmánnal foglalkozó részeket dőlt, kövér betűkkel írtam, a kihagyásokat […]-vel jelöltem. A részletek a beszélgetőkötet „Folytatás és újrakezdés. Legnehezebb éveim” című fejezetéből valók. A részletek közé néhány megjegyzésemet is beszúrtam, egyik pl. a hihetetlenül jó emlékezőképességű Csorba szerintem egyetlen tévedését javítja. (Ld. a szövegben.)

 „ A »háromesztendős irodalom«-nak, amit Nemes Nagy Ágnestől idézel, itt Pécsett is megvolt a története, igaz, ez itt kissé másképp festett, mint Budapesten. Hogy ez szabadság volt-e vagy sem, azt döntsd el magad. Ehhez az időszakhoz tartozik, hogy részben a kommunista párt kezdeményezésére 1945-ben, ha jól emlékszem, újra elkezdett mozgolódni a pécsi értelmiség. 1945-ben meghívtak néhányunkat a kommunista párt megyei bizottságára, ami akkor az egykori vitézi székházban, a Rákóczi úton egy kis tornyos házban volt. A társaság már magában véve is valamiféle csoda volt. Mert ott megjelentek olyan figurák, akiknek csak a szándékuk volt irodalmi, de tehetségük egyáltalán nem. Főként ezek óriási lendülettel akarták, hogy legyen Pécsett valamilyen íróegylet. Akkor mi ennek a pártbizottsági unszolásnak a hatására összeültünk, és először csak egy nagyon laza csoportot alakítottunk. Ez volt az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete. Ehhez hasonló az én tudomásom szerint az országban sehol másutt nem volt. Az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete elnevezés is mutatja, hogy ennek a szervezetnek három csoportja volt; a tudósok csoportját Bálint Péter kutató orvos vezette, a képzőművészekét Martyn Ferenc, az írókét pedig én. Főtitkárunk Lissák Kálmán biológus, egyetemi tanár volt. Az írók esetében meglehetősen groteszkül jártunk el, mert tagokat úgy is toboroztunk, hogy az újságban közzétettük: aki írónak érzi magát, annak köztünk a helye. Ez példátlanul liberális és vakmerő módszer volt. Az lett az eredménye, hogy felhívásunkra jött mindenki, akinek valaha is toll volt a kezében. Talán mondanom sem kell, hogy a biztatásra roppant sokan vélték magukat írónak. Azt hiszem, azt sem kell mondanom, hogy még a fele sem volt az. Mindenesetre a szervezetnek ez a tagozata megszületett, és a működése ehhez az időszakhoz köthető. Egy szabad társulásra gondolj, amely tulajdonképpen nem azért volt jó, mert nagyszerű remekműveket hozott létre, hanem azért, mert itt a tehetségesek is láthatták egymást. Ebben mindenki részt vehetett, aki akart. Hetente rendszeresen találkoztunk, és én rettentő sokat kínlódtam. Roppant változatos társaság gyűlt egybe. Volt ott egyetemi tanár, tehetséges, jó egyetemi tanár, és volt vasúti fékező, mert az írt néhány rossz verset. Igazolványt is kaptunk. Ez addig működött, amíg a Batsányi Társaság meg nem alakult. De ebben a szedett-vedett társaságban például Várkonyi Nándor nem volt benne. Én voltam az áldozat mindig, mert engem hol erre ráncigáltak, hol arra. Azért mondtam én egy alkalommal, hogy én itt, Pécs városában legalább ötször-hatszor elölről kezdtem mindent.

[…]

Én ekkor jól ismertem már a tehetséges írókat is, de az említett szervezetbe egy sereg ember odajött, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák, ott ismertem meg őket. Volt egy Szigeti Pál nevű valaki, aki később a Honvéd Művészegyüttesnek lett művészeti vezetője, és azt ide sodorta az élet. Szavalt, nagyon tehetségesen, és szerette is az irodalmat. Párttag volt, és az alakuló összejövetelen szervezőként működött.

Ott, ahol most legjobb tudomásom szerint a zsidó szeretetház van, ott jöttünk össze, mégpedig minden héten egyszer. Most nem tudom megmondani, hogy melyik nap, de következetesen, azt hiszem, pénteken. És hát ezek az emberek is jöttek.

