Ferencz Győző kritikája Csorba Győző Hátrahagyott versek c. kötetéről. (Népszabadság, 2001. március 10. p. 31.) A kritika eddig a Csorba honlapon még nem szerepelt!

FERENCZ GYŐZŐ

Könyöknyi sáv

Csorba Győző: Hátrahagyott versek

Csorba Győző eleve rendhagyó életművével most az a furcsaság esett meg, hogy hátrahagyott – tehát életében kiadatlan, illetve kötetbe nem sorolt – versei előbb jelentek meg egybegyűjtve, mint vállalt és gondozott költészete. Fokozza a helyzet iróniáját, hogy a hátrahagyott verseket (Bertók László szerkesztésében és Pintér László jegyzeteivel) olyan mintaszerűen gondozott, szinte kritikai igényű szövegkiadásban vehetjük kézbe, amilyennel klasszikus szerzőt is csak ritkán tisztel meg kiadó. Ha az 1995-ben elhunyt Csorba Győzőt megtisztelte vele, nyilván a magyar költészet klasszikusai közé sorolja. És ebben aligha téved.
Dísztelen, mégis virtuóz költészete társtalan és kényelmetlenül besorolhatatlan. Hangja száraz, de nemes fénye van. Legfőbb témája a halál tragikuma, de a játék és humor egész líráján végigvonul. Könyvtáros költő volt, mint Philip Larkin vagy Jorge Luis Borges, de költészete, akárcsak jeles társaié, a legkevésbé sem könyvköltészet. Csorba életmódja lehetővé tette, hogy nyugodt tempóban, naponta írjon, életművét aprólékos gonddal építse. Költői hagyatékából tizenöt spirálfüzet került elő: ezekbe írta verseit. Van bennük kezdemény, ami csíra maradt, és van, amit kidolgozott. Amit befejezettnek ítélt, többnyire lapokban közölte. ÉS amikor köteteit szerkesztette, ezt a megmunkált, sőt nyilvánosság elé tárt anyagot még tovább rostálta, a rokon témaváltozatok közül csak azokat vette fel, amelyeket a legjobbnak tartott. A hátrahagyott versekkel az életmű mintegy félezer kéziratban maradt és másfél száz folyóiratban közölt, de kötetbe nem sorolt verssel bővült. A verseket olvasva biztonsággal megállapítható, hogy Csorba Győző szigorú és jó kritikusa volt önmagának. De ha például 1985 és 1988 között nem sok olyan verset találni, amellyel életművének talán legjobb teljesítménye, A szavak bolyhai (1988) című kötet egyértelműen gazdagodott volna, a kihagyott verseknek komoly súlya van. Ha máshonnan nem, hát József Attila töredékeiből tudhatjuk, hogy egy-egy kezdemény is emlékezetes remekmű lehet. Egy volt osztálytársam halálára című epigrammája így szól: „A találkozókra sohase jött el, / ködben rejtőzött és eltűnt a köddel". Az első sor alkalmi; de a második sor jó eséllyel kíséri el olvasóját. Halott csecsemők című verse így nyit: „Nyomot hagynak, de bennük nem marad nyom", s bár a vers folytatása nem ilyen erős, ez az egy sor hosszan kísért majd.
S a versemlékezet számára ennyi épp elég. A költő a művészi tökély bűvöletében a befejezettséget átmenetileg összetévesztheti a tökéletességgel. A jó retorikai zárlat ideig-óráig elfedi a vers könnyűséget, bekerül a kötetbe, míg a töredéknek ítélt vers, amely évek múltán is megőrzi frissességét, kimarad. Így járt a Versek című, 1987-es szonett, amely épp a vershatás múlékonyságával foglalkozik: „Minek vesztik értelmüket / minek lesz végül mind süket / hűl ki mindegyikben a láz / és semmit meg nem magyaráz?"– kérdezi az első versszak, a befejezés pedig egyike Csorba jellegzetesen fanyar, önlefokozó zárlatainak: „alig túl a halálon át / lesz hangja ósdi ócskaság". De azért az is érthető, ha a költő, aki a defláció más, súlyosabb formáit szerette gyakorolni, könnyűnek találta ezt az utolsó sort. A vers egyébként újságban megjelent.
Az 1985-ös [Az unokák is abbahagyták] ott sem: „Az unokák is abbahagyták a labdázást a ház mögött / Már a második csapat vonult el vesztesen / Veszítettek mindannyian s nem győzött más csak az idő / S a labdát az ő labdájukat nem dobják többé levegőbe // A bodzabokrok visszavették elorzott területüket / kihajlanak élő sorompók nem szeretik ha arra járunk / Akinek elmesélem hogy mi zajlott itt annyiszor / kételkedve néz rám aztán a könyöknyi sávra a falig". Ez a sejtelmes költemény talán még későbbi kidolgozásra várt. De épp a közlés tényszerűsége miatt vált át hirtelen nyugtalanító magasfeszültségre: a gyerekek labdázásának emléke az idősíkok és nézőpontok váltásaival egzisztenciánk sebezhetőbb rétegéig hatol: a létezés nagy játékában esélyünk sincs a nyerésre. A szenvtelenség mögött fojtott érzelem lüktet. Mert bizony baljós és felkavaró, ahogy a „mindannyian" hirtelen nemcsak a gyerekekre, hanem az olvasóra is vonatkozik, ahogy az „ő labdájukat" hangsúlyos birtokviszonya tárgyakhoz való ragaszkodásunk gyerekességére utal, ahogy a természet visszahódítja tőlünk kis játszóterületeinket, és főleg nyugtalanító az a kétely, amellyel tudomásul kell vennünk, hogy életre-halálra szóló nagy mérkőzéseink egykönyöknyi sávban zajlanak.

(Pannónia Könyvek)