Nyárdélutáni dörmögés

               NYÁRDÉLUTÁNI DÖRMÖGÉS                                    Sinkovits Imre előadásában

    Gyökerük van ezeknek a nyárdélutáni zajoknak.
Számomra mégis fölszakított hínárok a levegő víz-
tükrén. Kutyaugatás, kakaskukorékolás, autózúgás,
női beszéd, gyermeknevetés. Olyan hínár-fonadé-
kok, amik aztán eltűnnek, s más változatban föl-
bukkannak ismét.
    Olyan hínár-fonadékok is, amik szárnyakat kap-
nak és a magasba emelkednek. Föl, egyre följebb, s
beleolvadnak a kékségbe: s viszik a híreket a Koz-
moszba rólunk, erről a júliusi délutánról, innét a Tó
mellől, innét a hegy alól.
    Dörmögök magamban. Nincs kivel szót válta-
nom, de nem akarok kimaradni én sem. Érzékelje-
nek engem is a Kozmosz antennái. Érzékeljék pél-
dául azt, hogy körülvéve emberekkel, mennyire
egyedül vagyok. Hogy az időtér sivatagának kellős
közepén  didergek.  Hogy  gyarmati  bennszülött
szintjén sem beszélem a gyarmatosító világ nyelvét.
Hogy nekem más a csönd, mint nekik. Más a fa, a
napsugár, a víz, a föld, a felhők. S ha kimondanám
nevüket, nem tudnák, hogy miről beszélek; ha meg
azok beszélnek róluk, képtelen vagyok azonosítani
őket.
    Azt sem értenék, ha a falu két egyetemére külde-
ném őket: a temetőbe és a rétre. Pedig ezekben
mindennél többet lehet tanulni.
    S a legfontosabbakról: az életről és a halálról.

(Szemközt vele. – Bp. : Magvető, 1991. – p. 53.)