Mivel itt anekdotákat vársz, el tudok már a kezdeti időkről mondani egynéhányat. Az volt a program, hogy mindenki fölolvasta a legújabb alkotását. Elsősorban a dilettánsok szerettek felolvasni. Egyikük saját magát úgy hívta, hogy vőfélyköltő. Az akkori szokások szerint járta a környékbeli falvakat, és a lakodalmakon a maga gyártotta rigmusokat szavalta. Neki volt egy verse, aminek két sora így szólt: „Egy szép tavaszi reggelen, / sétáltam künn a tengeren”. Már nem is tudom, melyikünk, Galsai volt-e vagy én, mindenesetre mondtuk neki, mikor a véleményünket kérdezte, hogy azért kicsit furcsa, hogy a tengeren sétál ő. Azt felelte, hogy biztosan azért furcsálljuk, mert nem tudjuk elképzelni. Ezt el kell képzelni, csakis úgy lehet megérteni. Megmagyarázta nekünk, persze, elfogadtuk.

Ebben az egész társaságban és az összejövetelekben a kényes pont Galsai Pongrác volt. Abban az évben érettségizett, és mindjárt eljött közénk, nyáron. Ő az ilyen dolgokat nem bírta ki nevetés, sőt röhögés nélkül. Szinte fulladozott, amikor ilyeneket hallott. A felolvasódélutánokon rengeteg humoros dolog esett. Egy Kő Kálmán nevű „író” képviselte a merev, pártos és az ő véleménye szerinti igazi irodalmat. Hogyha valaki egy kicsit is humorizálni próbált, akkor ő keményen rászólt az illetőre, és rendre utasította. Megtörtént egyszer, hogy valami ilyen elszólás miatt Galsai elkezdett nevetni, és úgy nevetett, hogy nem bírt megállni, és Kő Kálmán sztentori hangon rákiabált: „Öcsi, mars ki!” Nekem igazságot kellett tennem kettejük között, hogy Galsai marsoljon ki vagy ne. Szigorú hangon megmagyaráztam nekik, hogy itt nem lehet így beszélni. De úgy se lehet viselkedni, mint Galsai. Mind a kettő fegyelmezze magát, ha itt ül. Ennek Galsai részéről az volt a következménye, hogy legközelebb egy nagy újsággal jött, és azt maga elé tartotta, ha rájött a röhögés. Az újság elég gyakran reszketett.

Megjelent közöttünk például egy vasúti ember, nem tudom, hogy mi volt a becsületes foglalkozása, egy munkás, mozdonyösszekapcsoló vagy mi lehetett. Ez felolvasott egy verset. Rím nélkül csinálta meg a verset, egyébként is teljesen szétszaladt a szöveg, ami úgy, rím nélkül még mulatságosabban hatott. Mondtuk neki finoman, hogy rímet is jó volna beletenni ide-oda. Nagy lelkesen hálálkodott: „Köszönöm, kortársak, ezt még nekem eddig senki sem mondta. Én most sokat tanultam.” Kortársnak neveztük egymást, mert nehezen lehetett eldönteni, hogy kije is vagyunk a másiknak. Ez az elnevezés később is megmaradt. Volt köztünk párttag, volt pártonkívüli, volt olyan is, aki va89lósággal dicsekedett avval, hogy ő a kaszás-keresztesek pártjában működött. Ez valamilyen paraszt-nyilaskeresztes párt volt. Szóval még maradt a 45-ös ideológiai zűrzavarból jó nagy adag itt Pécsett is, ahol pedig viszonylag rövid ideig tartott a Szálasi-korszak. 44 március 19-én vonultak be a németek, október 15-én volt a hatalomátvétel. Pécsett viszont már néhány hét múlva itt voltak az oroszok, megalakult az új kormány. Mindenesetre ez a dilettáns társaság állandóan sürgette, hogy csináljunk egy irodalmi felolvasódélutánt a számukra.

