A HÍD PANASZA

Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
   fekete ereimben keserűség kerengett,
   alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
   soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
   nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

Suta gerendáimra keselyük, varjak telepedtek,
   ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
   cinkosának fogott a kárörvendő élet,
és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
   mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
   felém lengett az ív, és durva testem zengett,
bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
   mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
   ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,
   esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
   bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak!
gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
   mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,
   jobb volna a puha iszapba halni térni,
hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.