Takáts Gyulának

1

A Kovács Sebestyén utcai kiskertes kisház Kaposváron és a Római Via Giulia kiskertes nagyháza egybecsúszik bennem.
A Falconieri-palota ablakaiból mintha a sétáló „polgárjelölteket” látnám, s a családi udvar közepén mintha főúri barokk-kút csörgedezne.
Rég-rég semmi közük sem volt egymáshoz. Ez is, az is a saját nyelvén szólított meg, és beszélt rólad.
Köznapi gyümölcsfák, hazai virágok, locsolt-kő-szagú veranda-árnyék, régi, meleg-barna bútorok, tejeskávé, lánynevetés és rengeteg béke nyelvén az egyik – forgatagos utcazaj, terepszínű platán-törzsek, mozaikpadlós cellaszobák és cifra dísztermek, zúduló izgalom és öblös-villámló évezredek nyelvén a másik.
Ez a másik nyelv lett az erősebb, de nem hallgatott el amaz sem. Mindkettő egyszerre emel ki téged az időből, s idéz elébem. Nagyon figyelek, mert el akarom mondani, amit elmondanak.

2

Ránk zuhant a Város: Róma, és ránk zuhant Itália. Nem volt gyakorlatunk az ilyesmiben. Egymásnak nyomtuk vállunkat, hogy könnyebben viselhessük. Kishivatalnokok merev napirendjét parancsoltuk magunkra, hogy könnyebben viselhessük.
Én gyöngébb voltam. A közösen megszabott kereteken kívül más engem alig tartott. Szédültem, megzavarodtam, bizonytalanná váltam.
Neked hazulról hozott, makacs életformád volt. Most visszanézve látom, mekkora erejű. Pedig akkor néha mosolyogtam egyen-máson. Persze, hogy mosolyogtam, hiszen például a decemberi-januári alig 10–15 fokos szobahőmérséklet ellenére, (amikor én esténkint mindent magamra húztam és terítettem), te nem voltál hajlandó egyetlen hálóingnél többet fölvenni, mert „ez így van rendjén”, s megbotránkoztál, amikor éjszakai öltözködésre biztattalak.
Persze, hogy mosolyogtam, amikor például a cipő-sámfát még néhány-napos kirándulásainkra is magaddal hoztad, s el nem mulasztottad a cipőbe dugni, mihelyt levetetted, mert „ez így van rendjén”.
Persze, hogy mosolyogtam az ilyesmiken, holott mennyit segítettek rajtam. Tartásod engem is tartott, beléd kapaszkodhattam, és megkapaszkodhattam benned.

3

Az a mi Rómánk húszegynéhány évnyi messzeségbe zuhant.
Másfél esztendeje ismét a Városban jártam. Izgatottan indultam, – szokvány-hasonlat: ahogy a hajnali szeretőhöz.
Ott aztán kerestem, megszállott konoksággal kerestem a régit, s kerestem hozzá az újat is.
Kevés újat találtam, s a régiből sokat nem találtam újra.
Más lett a Falconieri-palota, mellette a Tiberis, odébb a Farnese tér s a Campo de’Fiori… nem sorolom tovább.
Nyilván, mert a „vidéki” Róma „fővárosi” lett. Nyilván, mert az én szememre is rátapadt egy s más ezenközben. De nyilván, nagyon nyilván azért is, mert nélküled láttam viszont, s a te hiányod tette őket idegenné.
Az újhoz pedig még nem találtam meg a magányosság módszereit. Róma nem akart észrevenni nélküled, s mutatni magát annak, akit veled együtt szokott meg.

4

Újdonsült balatoni vagyok: három-négyéves mindössze. Régi kacérkodásom a Tóval komolyra fordult. Nem tagadom: te is kerítőm voltál. Főként írásaiddal, legfőként verseiddel.
Hát lehet-e nem odakívánkozni présházaidról, nádjaidról, horgász-csöndjeidről, vitorlásaidról, gémjeidről, békáidról, potykáidról, szunyogaidról, pákászaidról, bibiceidről, hínárosaidról, fakutyáidról, jég-cincogásodról, berkeidről s egyebekről olvasva.
Lehet-e másként látni a vidéket, az északi és déli partot, mint te a becei mészkövön vagy egy csónakon ülve?

5

Valamikor tíz-tizenöt éve egyszer kislányaimnak a hátrabukfencet akartam megmutatni. Természetesnek hittem, hogy megy még, bár régóta nem csináltam. Napokig ferde nyakkal jártam utána. Talán akkor jöttem rá először igazán nyersen, sőt kegyetlenül, hogy lelkem és szívem idejére csöppet sem hederít a valóságos idő.
Gyulám, hatvanéves lettél. Ez a te születésnapod is amolyan hátrabukfenc-féle nekem. Ferdült nyakkal, zavartan igyekszem szinkronba jutni a valóságos idővel, mai veled és mai magammal. Bizony, első találkozásunk óta kereken harminc év telt el. Te hatvanéves lettél, én ötvennégy. Szeretném a kijelentő mondat szigorú-tárgyilagos hangsúlyával tudtára adni gyanútlan szívemnek: bizony, kocogok utánad szorgalmasan, bizony, nem helyben-jártunk, mint jó volt hinni: bizony, rohantunk az időben, rohant velünk az élet-szellemvasút, pókháló is verődött arcunkhoz, mint ott, de ez a pókháló bőrünkbe vágódott, és rajtunk is maradt.

6

A Kovács Sebestyén utca és a Via Giulia… A családi ház és a palota… Harminc év és hatvan év… Élet-koordináták, sors-meghatározók.
De mégsem ezeknek a környékén kell keresni téged. Van neked igazibb világod: saját földrajzával, éghajlatával, flórájával, faunájá81val, embereivel s legfőként –: a saját törvényeivel. Ezt a világot te teremtetted írásaiddal, s maradandónak teremtetted.
Maradandósága a te maradandóságod is. Itt-itt kell keresni, és itt lehet megtalálni téged. Most s majd később az időben, mely csak kívülről és békésen mossa-simogatja világod határait, ostromolni meg se próbálja.

_._ ._._._

A vers a Hátrahagyott versek c. Csorba kötetben jelent meg. A kötetben vershez fűzött jegyzet így szól:
"[Megjelent] Jelenkor. 1971. 2. 131–132.; Takáts Gyula (1911–) költőt, jóbarátját, Cs. Gy. több versben „megszólította”, köszöntötte. Rómában, 1947–1948-ban, öt hónapot töltöttek együtt a Római Magyar Akadémián. (Részletesebben ld. A város oldalában. 119–146. o., vagy pl. ebben a kötetben a [Vonatkattogás…], Egy Róma-térkép előtt és Először Itáliában c. verseket.) „Vidéki költő” voltukon kívül a Balaton szeretete is erős kapocs volt közöttük. (Ld. még Révfülöp) A Somogy c. folyóirat 2000/3. számának 240. oldalán megjelent T. Gy.-nak című töredék, melynek kézirata a 2. versesfüzet 136. oldalán található, ebben a kötetben nem jelenik meg. Az itt közölt versnek nincs kézirata a versesfüzetekben, ezt a Jelenkor c. lapban találtuk meg, a Takáts Gyulát 60. születésnapján köszöntő számban."