Ennek a háznak, ahol székeltünk, volt egy nagyobb terme. Elhatároztuk, hogy ebben a teremben külön csinálunk egy műsort az ordítóan dilettánsok számára. Ezen szerepelt Kő Kálmán, aki az egyik legvonalasabb figurája volt az akkori irodalomnak; szerepelt egy Toszenberger Béla nevű ember, aki magát később Tárja Bélára magyarosította. [Később a párt őt „delegálta” a Megyei Könyvtár igazgatói székébe, Csorba főnökének. Csorba sokat mesélt róla és furcsa szokásairól. P. L.] Szerepelt egy Tillai Ernő nevű fiatalember. Ő kivétel volt: nem volt tehetségtelen, csak egészen fiatal és kezdő. Egyébként azonos azzal a Tillai Ernővel, aki most mint építész és fotós ténykedik. Szerepelt a vőfélyköltő, akit említettem már, és akiről az él bennem, hogy nem vetette le a télikabátját sem, noha fűtöttek, mert valamikor késő ősszel vagy télen tartottuk ezt a felolvasó-ülést. És egy olyan kabát volt rajta, amit városi bundának neveztek. A nyaka fekete bársony volt, a kabát többi része fekete posztó. Szerepelt aztán valaki, aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem adott egy kötetet, amit Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a kötetnek az volt a címe, hogy Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant dilettáns volt. Aztán egy Boros nevű prózaíró, aki pedig nagyon érdekes ember volt abból a szempontból, hogy mintha semmit nem vett volna komolyan. Makóról, az oroszok elől menekült erre. Olyan novellákat írt, amelyek meghökkentették az embert. Például hogy egy ikerpár az anyaméhben hogyan gyilkolja meg egymást. Erről szólt az egész novella, és ezt valamilyen freudi alapra helyezte; amelyikük életben maradt, egész életében lelkifurdalást érzett a gyilkosság miatt. Ő aforizmákkal is föllépett sokszor. Elöl volt két foga, és több semmi. Mindig boldogan mosolygott. Aztán volt egy Délceg-Diczig Hugó Lajos. Ennek tulajdonképpen Diczig Hugó volt a neve, a színháznál valami súgóféle volt, és magyarosított Délceg Lajosra. Egyáltalán nem volt délceg, mert meglehetősen nyiszlett kis ember volt; ő szintén novellákat írt. Ezek ott ültek az asztal mellett, és én ott ültem velük, középen, mint elnök.

Már előre szóltam barátaimnak, hogy itt kabaré lesz. El is jöttek, és az első sorba odaültek, végig, Takács Jenő, a felesége, Martyn Ferenc és még mások, akik akkor a komoly társasághoz tartoztak. Elkezdődött a fölolvasó-ülés, nem tudom, milyen sorrendben álltak fel egymás után; dehát az érdekességekből egynéhányat. Toszenberger-Tárja Béla valamilyen indíttatásból szögedi tájszólásban írt egy novellát. Így aztán mindent ő-zött. A címe az volt a novellának, hogy Egy pöngő, ami volt is mög nincs is. Az egész novella így volt megírva. A vőfélyköltő kisütött hajjal állt fel. Megkérdeztük tőle, hogy mivel csinálta. Kiderült, hogy sütővassal, ami régen divatban volt, ezzel sütötte ki a haját otthon. Ő egy szomorú verset olvasott egy kisleányról, aki meghalt. Ilyen rész is volt benne: „És te meghaltál, te szölke kisleány”. És ezt így mondta, hogy „szölke”. Kicsit kackiásan, mintha megint lakodalomban lenne.

A teteje mindennek Kő Kálmán volt, aki írt egy színdarabot. Ez egy mérnökről szólt. A cselekmény szerint a mérnökkel a németek akartak építtetni egy utat, de ő hősiesen elszabotálta, és emiatt bíróság elé került. A darab még a Horthy-világban játszódott. A mérnök neve a darab szerint az volt, hogy Harsányi. Arra pontosan emlékszem, és a darab nagy része, vagy talán az egész a bíróság előtt játszódott, egyetlen nagy jelenet volt, ahogy a bíró kihallgatja ezt a Harsányit. Kő Kálmán, akárcsak a többi szereplő, fölolvasás közben állt, s mert a kéziratot otthagyta az asztalon, le kellett hajolnia, hogy olvasni tudja. Rákönyökölt az asztalra, és így olvasta: „Bíró”, akkor a szerep szerint valamit mondott a bíró. „Harsányi”, és felelt más hangon a mérnök. Megint „Bíró”, megint „Harsányi”, így, sokáig. Egyszer csak látjuk, hogy elhallgat, megmered, és néz az ajtó felé. Az ajtó elöl, a terem végén volt, éppen az ellenkező oldalon, mint a mi hosszú asztalunk, ami mellett ültünk. Akkor váratlanul elkezd Kő Kálmán ordítani, színdarabon kívül: „Elvtárs, tessék, jöjjön előre, itt most már nincs különbség ember és ember között. Magának épp olyan joga van itt elöl ülni, mint bárki másnak.” Először nem is értettük, hogy ez most micsoda. Az a szerencsétlen meg, aki már úgyis meg volt riadva attól, hogy a fölolvasást megzavarta, óvatosan előrejött és leült. Kő Kálmán meg, mintha a világon semmi sem történt volna, visszakönyökölt az asztalra, és olvasta tovább, „Bíró”, „Harsányi”, „Bíró” és a többi.

Ezt alig lehetett komolyan kibírni. Mondtam, hogy az első sorban azok ültek, akik eleve a hecc kedvéért jöttek. Egyikőjük, Takács Jenő felesége nagyon szeretett nevetni. És amikor a közjáték befejeződött, azonnal kitört a nevetés belőle s a többiekből is. Én éppen szemben ültem velük, hát én is nagyon nehezen bírtam megállni, hogy ne nevessek. Ledobáltam a földre valamilyen tollat vagy micsodát, hogy lenyúlhassak érte, és ott lent, az asztal alatt legalább kinevethessem magamat. Hát így zajlott le az ünnepélyes felolvasóest.

Ekkoriban Kő Kálmán a színműírás mellett azzal is foglalkozott, hogy szervezett afféle emlékkönyvszerűségeket. Ezek meg is jelentek, most is meg lehet találni őket. A régi világban gyakran adtak ki ilyeneket. Az első könyve Vezetők címmel jelent meg. [Erre Csorba kivételesen rosszul emlékszik, talán az egyetlen hely a beszélgetőkötetben, ahol megbicsaklik legendásan híres emlékezete. Az első Kő Kálmán szerkesztette kötet 1945-ben ugyancsak Pécset jelent meg, Újjáépítő magyarok címmel. P. L.] Minket megbízott, hogy mindenféle vezető emberekkel csináljunk kis riportokat, interjúkat. Ezeket ő kinyomatta. A terjesztést egy nagyon kegyetlen ötlettel oldotta meg. Akkor még a svábok nem voltak kitelepítve, ő pedig szerzett vagány ügynököket, akik a kitelepítendő svábokhoz mentek el. Azoknak elmondták, hogy itt van egy könyv, amit ajánlanak, rendeljék meg. Szegények, ijedtükben mindent megrendeltek. Mire aztán a könyv megjelent, a megrendelők nagy részét kitelepítették, a könyv megmaradt Kő Kálmánnak, de már ki volt fizetve. Ez még az infláció idején történt. Kő Kálmán volt olyan ravasz, hogy az emberei nem fogadtak el pénzt a kitelepítendő sváboktól, hanem természetben kellett kérniük a könyv árát. Ha az ember találkozott egy-egy ügynökével, akkor azt arról lehetett megismerni, hogy nem aktatáskával jött és hozta a papírokat, hanem volt például egy hátizsákja. Abból kilátszott egy demizson, vagy egy kacsának, libának a feje; a másik kezében tartott egy kosarat, abban is mindenféle, amit összeszedett. Így jelentek meg Kő Kálmánnál. Aki élt akkor, tudja, hogy az emberek mindenüket eladták egy-egy kiló lisztért. Pestiek jöttek le Pécsre, és innen mentek tovább, faluról falura jártak élelemért. A tiszti klubban van egy félemeleti helyiség. Az volt Kő Kálmán hivatala. Az előtérben mindig legalább öt-hat zsák liszt volt. Ezeket ő így szerezte. Aztán minden más élelmiszert, amit el lehet képzelni: füstölt ez, füstölt az, kolbászok, szafaládék, stifolderek, ami itt a baranyai svábok közt divatban volt. Szóval Kő Kálmán valósággal dúskált a javakban, amikor mások eladták a kabátjukat is, hogy ehessenek.

Az ügynöki megbeszélés sem úgy zajlott le, mint rendes állapotok között, hogy „Én elmentem ide, és eladtam ezt vagy azt”. Hanem Kő Kálmán mászkált fel-alá a szobájában, körben, a székeken ültek az ügynökök. Ha valaki valami rendellenességet csinált, Kő Kálmán felordított: „Nem sokáig jársz te szabadon, szólok Laki Pistának, és holnap te már ülsz”. Az ügynökök meg voltak szeppenve valamennyien, mindegyiknek volt valami vaj a füle mögött. Kő Kálmánnak Laki valóban jó ismerőse volt. Jugoszláviából került ide, magyar emigráns, munkásember. Nagyon derék, nagytermetű és igaz ember volt, a megye rendőrkapitánya. Így zajlott le egy ilyen ügynöki elszámolás, és ettől a fenyegetéstől rendben is mentek a dolgok. Mindenesetre mikor megcsinálta a másik könyvet is, az Újjáépítő magyarokat, [Ld. előző megjegyzést. P. L.] azt átvette valamelyik pesti kiadó. Úgy emlékszem, hogy Tildy Zoltán írt hozzá bevezetőt, és sokkal többen szerepeltek benne, mint az előzőben, nemcsak pécsiek.

Mi Kő Kálmánnal azért jártunk jól, mert például egy alkalommal mentünk az utcán Galsaival, ő jött velünk szembe, megállt, megkérdezte: „Van pénzetek?” Mondtuk, nincs, erre benyúlt a zsebébe, egy nagy csomó pénz közül kirántott két húszast, ami akkor szép pénznek számított. „Menjetek, igyátok meg az egészségemre”, mondta, és ment tovább. Nagyon sok pénzt beszedett. Aztán voltak olyanok, akik nem tudtak természetben fizetni. Például a jelenlegi Városi Könyvtár fiókjánál volt egy nagy fakereskedő, Griffaton nevű. Akkor még nem volt ilyen szépre restaurálva a ház, de mindenesetre ott lakott ez a Griffaton. Kő Kálmán odatelefonált Griffatonnak, hogy „Megy az emberem, viszi ezt és ezt a könyvet, azt meg fogja maga vásárolni, és visszaküld ennyi-meg-ennyi pénzt”. És akkor egy ügynök ment, s a szerencsétlen Griffaton fizetett. Akkor már olyan szelek fújtak, hogy az önálló iparosok, pláne az ilyen nagyobbak hamarosan elvesztik az iparengedélyüket.

Kő Kálmán az előbb említett színdarabját, a Harsányi Bélásat elő akarta adatni a Pécsi Színházzal. De a színház érthető okokból vonakodott. Székely György volt itt akkor az igazgató, aki nagyon intelligens ember volt, később a Színháztudományi Intézetnek lett a helyettes igazgatója Hont Ferenc mögött. Volt itt egy másik színtársulat is, amelyiknek nem volt munkája az első hónapokban. Azok adták elő a remekművet. Kő Kálmán később is írt még színdarabokat. Bevallhatom, az életem egyik legnagyobb tévedése az volt, mikor egyszer írt egy színdarabot, A fejedelem és a hét bölcs, valami ilyen címmel. Ez egy csodálatosan dilettáns mű volt. Nekem elhozta, hogy olvassam el. És én akkor nem a humorérzékemet szedtem elő, hanem az ízlésemet. Volt benne egy jelenet, amiben, Az ember tragédiájának silány utánzataként, sorban jönnek elő a szereplők, mondanak egy-egy rigmust, és utána beleugranak a sírgödörbe. Itt pedig jöttek párok, férfi és nő, egymás kezét fogták, és elmondtak két sort: „Mi most élünk, és jól élünk, / mert Rákosi a vezérünk…!”, ilyeneket. Ott követtem el a hibát, hogy én akkor azt mondtam neki, hogy „Ezt hagyd ki, mert ez már abszurdum”. Először gyalázott engem, de utána hallgatott rám, és kihagyta. Ezzel örökre elveszett a magyar irodalom számára ez a csodálatos dolog. Ő akkor ezt is elő akarta adatni a színházzal. Azt hiszem, nem rajta múlt, hogy nem lett belőle semmi.

[…]

CSGY: – A Sorsunk megszűnése után egy ideig nem volt folyóirat itt, de okvetlenül szükség lett volna rá, és akartunk is csinálni valamit. Ebben az időben helyezték Pécsre pártalapon Katkó Istvánt, aki akkor húszegynéhány éves fiatalember volt, munkáskáder, nem is volt magasabb iskolája, és ő is irodalmi ambíciókkal volt tele. Azt mondta, indít egy akciót, hogy engedélyezzék ismét a lapindítást. Sikerült, és akkor jelent meg a Dunántúl első változata. Mi később egymás között úgy hívtuk, hogy az »első Dunántúl«.

CSI: – Ez az elnevezés most már polgárjogot nyert, irodalomtörténeti munkák is gyakran így emlegetik. Pontosan mikor is indult?

CSGY: – 1949 elején. Összesen három szám jelent meg belőle, semmi több. Ez még nem volt havi folyóirat, nagyobb időközökben látott napvilágot. Katkó mellett egy kis sereg működött a szerkesztőbizottságban. Már nem tudom, hogy hány ember, de Angyal Endre volt az első a betűrend szerint is, aztán én is benne voltam, azt hiszem, Kő Kálmán is. Felelős szerkesztőként pedig Katkó István. Már megtörtént a fordulat, úgyhogy tartalmilag eléggé vegyes volt. Az „első” Dunántúl fura lap volt. Bevezetőjét Katkó István írta, az akkori szellemben: félig-meddig elítélve, de egyúttal védve is a közvetlen elődöt, a Sorsunkat.

[…]

Később már élesebben elvált egymástól az általunk jónak tartott és a sematikus anyag. [A Sorsunk c. folyóiratban, amelynek egyik szerkesztője volt Csorba. P. L.] Nem mondok neveket, nagyon sokan szerepeltek ebben sematikus írásokkal, többnyire kis jelenetekkel, olyanok is, akik egyáltalán nem voltak és nem is lettek írók. Inkább pártszolgálatnak tekintették a művüket. Akadt olyan, aki adott egy pártos színdarabot, aztán soha többet semmi dolgunk nem volt vele. És történtek mulatságos esetek is. Kő Kálmánnak például kárpitos volt a szakmája, egyébként drámákat próbált írni. Történt egyszer, hogy Pécsre jött a rádió egyik dramaturgja. Összehívott minket, serkentett, hogy írjunk rádióhangjátékokat. Nyilván pártos hangjátékok kellettek volna neki. Hát mi összegyűltünk, és körülültük az asztalt. Az asztalfőn ült ez az ember. A nevére is emlékszem, de nem fontos. Alacsony termetű és meglehetősen félénknek látszó ember volt. Mihelyt elmondta, hogy mit akar velünk, Kő Kálmán kért szót. A vendégtől jobbra ült, azt hiszem, a második széken, tehát egészen közel hozzá. Mi biztattuk Kő Kálmánt: „Mondd meg, most mondd meg jól a véleményedet.” Kő Kálmán munkaruhában volt, overallban, forgatta a szemét, elhallgatott, mert még nem volt teljes csönd, és akkor belekezdett: „Én evvel a kezemmel egész délelőtt követ hordtam. Itt van”, és ökölbe szorította a kezét, és nagyot csapott az asztalra. „De ha én ezzel az öklömmel valakit megvágok, az nem kel föl egyhamar.” A szerencsétlen dramaturg erre nem számított. Megriadt, és ijedten pislogott feléje. Mi pedig erősen biztattuk: „Itt az alkalom, most ne hallgass el semmit, ami a szíveden van, mondd csak el”. Főként Galsai, 163Szántó és én voltam a bujtogató. Mert mi ismertük legjobban Kő Kálmánt. Úgyhogy aztán a vége az lett, hogy senki nem csinált hangjátékot, viszont nagy meglepetésünkre egyszer csak Kő Kálmán hozott egy dolgozatot, egy kis dramolettet, amiben arról beszélt, hogy a maszekok milyen jól szoktak dolgozni, és kár volt őket tönkretenni. Hát ő a nagy kommunista pártnak a tagjaként úgy viselkedett, mintha semmi köze nem lett volna az ideológiához.

De a vége felé bizony egyre vadabb dolgokat jelentetett meg Szántó Tibor a Dunántúlban. Azt lehet mondani, hogy akkor a Dunántúl volt az egyik legszókimondóbb folyóirat.

[…]